A talibán álma

 

allec@pro.hu

A TALIBÁN ÁLMA
Hősies és optimista. Ennek megfelelően természetszerűleg szélesvásznú, technikolor amerikai filmről (illetve filmben, esetleg filmként) álmodik. Az álmában pergő képsorokon pedig aprócska, kékbe öltözött alakokat láthatunk. Nézőpontunk ’sky’, azaz valahonnan felhőszintről figyeljük a fiúkat, amint egyik kezüket előretartva és ökölbe szorítva, vészes sebességgel közelednek a földfelszín irányából (gyorsításnál előrelendülhet a másik kéz is). Amint közelebb érnek, a kék felszerelés cizelláltabb részletei is láthatóvá válnak, köpönyeg lebeg vállukra erősítve, mellükön pedig ötszögletű embléma látható, jelesül piros alapon sárga T betű.
A raj bedönt és elkanyarodik, majd vált a kép. Nézőpontunk immár kozmikus, kicsiny bolygónkat láthatjuk, amint komótosan forog. Hőseink az arányok némi manipulálásával aprócska darázsrajként vannak jelen, illetve nagy sebességük miatt az űrbe rajzolt csík jelzi útjukat. Az pediglen a földgolyó körül vezet, forgásiránnyal ellentétesen haladnak, méghozzá egyre gyorsulva, ezen cselekedetükkel bizonyos tempó után a földet – s vele együtt az idő kerekét visszaforgatván. Teszik mindezt egy limuzin utasának megmentése okán, amely egy földrengés nyomán megnyílt hasadékba csúszott volt bele. Egyébiránt a kocsiban rendhagyó módon (az előbb definiált filmtípushoz képest) nem egy szőke bringa ül. Engedtessék meg, hogy az utast ne határozott vonásokkal szerepeljen, elvégre most álomban utazunk. Talán nem is egy személyről van itt szó, esetleg nagyon sokról, elképzelhető, hogy egyesek nem önszántukból ültek a kocsiba, sőt némelyek kézzel-lábbal hadakoznának a mentőakció ellen. Ez persze a hősöket nem riasztja vissza. Ők bizonyos dánokkal ellentétben az idő helyre tolása helyett, kizökkentésére születtek ugyanis, ráadásul igazán hiszik ezt, jöjjön tehát a kárhozat.
Az idő rükvercben, és az álom színei kezdenek egyre sötétebb tónusúvá válni. Törzsi szokásjog, nemi elkülönülés, megkövezés, faldöntés a szodomitákra (még nálunk is csak majdnem a sátort), s a régmúlt idők szép kínzásai. A nők, akik már tanulhattak, dolgozhattak ismét visszakényszerülnek a fátylak és bedeszkázott ablakok mögé. Ja és tömegmészárlás, terror. Legyünk finomak, félsiker, és az utasok sorsa egyre kétségesebb.
De egyes nyugati álomfejtők és filmkritikusok, ennél súlyosabb dolgokkal is vádolják a Talibánt. Szerintük megirigyelve az amerikai filmek speciális effektusait, mostanában elborzasztó katasztrófajeleneteket forgat, és már nem csak a fejében. Hozzá kell tenni, hogy erre volt már példa amerikai részről is, amikor ráerősítettek a felkelő nap fényére két villanással, melyeket fura alakú felhők követtek, szintén iszonyatban bővelkedve.
Ez az álombéli film már rég nem csak a Talibánról vagy az Egyesült Államokról szól, hiszen statiszták vagyunk benne mindannyian, és kevés a kaszkadőr. Egy trükköt hiányolok csak belőle mostanság, a Mátrixból elhíresült „bullet time” effektust.
Lelassítani és körbejárni a dolgokat, az akció előtt.

 

munchausen@pannongsm.hu

IKERTORNYOK HAVA
Tízezrek pusztultak el ebben a gyilkos merényletben. Amerika testén biztos, sebészi kézzel végeztek valakik bemetszést, pusztulás, vér, könnyek, pánik.
A kamerák felvételein nem érezhető az égett emberi hús szaga, nem tapintható ki a félelem, pusztán csak az akciófilmek szokványos jeleneteit látjuk. Hírek tömkelege érkezik, elemzések, találgatások. Sokan megbabonázva, megdöbbenten, félve vagy bosszúszomjasan bámulják a televíziót innen Európából, mások legyintenek, Amerika messze van, de tévednek, mert ennek a terrortámadásnak nemcsak Amerika, hanem az egész civilizált világ volt a célpontja.
Itt lenne az ideje, elgondolkozni azon, hogy mi táplálja a terrorizmust, kinek áll érdekében, kinek hajt hasznot ez a merénylet?
Itt lenne az ideje annak, hogy a hatalom gőgje szelídüljön, a vezető hatalmak igazságosabban, politikusaik átgondoltabban cselekedjenek.
Az ártatlan áldozatokat meg kell gyászolni, halálukat meg kell bosszulni, de tudnunk kell, hogy nemcsak a terroristákat terheli a felelőség.
A földnek és a rajta élőknek végre rá kell döbbenniük, hogy mindannyian egy hajóban evezünk, s ezen a hajón nincsen mentőcsónak.
Nemcsak az ismeretlen terrorista szobrának kell arcot faragni, hanem az emberek életminőségét, a természettel való harmonikus együttlétünket kell jobbá tenni, hogy a fanatizmus, a fatalizmus ne kapjon táptalajt elkeseredett, megkeseredett embertömegektől.

kulturalis@freemail.hu

Nem olyan rossz ez a part. Nem szeretem a napot. Nem szeretem, ha emberek másznak át a fejemen a vízhez törve, de mégis, ez a part, nem olyan rossz.
Csak a koktél hiányzik... az ital, meg a zene.
Szép élet lenne ez, csak épp semmi szórakozás... még az álmok is uniformizáltak.
A bátyám Angliában tanul. Csodálatos hely, azt mondja. Teljesen másképpen kell ott megélni a mindennapokat, mint itthon. Állandóan újságot olvas... hiányzik az iskola.
Európában szeretnék élni, reggelente újságot olvasni, rádiót hallgatni, és meginni egy jó kávét a park menti kávézóban a lánnyal, akit szeretek.
Szép ez a part, nem olyan rossz ez a hely, csak minden olyan kék. Az álmok mindig kékek. Még a homok is kék...

 

szegben@freemail.hu

A bélyeg
Amikor a szél csillapodni látszott, Enver elment a postára föladni a levelet. Egyszerû levél volt, a cenzúrától nem kellett tartani: Enver a fõvárosban élõ sógorának, Ghasszannak írt, azt kérte tõle, mivel mostanában úgyis annyian menekülnek el a fõvárosból, nem volna-e ott hely az õ számára is, merthogy vidéken még nehezebb az élet.
A postamester jobban örült volna, ha Enver a bélyegért pénz helyett terményben fizet. Bosszúsága akkor váltott át csodálkozásba, amikor Enver megnyalta a bélyeget. "Ramadan van - mondta a postamester - , napközben tilos bármit is a szádhoz venni." "Nem vettem a számhoz - hebegett Enver -, csupán megnyaltam a nyelvem hegyével." - A postamester mogorva arccal átvette a fölbélyegzett levelet és elfordult az ablaktól. Enver tudta, hogy a postamesternek igaza van: a nyelv hegye vagy a száj, nem számít. Ramadan van, az elõírásokat be kell tartani.
"Följelent - gondolta, miközben a hóban lépdelt hazafelé. - Szól az imámnak, az meg rám küldi a katonákat." Enver bezárkózott a házába és imádkozni kezdett. "Ha a hitetlenek nem támadnák meg az országunkat - mormogta az imaszõnyegen ülve maga elé -, nem lenne ilyen nyomorúságos a helyzetünk, és nekem nem kellett volna levelet írnom Ghasszannak."
Enver elaludt, álmában katonák jöttek érte, a postamester és az imám vezette õket. Megverték, megkötözték Envert, elevenen kezdték el róla nyúzni a bõrt, és amikor elájult, sót szórtak a sebeibe. A hegyoldalról lezúduló lavina maga alá temette Enver házát. Reggelre semmi nem látszott belõle. A postamester, amikor arra járt, csóválta a fejét: "Allah megbüntette. Allah igazságos" - s azon kezdett el
gondolkodni, azt a pohár vizet napkelte után, vagy még napkelte elõtt itta-e meg.

 

radagas@freemail.hu

A 115. szutra közérthető magyarázata
Miután óvatosan kicsomagoltuk acéldobozából a Stinger rakétavetőt, óvatosan győződjünk meg arról, hogy biztonsági lezárói épek, valamint, hogy az elsütő kallantyú (ismertebb nevén: ravasz) megfelelő állapotban van. Ha esetleg túl könnyen lehet elsütni (nem szakkifejezéssel élve: kotyog), fennállhat a veszély, hogy kibiztosítás esetén (lásd később) akaratunktól függetlenül is elsülhet. Ha viszont megfelelő nyomás esetén nem enged ujjainknak az elsütő kallantyú (köznyelven élve: be van ragadva) akkor megtörténhet, hogy mozgó célpontra emelve a Stinger rakétavetőt, túlságosan későn sütjük el, ezért a kívánt célpont esetleg kiér a hatáskörből. Mindkét esetben használjuk a szabványfelszereléshez tartózó 1-es számú csavarhúzót és a helyzetnek megfelelően, lazítsuk, illetve szorítsunk az elsütő kallantyún.
A célzó berendezés megvizsgálása esetén arra legyünk tekintettel, hogy a célkereszt vízszintes vonala párhuzamosan, a függőleges pedig merőlegesen álljon a horizonttal, ugyanakkor a függőleges rész merőleges legyen a rakétavető testére is. Esetleges korrigálást a szabványfelszereléshez tartozó 2-es számú csavarkulccsal végezhetünk. Ha megfelelő állapotban van fegyverünk, nincs más hátra, mint szétszedve visszategyük dobozába, vagy vállunkra akasztva bevetésre induljunk.
Feltöltés után a Stinger rakétavető biztonsági reteszét helyezzük „Closed” állapotba. Ezzel ugyanis meggátolható a rakétavető véletlen elsülésének lehetősége. Harcállapotban természetesen az „Open” állapotba kell helyezni a reteszt.
Figyelem! Meg nem felelő használat esetén a gyártó cég semmilyen felelőséget nem vállal!

radagas@freemail.hu

A fiú felállt, majd zavartan körbetekintett: mit keres itt? Egyáltalán; hol is van? Hegyekről álmodozott régebb, meg a Hegyi Öreg délceg zavarosan józan tekintetű unokáiról, kik borzongató meséket zengtek egy fura helyről, hol rózsaszirmokkal várják az idegent, és hurik lejtenek delejes táncot körülötte, mígnem elfeled mindent, s mint a Kimondhatatlan szolgája fog ballagni szerte e sárgolyón.
Megrázta a fejét. Oldalra csúsztatta kezét és az egy kályhacsőbe ütközött. Érdeklődően felemelte és egy zöldre festett tárgyon akadt meg szeme. – Szent dolog kell legyen, hisz a Próféta színét viseli – gondolta áhítattal telve. Létezik, hogy maga a Hegyi Öreg útját jelezné? Hisz a zarándokok beszédeiből azt hallotta, hogy a Tanítványok útjába (feltéve, ha igazhitűek) különféle jelek tűnnek elő, útjukat könnyebbítendő. Leterítette szőnyegét, majd miután a Szent Város felé fordulva elmondta imáit, magához emelte a tárgyat. Észrevette, hogy szét lehet húzni, valamint egyik végén egy fogantyú található, benne egy apró kitüremléssel. Feltűnt neki, hogy a tárgy egyik vége nehezebb. Tudta, hogy az igazságok nem minden esetben esnek egyforma mértékkel a föld lakóira, ám abban már nem volt biztos, hogy a könnyebb, avagy a nehezebb kinyilatkoztatás az, amelyet a Próféta követőjének választania kell. Igaz, a dervis beszélt erről a dzsámiban, de annyira anagrammákba foglalta beszédeit, hogy nem igazán tudta abból kihámozni az Igét. - Lelkemet veszthetem – remegett meg a fiú – ha netán valamelyik dzsinn incselkedik velem! Ám mi van, ha ez valóban Jel, útmutató, s én semmibe veszem a tanítást? Izgalmában megéhezett. Szárított datolyát vett elő iszákjából, majd ivott egy kortyot a nála levő bőrtömlőből. Ez valahogyan erőt öntött belé, és belenézett a tárgy csövébe. Észrevette, hogy, csakugyan van valami a nehezebbik felében. – Ki kellene piszkálni valahogyan - jött rá a kézenfekvő megoldásra. Bizonyosan azért van ott az a kallantyú, hogy kiengedje a Titkot ebből a...Testből. Hirtelen villámcsapásként sújtott belé a felismerés! Kimondta! Test, hát persze, hisz ott hordozza benne – most már biztos volt benne! – a szót, az IGÉT, melyet csak az igazhitű kaphat meg, és amely – emlékezett öreg tanítója szavára – akkora fényességgel jelenik meg előtte, mint amikor Gábriel arkangyal – áldott legyen neve és emlékezete! - megjelent a Próféta előtt. Most már az is világos volt előtte, hogy az a bizonyos kitüremlés segíti ki az Igét és azért van olyan lehetetlen, helyen, hogy hitetlen ne tudja kiszedni és meggyalázni Azt. A fiú ugyanis tisztában volt azzal, hogy a hitetlenek nem rendelkeznek kellő bölcsességgel ahhoz, hogy felismerjék a nehezebb, ám épp ezért egyetlen és igaz utat. Széthúzta a testet, majd maga felé fordítva a Nehezebbik Felét gyorsan elmormolt még egy – két szutrát. Szembenézett vele, kitátotta száját, hogy az Ige egyenesen belé áramoljon, és egy ággal lenyomta a túlsó végen levő Kiszabadítót! A fiú boldog volt. Megtalálta az Igét.

 

scripter@vnet.hu

A TALIBÁN ÁLMA
Az Y 52-számú helyre szólt a jegye. Leült, felette kis kézitáskáját a podgyásztartóba. „Ez úgyse én vagyok!”, nyugtatta meg magát és körülnézett. Egyetlen ismerős arcot sem látott. Pontosan tudta, hány óra, hány perc, hányadik másod-perc lesz az, amikor a Négyek egyszerre felállnak, az 1. ráveti magát a stewardessre, a 2. a másikra, ő és a 3. betöri a pilóta fülke ajtaját. Mindkét pilótát azonnal megölik, elvágják a torkukat. (Rengeteget gyakorolták a torok, egy mozdulattal való elmetszését balkézzel hátrarántod a fejet, jobbal azonnal vágsz!) Az 1. és, a 2. ezalatt sakkban tartja az utasokat. A pilótafülkében azonnal kikapcsolod a transzportert, amely a gép pontos helyzetét közli a földi irányítókkal, csak a radar marad. A radar csak egyetlen pontocska, azt ugyan bámulhatják…
Miközben tevékenykedett, állandóan hajtogatta: „Allah o Akbar!”, pontosan úgy, ahogyan ezt Ő, a jogtudós tanította Kamelnek, hű tanítványának, az öngyilkos-jelölt pilótának. De miért Ő ül a gépen Kamel helyett? Hisz Kamel vállalta az akciót a Gonosz ellen, nem Ő! Rá még nagy szükség van a jogtudósok gyülekezetében. Kamel hitte, hogy dicsőséges tette után természetesen a Paradicsomba jut, teste-lelke tökéletesen megtisztul, és nem Ő…
A felkészítés hónapjai alatt lelkileg mindent tisztáztak; az utolsó szakasz-ban nőt nem érinthet, meg kell írnia végrendeletét, s a legutolsó éjszakát végig imádkozással kell töltenie!
A két pilóta holtan hevert, földre lökték őket, mint a rongyot. Az utastérben ordítoztak, sikoltottak, az 1. kemény, dörgő hangon csitította az embereket. Ő vezette a gépet, a 3. kikapcsolta a rádiót, navigált. A gépet nagy ívben balra fordította, a távolban feltűnt New York. A reggeli fényben szálfaegyenesen magasodott a felhőkarcolók fölé a két torony, a WTC.
A jogtudóst kiverte a veríték. Hisz ez képtelenség! Ő vezeti a gépet Kamel helyett! Ő fog három perc múlva meghalni, belefúródni a toronyba! Az ő élete ér véget, sosem öleli többet három feleségét! NEM AKAROK MEGHALNI! Allah, segíts, hogy élhessek! Az utolsó korrekció következett, hogy telibe kapja a tornyot! Oda kell befúródnia, a 60. és a 80. emelet közé…
DE MIÉRT Ő? HOGY KERÜLT Ő IDE??? HOL VAN KAMEL?
A torony iszonyatos sebességgel közeledett, már szinte elérte a gép orra. A motorzaj elviselhetetlenül hangos lett.
Ekkor felébredt. Hűs szellő lehelte a függönyt a hajnali órán. A jogtudós boldogan hevert fekhelyén.
Túl zsíros volt az esti birka, gondolta, és túl sokat ettem. Le kell szoknom a bőséges vacsoráról…

 

bakosf@mail.dedasz.hu

A TALIBÁN ÁLMA
avagy Egy tálib fiú ébredése
Mohamed, a sékeljeit markoló ökölben végződő baljával ügyesen - szinte kecses mozdulattal - átkarolta a felvezető korlátot, fellépett, és ugyanezzel a lendülettel már szórta is az érméket a kis ablakon át a tányérkára. Nem tolakodott, de nem is maradt a végére - a busz közepe táján jutott állóhelyhez. Fogást keresett egy lógó-kapaszkodón, hozzágyűrte jegyét a bőrszíjhoz. "Ellenőr már úgyse jön" - mosolyodott el magában. A sofőr még várhatott valakire, mintha a zsivaj is halkult volna. Az idő megmerevedett benne. "Akkor most..." - amint azt már napokkal ezelőtt elhatározta, felidézte álmát: Sosem látott oázis, különös, lágyan hajladozó növényekkel, vérbő virágokkal, a szikrázó kék égdarabon át- meg átvitorlázó, rikoltozó, színpompás madarakkal. És a fák-bokrok közt megbújva az a tavacska, partján az a mahagóniból faragott kerevet, s a kereveten, aranyhímzéses burnuszban ő maga, a tizennégy éves Mohamed. Szolgák teát hoznak, két oldalán muszlinruhás hurik hajladoznak pálmalegyezővel. Élesen látja a jelenetet, a víz tükrében megduplázódva. Tudata tiszta, és a lábát átkaroló huriban felismeri Fatimét, azt az abbaja
alól kinevető ében szempárt; a lány rajongva nézi őt, a titokban utána leselkedő szomszéd fiút, alakja is az egyszer-megpillantott szinte-meztelen; combján érzi a mézes tejjel kenegető, lágy, mégis céltudatos női ujjakat, melyek, az öröm hullámait kiváltva benne, mélyen a burnusz alá is becsalinkáznak... (Mohamedet, a talibán kalyibában a kecskék mekegésére ébredve, hasonló érzés kerítette hatalmába, mint Chuang-tzu-t, a kínai költőt, aki egyszer lepkének álmodta magát, s attól fogva nem tudta - s tán nem is akarta - eldönteni, hogy ő valójában lepke, vagy Chuang-tzu, s melyik álmodja melyiket. A kamasz döntött akkor reggel: a "látott" Mohamed a valóságos - hiszen ágyékán ott a mézes tej nyoma! -, s eddigi élete, a végeérhetetlen háborúval, a szomszédba becsapódó, Fatimét is megölő gránáttal, csak egy rossz álom. Barátja tanácsára - kinek elmondta titkos álmát - elindult a szomszéd falu melletti táborba, ahol, mondják, van egy idegen tanító, épp az efféle álmokat megvalósító; nyomorúságos rongyai aranysújtásos burnuszként lengtek a sziklás kaptatón átsüvöltő szélben.) Tanuló-vezetőre valló döccenéssel meglódult a busz, és körötte is kezdődött a csevely. Szorgalmas diáklányok, nagyképű diákfiúk. "Tele a busz szolgákkal meg hurikkal!"
Átellenben egy lány óvatlanul rámutatott, s a másikhoz hajolva mondott valamit. Ők ketten szinte megigézve bámulták. Mohamed ekkor rántotta meg zsebében az ujjára gyűrűzött drótot.

 

reborn@mailbox.hu

Mikor megérkezel abba a városba, ahol én lakom: jobbra fordulsz. Homlokodra cseppekben fog esni az eső, de a távolban már sütni fog a Nap. Nem fordulsz a sí-nek alatti alagúthoz, ami a munkás otthonokhoz vezet. Nem mész villamoson, ami átszáguld egy régi világ romjai felett. Indulsz a garázssor és szürke házak töre-dezett útján. Bánomkert sor – így hívják a helyiek. Jobb hinni nekik. Folyóparti nép, zavaros–vad vízzel szemükön. Lépéseid a Bánomkert sor menti gyermek-otthon téglafalához vágódnak és ott szétfröcs-csenve csepegnek a sárga vizet hordó csatornákba. Összehúzod nedves kabátod, mikor a halott költő házán grafittit olvasol:MÉNK A VILÁG! „Ezt biztos valami filmből lopták. Éjjel jöttek ide. Nadrág-juk mélyen, cipőfűzőjük pi-ros, régi melegítőfölsőjükben a sprésdoboz. Miközben festenek a lámpafényben gyémántként tág pupillájuk csillog.” gondolod és a két tömegszálló között balra veszed utad. A Lilliom utca cukrászdája már annyira giccses, hogy nem bírod megállni be ne ülj oda. Miközben te kávédat test-edben, mint lassú gép a nehéz programot végigfutattod, elkápráztatnak a fiatal, molett pultosok töredezett sziluettjei, a rigójancsik-mignokok-gerbaudok absztrakt díszlete mögött. Gyönyört érzel, ahogy valaki puncsára csokiöntetet kér. Aztán fullasztóvá kezd vállni az erős fény. Kimész, hogy el ne hányd magad. A boltban cigaretátt kérsz. Tudom, Zsuzsannának hívják az eladót, családot ter-vez és értelmes életet, vagy legalább is olyasmit, amit itt annak tartanak. Tudom mesélne, de te nem hallgatod végig. Valamiért egyre feszültebb vagy. Te a másik irányba fordulsz. ’48-as huszárok érkeznek nyugati autókkal. Kiszállnak harci díszben, karddal oldalukon. Bekapcsolják a riasztót, majd hevesen telefonálni kezdenek. A falhoz simulsz. Sietsz. Bejössz a tömegszállóba. Ázott vagy. Az öreg-asszony, a portás, egy szűk résen beszél hozzád és te, mert mást nem tehetsz, végighallgatod.
- Tudja, különös álom volt. A nyuszikát hallgatta ki az FBI. Nem voltak túl türelmesek. –a Vénasszony ráncos arcába zu-hansz, és Csontváry Öreg halászának arcából mászol vissza– Miért ölték meg végül nyuszikát?
- Nem tudom. –sziszeged.
- Mert nem tudta eldönteni „tálibe”, vagy „tutálibe”! Nos, közvetlen a gyermek-dalt nem ismerő nyúl elhalálozása után – itt szavait jelentőségteljesen lassulnak, a háttérben együtt lobognak a nyugati szövetségesek és Magyarország műanyag, kicsiny zászlói, továbbá felismerhetetlen himnusz sistereg a rádióból –Bokor dup-lavé György békenóbeldíjjat kapott a norvég tejipartól, aminek mi, a Portásnénik Országos Szövetsége, egy emberként kellett, hogy örüljünk. Mellesleg, kit keres? –pillant végre a szemedbe. Te a nevem mondod. Telefonál.Az ajtó elektro-mos csengője felbőg. Felviszlek. A folyosón visszhangzik a lélegzésed. Az enyém is. A szobámban cigaretta és teaillat. Levetkőztetlek és megtöröllek. Az ágyamba fektetlek. Álmodni kezdel, mikor megérkezel abba a városba, ahol én lakom.

 

szasaci@hotmail.

A talibán álma
Mennydörgő, vad ordítozás hasit a szürke, poros csöndbe. Éppen szakállamat pödörgetem. Hirtelen fel sem tűnik ez a velőtrázó hangáradat. Végül mégiscsak feleszmélek, hisz ez némiképp különbözik a múlt hónapok zajától, valami felszabadító csengés bujt a moraj mögé. Allah bocsássa meg, kénytelen vagyok félretenni szent könyvünket, a Koránt, s rohannék kifele, ha purdéim nem állnák utam. Rekedt fazék csörömpöl mögöttem, ahogy feleségem utána meredve tanú kíván lenni a történteknél. Allah meghallgatta hő imáink! - minden talibán torokból egyhangúan tör fel. Mi az Allah-nyila történhetett? Az utcák benépesedve, pedig nincs cukorosztás! Ekkor egyik elöljáró lecsendesíteni próbálja az ópium hatása alatt extázisban tomboló tömeget, erős hangon szólalva fel:
-Tálib kisöcséim, végre bekövetkezett az idő, amire oly keserves, de áldott küzdelemmel készültünk a dzsihád alatt! Csendet! Ezennel szenteljünk egy bolhányi időt pogány testvéreinknek, akik inkább a halált választották, minthogy elismerjék fölényünket. Szent ember vére minket is megvált a pogányok hatalmától! Fel vagyunk tehát szabadítva a Gonosz láncaiból! Hajoljunk meg, tesókáim, 56-szor!Meggyőzött az áradó retorikájával, hiába, használtak a mindig lenézett kliséi! Most már én is örvendeni próbálok, elhiszem a hihetetlent. Miért ne, hisz gyermekeim ezentúl nem fognak a húsosüzletbe betörni, Asszonykám pedig dúskálódni fog a selyemhernyók által vajúdott kendők tengerében, hogy minél jobban elrejthesse ékességét, illetve a természet enyhén torz alkotását. Allah bocsássa meg, hisz nem tudom, mit beszélek! Örömtől átitatott tekintettel ölel át a szomszédom, akivel évek óta haragban vagyok, ugyanis nem tudta nekem soha megbocsátani, hogy imádkozás közben hangosabban ejtettem ki Allah istenünk nevét, mint ő maga. Fakírságának bástyáján -a szeme sarkán- megcsillan élete első könnycseppe. Közelebb vonszolja magát a tömegben, és fülembe súgja: ,, megbocsátok szomszéd, de nem felejtek!- mármint a jó, erős hangját.- teszi hozzá huncut mosollyal. Hm, a megbékélés sosem volt kenyere, de Allah New York felhővésőit, vagy karcolóit-hogy a manóba hívják! -kellett ledöntse ahhoz, hogy ez a kancsi most nagylelkűen megbocsásson. Nem mondom, jó üzlet volt… Talán valóban jobb idők jönnek, talán én is hot-dogot vagy hat-drogot árulhatok majd a fütyörésző politikusoknak! ...apa, apa , gyere gyorsan - ráncigál 13-ik fiam Atta( Mohamed), a család hőse. Még jóformán fel sem ocsúdtam álmodozásom örvényéből, máris kis imádkozóhelyére taszigált. Arca vonásai rettenetes izgalomról tanúskodtak, végül kibökte: - Allah üzent nekem imádkozásom közben apám, azt súgta, hogy engem választott ki a Pisai Ferde-torony helyreállításához, amikor ütött a végső orra…Igen, ezt mondta, és még azt is, hogy mindez akkor fog beteljesedni, amikor az iszlámvallás már minden fülhöz eljutott! Egész tervet világosított meg előttem, apám, furcsákat mondott, hogy…

 

kadisa@freemail.hu

Talibánálma
Hullámpalace haláltánc és garázsmenet
(1.) Mert a pöcegödör, és a ciszterna már tele van, fogalmazta meg az igazságot. Csak ennyit és a lelkét nem túl elegánsan, de kilehelte. Éppen itt a temetőben járva jutnak ilyen gondolatok az igazak eszébe, hiába korán, csak nem tűnik az a szar az ember fejéből. Már olyan komolyan vette az álmot, hogy majdnem leírta. Meg azt mondja, hogy ő egyedül és rajta kívül senki más, persze innen már valótlan haláltánc, vagy garázsmenet, akkor se tud többet a túlvilágról, a próféták hiába, és hogy a saját árnyéka, mint egy ásítás, az igazak mögött oson a halál, ezt csak a szíenenből vehette, ott mondanak ekkora marhaságot, mondta őrjáratán maga elé a temetőőr.
(2.) Kényelmesen ülök és hátradőlök. Várom, mi lesz. Meglehet nem lesz semmi. Kifárasztom a valóságot, máris botrányba fullad. Magamban lejátszom, még visszafelé is, de bohócként fűrészporos magabiztossággal elbaszom. Szóval csak marad a hátradőlés. Itt egyre csak rosszabbul lehetsz, ezen a járaton nincs légkondi, de közben sem kell elengedned a gyönyört, ülj le, dőlj hátra te is. Később letörölheted seggedről a koszt.
(3.) Ahogy az óra körbejár, nem figyelem az árnyékok mozdulását, csak egy irányba nézek, az ablakra koncentrálok, engem is néznek közben biztosan. Utolsó lehelet vagyok egy elhaló szájon, a pára, amit a levegőben hagyok, nem több mint egy néma hullámverés, egy elképzelés arról, hogy a nyelv, a sajátom, bárkié egy árnyalatnyival mélyebben ül a számban, és megelőz engem. Árnyékok mozdulnak, nyüzsög minden élő állat, a halott plankton, és közben mindez nincs is, nincs idő, ami elteljen, csak, mint a gyárakban, hullik bennem a félelem egyre mélyebbre, éjjeli műszak van és a sok kint felejtett zöld selyem egyre kényelmesebben hullámzik a levegőben. Búza, tengeri algák a hullámverésben, felcsapódó sár, öregkori nosztalgia, rutinos szorongás és a millió pollen a levegőben szilárd tengert alkot, az illatét, a félelemét, mert mi van, ha ez az észnélüli félelem nem indokolatlan, kiszúrják a testére erősített élesítőszerkezetet, vagy csak egy másik bűntény finom emléke a levegőben.
(4.) Soha nem szerette a virágot itt, minek ide még plusz erjedést hozni, azért, mert szerves a szerveshez vonzódik, tiszta ráfizetés. Mint az a fickó, aki cigarettákat dugdos a sírok tetején a földbe, parázzsal fölfelé, hogy legyen mit a levegőbe füstölni azér’, és a szag miatt, ami az életből megmaradt, a rokonai felismernék, és kiabálni kezdenének: testvér!, nincs ennél rosszabb ott, ahová csak ötletszegény írók, szklerózis múltipleksszes zenészek és túlbuzgó orvostanhallgatók járnak kikapcsolódni, na persze meg a célszemélyek ugye, vajda albert, kalló flórián ilyesmi, szóval az a halálom lenne, a megölő ellenségem, baszod, nem vagyok én kopperfíld, vagy húdini, ha horogra akasztanál, hogy kifogd a halált, akkor sem mondaná diszkréten Juszuf von Titze, az egykori túsz, és alvóügynök, aki már húsz éve sírásóként gyarapítja a földet és holtakat ebben a műintézetben.

 

vasstibi@chello.hu

„A bánkot ismeretlen katona sírjára írta.”
Kun Marcella
„A talibán terminológia ugyanúgy történeti jelenség, mint maga a tali- és a bánkbánizmus. Kutatása a tálib-bánk elméletének magyarázata mellett fontos történeti forrás is, amely így a talibántörténetet magát is segít megismerni, az egyes terminus technicusok puszta grammatikai magyarázatával. A fogalmak magyarázhatósága is sokat elárulhat, hiszen a (ny)elvinél mélyebb struktúrákra, kifejezésmódokra mutathat rá, sokat elárulhat az adott időszakról, és ezáltal mintegy kibonthatjuk belőle az adott kor talibánesztétikai hitvallását. Az eredetvizsgálattal meghatározhatjuk a szó és az általa kifejezett fogalom keletkezési helyét is, mivel a talibán dolgok neve is többnyire egyidős a talibán dolgokkal.” Eredetvizsgálat, eredetvizsgálat, a talibán vezetés közben Kun Marcellát hallgat, Kun Marcella tali- és bánkbánesztéta nyilatkozatai ihletett állapotba kerítik olykor: a talibán verset ír, de nincs asztalfiókja, nincs helyénvaló térsége, ahol biztonságban tudhatná magát a talibán a földtalyigán, az ihletett verseivel együtt. Macskája van, Luci, a hátsó ülésen gubbaszt, agara afgán, verset ír nekik és rádiót hallgat, elhallgat, aztán elhallgattat.
A talibán repeszt a pályán, a kapaszkodósávba szorítja a támadhatókat, agara afgán, macskája Luci, nem bán meg tettet, tettetett megtalibánással él csupán: ez az emberséges talibánásmód.
Az autórádióban talibánszakértők bizonygatják a jólétet, a jobbnál jobb létet. A háromezer karakterbe karcolt világi jólétekben azonban nincs helye a talibánnak, a világon sehol, de nincs az autójában sem, ami tele van hasznos haszontalanságokkal, jellemzően körberakja magát karakteres tenorista művekkel, lekottázza minden nap az itt- és otthontalanságot. A talibán elbán ezzel-azzal és Kun Marcellát hallgat, majd rímbe, versbe, noteszgépbe szedi a gondolatait, szedett-vetetten leöli minden sorában az ellenséget. Termi- és monologizál, a talibán verset ír, álmában háromezres gazdag tárca, tenorista, hősszerelmes, cselszövő, aki sorról sorra tanúbizonyságát adja, hogy a tenor a talibán hit támasztéka. A talibán szerint a tenor a fődallam, amelyhez a többi szólam íródott, nem pedig fordítva. Ahogy vezet, ahogy ihletetten tenorizál, az a talibán stílus egyik meghatározó eleme.
Százhússzal repeszt a pályán, gránátalmát eszik vezetés közben. A talibán, ha leparkol, hőstenorizál. Öngyilkos verset ír, nem baj, ha bukik a talibánatpénz: szakállat, fogat fehérít a jutalom kólgét. Fog mosás fehéríteni lelket is, istene ígéri.
Ha leinti a rendőrség, s kérdezik, ön kamuz, vagy kamikáz-e, csak a macskára mutat. Agara afgán, s van egy macskája, ha nem mondtam, Luci. Luci a neve, Luci fer: pokolgépre nem nyávog.
A talibánesztétika bombasztikus tételei szerint az alt elhalt, jöhet a hős tenor. Meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály. Muszáj, nem muszáj.
Agara afgán, macskája Luci. Mondom, ha nem mondtam: fantazma glória. Kun Marcella a rádióban: dicsőség a tenorelhárítóknak.

 

bakosf@mail.dedasz.hu

L e v é l a z Á l l a m o k b ó l
Drága Apukám!
Bejöttem egy kicsit előbb, hogy időben tudjak Neked írni, hátha még ma megkapod. USA-beli legemlékezetesebb utunk volt a J-vel most hétvégén: elmentünk New Yorkba! Pénteken indultunk az óráim után, és kb. este 11-re értünk a szállodába. Az OMNI-ban szálltunk meg, ami nagyon jó helyen van. Még akkor este elmentünk egy kicsit sétálni a Time Square-re, ami nagyon közel volt, kb. 10 perc gyalog.
Szombaton korán keltünk, 7-kor. Egész nap mentünk, kb. 11 órát gyalogoltunk!
Felmentünk az Empire State Building tetejére, aztán a SZÍNHELY-re, persze amennyire közel lehetett menni. Több ponton is rá lehet látni a romokra, de egy helyen, Manhattan legbelsejében lehet a legtöbbet látni. Sok N.Y.-i volt. Egyébként N.Y. elég kihalt volt, az is igaz, hogy szombaton esett az eső egész délelőtt.
Hát mit ne mondjak... mint egy rossz álom, amit az ember egyszerűen nem akar valóságnak elfogadni... A szag félelmetes, valami, amit még soha nem éreztem, még csak hasonlót sem. Az égett fém, beton stb. vegyítve az elevenen megégett több ezer ember testének szagával... A kis üzletek vagy zárva vannak, vagy utolsó napjaikat élik, hogy kiárusítsanak, mielőtt végleg bezárnak. Az épületekre nem lehet ráismerni, a Stock Exchange utcáját, ahol J-vel én már jártam, kb. 10 perc után ismertem fel... Tény és való: Manhattan romokban hever TESTILEG ÉS LELKILEG! Este még visszamentünk a Time Square-re, jó érzés volt elvegyülni a tömegben, mint egy normális szombat este - még a délelőtti makacs fejfájásom is abbahagyta.
Vasárnap reggel egyedül elmetróztam a Brooklin Bridge-hez, majd átsétáltam a túloldalra. Azon az oldalon van egy promenád, ahonnan jó a kilátás - milyen rossz szó ez most ide! - a Financial District-re. Képeslapok, fotók halmaza volt kifüggesztve, mutatva a korábbi látképet a World Trade Center két tornyával. Szívfacsaró volt látni...
Délután kibuszoztam a repülőtérre, és még jó időben visszatértem DC-be.
Hát ez volt a hétvégénk, furcsa módon a legemlékezetesebb utunk J-vel az Államokban... Millió puszó, Jucó
P.S.: HÁT LÉTEZIK TALIBÁN, AKINEK EZ ÁLMAI NETOVÁBBJA?!

 

thymmmy@freemail.hu

A talibán álma
Volt egyszer egy talibán… Kezdhetném a történetet, amolyan szokványosan, és minden beleérző készségemet összeszedve úgy folytathatnám, hogy a végén már egy lennék a főszereplővel, azaz én lennék a talibán. Valahogy mégsem megy.
Pedig „ide nekem a témát” jelszóval eddig mindent meg tudtam oldani. Ebbe a kis karcolatba is úgy kezdtem bele, hogy szinte beleugrottam. Nagy téma. Szomorú is. Aktuális. Rengeteg információnk van róla. Tehát magyarázkodnom sem kell. Félszavakból is megértenének az olvasók.
Mégsem megy az írás. Nem a téma tehet róla. Sem a feladója. A téma jó, dicséret illeti a kiagyalót. Velem van baj. Hiszen az utóbbi hetek csak arról szóltak, hogy mit tette a tálibok, és hogy ezt meg kell torolni, leállítani a gátlástalanul működő gyilkoló bandát. Egyetértek ezzel. Egy embercsoport gyilkolja embertársai tömegét. Az idegen fajúakat kiírtás céljával, a sajátját viszont az át-, illetve a megnevelés eszközével. Az eredmény ugyanaz. Több ezer halott. Mindenütt. És állandó veszély leselkedik a még élőkre is. Alattomos, „lepel” alatt működő pusztítás előtt állunk. Mindannyian. Most nem arról van szó, hogy figyelem a hírtelevíziót, és mint szappan-operát, a szokásos nassolás mellett követem az élettelenséget abban a távoli, háború sújtotta országban. Most az van, hogy veled is, és velem is bárhol és bármikor megtörténhet az, hogy holnap már nem leszünk. Hiszen a terrorizmus szétszivárgó természetű. Mindenre üt. Gyilkosra, gazemberre, ártatlanra egyaránt. Nem válogat. Mert neki demostrálnia, erőt fitogtatni kell. Ez a célja.
Egy eszméért történik minden. Egy népcsoportnak tulajdonított eszméért, amit sze-rencsére a népcsoporton belül sem fogad el mindenki.
Szóval, milyen is lehet a talibán álma? Egyáltalán álmodik-e nyugodtan a félkatonai alakulathoz tartozó? Tud-e emberként élni az, aki elveszi a másik ember emberhez méltó jogát, az életét, és egy eszme, vallás mögé burkolózva bizonygatja igazát.
Camus szavai jutnak eszembe: "...Egy más élet reménye, amit ki kell "érdemelni", illetve azok öncsalása, akik nem magáért az életért élnek, hanem egy nagy eszméért, mely meghaladja, felmagasztosítja, értelmet ad neki és elárulja..."
(Albert Camus: Sziszüphosz mítosza) És eszembe jut az a mondat is, amit nem is olyan régen tanítványaimnak mondtam Moliére Tartuffeje kapcsán (akkor még nem volt ekkora aktualitása), miszerint a szerző végső üzenete, hogy az emberek lelkében élő rend és harmónia utáni vágynak két démonikus ellensége van: a fanatizmus és a gonoszság. Ennek leleplezésé-re írta Moliére remekművét. Ami komédia. Ugye milyen groteszk? Komédiát írni egy ilyen témából?! A XXI. Században ez már biztosan lehetetlen. Hiszen életünk már teljesen más irányt vett. Nostredamus jóslatai beteljesültek, és mi csak ámulni tudunk, és rettegni. Reménykedni már el is felejtettünk. Hiszen miben is lehetne reménykednünk? Még megmagyarázni sem tudjuk. Elnézést, de tényleg nem tudom, hogy milyen lehet a talibán álma.

 

baci@kolozsvar.ro

Nem ertette,miert erzi ennyire faradtnak magat,hisz mindig buszke volt arra, hogy milyen jol birja a megprobaltatasokat. Tavol tartotta magat a gondolattol, hogy a korulmenyek  valtottak ki belole ezt a szokatlan allapotot. Most a szikla tovebe kuporodva, zihalva pihent,fasulva bamulva a porba...Mar idegesito volt szamara, hogy allandoan kerdesekkel ostromolja, sot az a gyanu is erlelolodott benne,hogy a lelkiismeretere akar hatni. Marpedig neki ilyen nincs. O testileg,lelkileg az ugyet szolgalja. Sok apro jel mutatkozott meg utja soran, melyek megerositettek hiteben, es tudta hogy vegso jutalmat kierdemelte."Gondold meg ,hogy a VEZER is csak ember, tevedhet, felrevezethet, sajat erdekeit koveti". Nem! O szent ember, ez biztos - valaszolta szinte gepiesen en kesz vagyok meghalni erte es a szent ügyért. Figyeltem szavat,mindig okosan es logikusan beszel."Hiszen megszállott, örült, gondolj a csaladodra". Felallt, es korbe  jarva, heves taglejtesekkel, szinte orditva válaszolt. Megszallott, őrult? Nem baratom, ő hos aki nepunk es hitunk becsuletet védi Avagy meddig turjuk, hogy a hitetlenek rank eroszakoljak akaratukat? Fel kell vegyuk veluk a harcot,meg kell mutassuk a vilagnak nepunk es hitunk erosseget. Csalad? Azen csaladom az egesz nepunk,es a hitunk.Ezert a csaladert felaldozni magad a legnagyobb ereny,ami biztos elnyeri melto jutalmat.A mi vallasunk az egyetlen igaz vallas. Te is lathatod mit jelent a hitetlenek befolyasa.Testvereink ellenunk forditjak,bekerol es megertesrol beszelnek,kozben sajat zsebuket nezik. Bűnözőknek kialtanak ki, de az igazi ok a felelem. Hittestvereink meg hátat fordítanak nekunk, es elarulnak minket. A haboruban sokszor artatlanok is meghalnak, de a mi haborunk szent,es ez felment minket. Aldozatok a mi oldalunkon is fognak lenni,de ezek jutalma az orok boldogsag lesz. En harcolni fogok a vegsokig,hogy nepunk dicsoseget,es szent ugyunk zaszlajat gyozelemre vigyem...Az ormester megvetessel nezte a szikla tovebe guggolo arabot.Nehezen tort meg,de vegul megmutatta nekik a titkos bazis rejtekhelyet,es az akcio tokéletesen sikerult.Belerugott az alvo emberbe,es rohogve mondta tarsanak,hogy ez is csak egy nyomorult a tobbi kozul,aki az eleteert meg nehany dollarert mindent kikop."Nem fanatikusok ezek,ugyanolyan emberek mint a tobbi".Az arab atvette a koteg penzt,zsebre tette,es elindult eszak fele,szajaban felvillano alma keseru utoizevel.

 

berzsian@t-online.de

A Talibán álma",
avagy Osama a káposztáshordóban
Osama fázott. Tanácstalanul ácsorgott egyik csupasz lábáról a másikra a veranda kõpadlóján, és még mindig csöpögött belõle a káposztalé. A család szenvedélyesen vitázott a kiskonyhában. Mit tudom én, egyszer csak ott állt a disznóól elõtt, mezítláb a tyúkszarban, egy szál pendelyben, hát megsajnáltam, mondta huszadjára Piri néni. Jóska sógor makacsul kitartott álláspontja mellett, miszerint legjobb lesz a Husztacsekné vejét megkérdezni, aki két évig volt sofõr a béemnél. Egyébként is gyanús a fószer, hogy majd szétfagy a segge a káposztalétõl abban a vékony lepedőben, oszt mégse lehet az istennek se beletukmálni egy-két kupica szilvát. Itt nem maradhat, hogy megyünk le vele a Kék Disznóba? Ha ott is csak Allahot óbégat, meg a földet tapogatja, ha alkoholtartalmúval kínálják, hát az egész utca rajtunk fog röhögni. Sanyi bácsi ezen a ponton majdnem sírva fakadt, hogy Jóska, az isten basszon meg, hát mikor érted már meg, hogy egész Pusztakócsot porig bombázzák az amcsik, ha szólunk a Husztacseknének - holnapra tudja az egész megye meg az efbíjáj. Itt kell rejtegetnünk. Ezzel a szakállal a kerti klotyóra se mehet ki, nem hogy a Kék Disznóba. Ha meg kiadjuk, a te fiad háza a legmagasabb a környéken, oszt ha abba beletérítenek egy repülõt?! Jajj nekem mindegy, hogy mit, csak döntsenek mán, óbégatott most közbe Piri néni. Ha nekem visszajönnek mégegyszer azok a kommantósok… Csak úgy üvegestül beleugrálni a vasárnapi tyúkhúslevesbe… Aztán hiába mondtuk, ezek a moszlimok nem bírják a disznót, múltkor láttuk Gyurikával a Spektrumon, mégis szétlõtték a füstölt sonkát a padon, hogy amögé bútt. Még szerencse, hogy a káposztáshordó olyan büdös, abba csak nem néztek bele. Oszt addig mondtam, csak elhitték, hogy ez a Binladen leütötte a Béla postást a biciklijérül, mer annak a nagynénje zsidó, oszt átkarikázott a szomszéd tanyára. Harcoljanak ott a terror ellen, a Kuszka ángyijéknál, az anyjuk keserves ménkûjét.
Osama csak állt, fázott, szedegette a káposztaszálakat a szakállából, majd elúnta magát, hogy senki nem foglalkozik vele. Arccal Mekka felé visszabújt a káposztáshordóba, gondolta, holnap szól, hogy szívesen megtapossa, jó kérges a talpa. Most már csak ez marad, bûz és hideg, kolbász és pálinka, hát így feneklik meg a szent háború. Disznók közt korpa, hordót tévesztett Diogenész. Szétmorzsolt egy könnyet, majd nyakig borsos, csípõs lében, lebegõ szakállal elaludt.

 

domanbt@matavnet.hu

A talibán álma
Itt áll és mosolyog. Ocsmány kőmosoly egy óriási önelégült arcon. Rajtunk röhög? Többszáz éve tűrjük ezt a mosolyt, de most betelt a mécses. Magam felügyelem a megszabadítást: újra kő lesz a szikla, eltűnik minden vigyorgó emberpofa. Damnatio memorié - mondanám, ha beszélnék nyelveken. Kitörölni az emlékezetből is. De nem beszélek. Elég, hogy megértem az Írást, mely kizárólag nekünk tökéletes és gyönyörű. Két éve felszólítottam egy meztelen képű firkászt, mondja meg, jutott volna I-ről a 2-re a dögvészes nyugat az arab nélkül. Nézett, tátogott, elfelejtett jegyzetelni. Ilyenek ezek, azt se tudják mit kérdeztek. Nálunk nincsenek tévészerlők, egyelőre nem gyártunk ekekapákat, ugatjuk a kettős könyvelést, de értünk a hatalomhoz. Elegendő lőszer kell hozzá, meg egy jó darab mákföld. Mire ment a bokszoskirály az imamalom szövegével: I have a dream? Nekünk három álmunk van. Egy az, hogy legyen mindenki egyforma. Kívül, belül. Például ott az a sok tökfödő: kalap, sapka, usánka, kucsma. Minek? A turbánt télen-nyáron hordhatod. Aztán a gyerek gyerek, de a férfi szakállas. A nő is egyforma az utcán csadorba csavarva. Legyen kéznél a lepedő, amire ledöntjük őket, másra se való, otthon már nem kötelező viselni.
Kettő a vallás. Ami persze nem is álom, hanem parancs. Én nem katona vagyok, inkább mollah, de nálunk egy pap is kapisgálja a különbséget logika meg logisztika között. Namármost, ha egyszer a miénk az egyetlen igaz hit, akkor a többi istencsúfolás, nem!? Világos, mint a felehold. Ezt a hitet háromszáztizenhárom próféta hozta le az égből, és bár volt köztük néhány hamisító: kezdve a félzsidó Muszától a vizibárány Iszáig, mégis napvilágra került az igazság. Ennyi ember nem tévedhet. Persze folyamatos harcok árán. Nem kell ahhoz ulémának lenni, hogy elsoroljuk a hosszú menetelés ragyaverte neveit. Mert gondoljatok bele, már az afrikai Bumba is megölte Mulungut, az esőistent. Egyiptomban Szét élve eltemette, majd vízbe fojtotta a testvérét, Ozíriszt, végül a homokvihar erejével széttépte a makacs disznót. Ugyanott a pajzsos-lándzsás Astarté az írás istenét, Dzsehutit döfte le. Vagy mondjam a gusztustalan borzalmast? Amikor a babiloni égisten, Anu menekülőre vette a témát, Kumarbi utólérte és leharapta a tökét. A saját apjának. És Muszá (firkászoknak Mozes) se bánt kesztyűs kézzel Baállal. Vagy figyelmezzetek Sztálin jégcsákányára, amikor megállt Trockíj fejében. Nem lehet komoly érték, amit harc nélkül szereztél. Semmi kétség, ezt a megalázó vigyorgást Iblisz faragta a hegybe, a leggonoszabb lázadó angyal. De holnapra itt lesz a rakétavető, ha kell tank is jön. Letöröljük a nirvánába révedt pofáját.
Mi ez a hang? Nem így sivít a cirkáló rakéta? Micsoda fény! Most meghalunk, vagy felébredünk?

esem@freemail.hu

A talibán álma
„A talibán alma (malus talibaniensis) melegkedvelő fajta, jól tűri azonban a hideget is, kánikulában és fagyban is megél; meszes, agyagos, réti, öntés- és pszeudoglejes talajon egyaránt találkozhatunk vele, bár őshazájában leginkább a kopár sziklafelszínek lakója. Csapadékigénye alacsony, a szélnek jól ellenáll.
Egyedei természetes élőhelyükön csoportokban nőnek, szívós gyökérzettel kapaszkodva a köves, morzsalékos talajba. Törzsük általában göcsörtös, a kéreg mélyen barázdált. Cserjeszintet nem tűrnek meg, a lomb alatt legfeljebb ritkás gyep tenyész, az állomány rovar- és madáreltartó képessége gyenge. Az egyedek agresszív természete miatt egyes esetekben az öneltartó képesség is veszélybe kerül.
A talibán alma gyümölcse kis méretű, formája változatos: kézigránát-formától a heroincsomag-alakig sokféle küllemű termést feljegyeztek. A fajta nagy előnye, hogy (bár megbízhatatlanul, de) egész évben terem, a betakarítás folyamatos lehet.
Szélesebb körben való elterjesztésére az elmúlt évtizedben nagyarányú próbálkozások történtek, ezek eredményeként hazájában vezető szerepet tudhat magáénak. Néhány biológus a közelmúltban kísérletett tett az észak-amerikai Nagy Alma (Malus Giganticus) nevű fajta talibán almával való felváltására; a kísérlet eredményességét még vitatják, abban azonban teljes az egyetértés, hogy a néhány héttel ezutáni talibánalma-pusztulás ennek ellenhatásaként jelentkezett.”
Lajos elégedetten nézett végig a Kertészek Lapjából kimásolt szövegen, lelki szemei előtt egy kiváló házi feladatért járó kisötös körvonalai derengtek. Ekkor azonban villámcsapásként hasított bele a felismerés: tévedés az egész, elnézte a megadott címet, „almá”-t olvasott „álma” helyett! Egy teljes fogalmazás feleslegesen! Szentségelve sutba vágta a füzetét, és rosszkedvűen ment le vacsorázni.
A családi asztalnál aztán a paprikás krumplitól és ubisalitól kiengesztelődve, s ily módon kedélyes hangulatba kerülve, egészséges öniróniával adta elő szüleinek az esetet. Édesanyja megsimogatta fia buksi fejét, és bölcsen eltűnődve így szólt:
– Látod, Lalikám, vigyázni kell az ékezetekkel, mert egy ékezet könnyen ledől… Még repülőgép se kell hozzá.

 

 

 

dus_polett@hotmail.com

A talibán álma
".... a választás szabadságában te magad vagy illúzó.. "ennyit értett még, érezte, hogy valami fontosat elmulaszt mégsem tudott ellenállni a gyertyafény hívásának.Résnyire nyitott, gyulladt szemhéján át pásztázott a félhomályban.
A fojtott levegő felidézte egy régi terem emlékeit, az imaszőnyeg kosz-szagát, a mormogó társak sóhajait.
Biztosan tudta, hogy a szent betűket csak a kövek által értheti meg.
A lépést nem tagadja meg az út - gondolta éppen - félkarra támaszkodott, ragacsos füvet tömött pipájába, mélyet szívott és várt. Várt.
Kő.
Lassan, egészen lassan fölemelkedett, tekintetével Mekka felé intett és fölrepült a hegyekbe.

 

klaszlo@eximbank.hu

A talibán álma
Végtelen hegyláncok felett suhant. Sziklás, kopár lejtőket, sötét, hideg szurdokokat látott, a gerinceken hófoltok csillogtak a szikrázó alpesi napfényben. Az egyik völgy aljában kicsiny falu házai simultak a magasodó hegy lábához. Nem értette hogyan, de ilyen magasról is mindent látott. A falu szélén sovány kecskék kutattak zöld fűszálak után a kiégett bozótban. A kútnál sokszínű leplekbe burkolózott asszonyok mosták a szennyest, énekük és kacagásuk messzire elhallatszott. Egy kisfiú kavicsokkal játszott a földön. Hirtelen erősödő robaj hallatszott, porfelhőbe burkolva hatalmas, sötét alakok tűntek fel. Piszkoszöld, rozsdától üszkös hegekkel borított harckocsik közeledtek, tetejükön tépett vörös zászlót lobogtatott a szél. Szívét összeszorította a félelem. A kisfiú felugrott és élesen kiabálva futott a házak felé. A tankok egymás után húztak el, lánctalpuk mély sebeket szántott a meggyötört földbe. Elviselhetetlen volt a zaj, be kellett fognia a fülét. Majd terepjárókon szakállas, turbános fegyveresek száguldottak ki a házak közül és……
Csörömpölő lárma ébresztette fel. Kinyitotta a szemeit. Az egyik stewardesst pillantotta meg, ahogy próbálja újra feltornyozni a leborult tányérokat.
Még mindig az előbb látott képek jártak a fejében.
„Elképesztő, mennyi minden megváltozott az életemben” - gondolta. „Nemrég azt sem tudtam, mi van a falu szélén túl, most pedig nyugati ruhákban ülök egy repülőgépen, és angolul beszélgetek ezekkel. Csak a szakállam a régi” - gondolta és elmosolyodott.
Ásított egyet, nyújtózkodott és kinézett az ablakon. A felhők alatt gondosan megművelt zöld mezőket, dús lombú tölgyerdőket látott.
„Ilyen sokat aludtam?” - csodálkozott „Rég elhagytuk Boston külvárosát. Mi lehet a többiekkel?” Rápillantott az órájára. Már majdnem nyolc. A stewardessek elkezdték a reggeli szétosztását a gépen, kis kocsijaikkal lassan közeledtek a széksorok között. Az egyikük odaért hozzá, átnyújtotta a megrakott tálcát és udvariasan megszólalt:
- Jó étvágyat kívánok uram. Remélem, kellemesen utazik.
- Igen, köszönöm. Ne haragudjon, hogy ilyesmivel zavarom, de bajban vagyok ezekkel a műanyag evőeszközökkel, állandóan eltöröm a kést. Tudna hozni egy erősebbet?

 

biotin@mail.tiszanet.hu

Tálib(ok) álma(i)
1. Ez a tálib nem is igazi tálib. Britanniában született afgán szülők gyermekeként, s mivel sokat járt rossz társaságba, szülei elküldték őt Pakisztánba, hogy ott iszlám tanulmányokat folytasson. Rövidesen egy kiképzőtáborba, majd onnan egyenesen Afganisztánba került, tálib lett és harcolt. Hogyan? Őt a fegyverek és a töltények érdekelték, ez az ő hobbija - mint mondja –, van aki a futballt szereti, van aki testépít, ő a fegyverekért van oda. Most, több mint egy éve az Északi Szövetség foglya. Cellájában egyedül van, a cella nem túl sötét. Van ideje álmodni, s álma ugyanaz éjjel és nappal. Családja visszavárja, küzdenek a kiadatásáért. Ő is szeretne már visszamenni. Fegyverek Britanniában is vannak, ott is lehetne belőle pl. katona, rendőr, vagy járhatna lövészklubokba. Ez nem túl merész álom. Családja aggódni kezdett, amikor meghallották, hogy ő hogyan reagált a szeptemberi terrortámadásra. Nem örvendezett éppen, de nem is ítélte el. Ő egy középutas ember - mint mondja -, kis álmokkal, kis vágyakkal.
2. Ez a tálib nem álmodik. Poros házának poros fekhelyén álomtalan, tompa alvásból ébred. Fátyolos szemmel tisztogatja géppisztolyát. Ő rendőr, asszonya csak kettő, igazságot köztük csak így tud tartani. Matracát igazítván keze egy apró tárgyat súrol: rejtve őrzött sötét sakk-király. Tűzre vele. A tűzhely lángja éppen csak meglobban, de fénye egy pillanatra felidézi benne utolsó álmát: álmában sakkozott, sötéttel játszott, és nyert. Hátrányból indulva, vesztett helyzetből, afgán módra, Allah segedelmével. A sakk most tiltott dolog, bűnös játék, ezt nem érti. A sakk, amit szabályos fekete fehér mezőkön, szabályos fekete és fehér bábukkal játszanak most a bűn jelképe. Ezt nem érti, ezt az egyet. Persze a sakkban sok a lehetőség. Ahol sok a lehetőség, nagy a kísértés. A kísértés pedig bűnre visz. Gondoljunk csak Amerikára. Ne álmodozzunk.
3. Ez a tálib mást álmodik nappal, és mást éjjel. Ő nem csak, hogy álmodik, emlékezik is.
Nappal emlékezik a diadalmas napokra, amikor elfoglalták Kandahart, majd Kabult, s megalakították a Legtisztább Iszlám Államot, s álmodik a teljes győzelemről, arról, hogy ismét kiűzik a hitetleneket az országukból. Álmodik arról is, hogy egyszer majd ő lesz az Erény és Bölcsesség minisztere. Egyéb részletekről nem álmodik.
Éjszaka emlékezik és álmodik azokról az időkről, amikor még karavánokat védtek a mudzsahedin portyázóktól, arról a napról, amikor az ellenség vezéreit látta lógni a főtéren, arról a percről, amikor az első foglyot látta kiszenvedni, és arról a tizedmásodpercről, amikor eszébe jutott, hogy ez talán nem is tetszik Allahnak. Álmodik továbbá péppé vert testekről, meggyilkolt és megcsonkított afgánokról, életbenmaradtakról, akik halott társaikat ették, de álmodik azért a győztesek hatalmáról is. Enyhe émelygéssel ébred, álmára nem emlékszik. Eszébe jut Oszama. Halál az amerikaiakra!
4. Ezenkívül vannak tálibok, elég sokan, akik csak azért tálibok, mert éhesek voltak. Egy kis részük még álmodik.

 

kornel.balazs@weathervane.hu

A Talibán álma
2001 szeptember 11-én minden megváltozott, Jozif Attillah ugyanis e bizonyos kedd eseményeinek hatására lett rabja és ura a szenvedélynek.
Pontosan öt hónapja töltötte be huszadik életévét, apját nem ismerte, a mama korán halt, istene és hazája országos volt a pusztulásban, így aztán nem várta már az életet, csak tengôdött tiszta szívvel a semmi afgán ágán.
A szüntelen szárazság okozta állandó élelmiszerhiány miatt megint harmadnapja nem evett, se sokat, se keveset. Egyetlen ingóságát, a sánta kecskét kiárusítva tulajdonképpen elpazarolt mindent, amirôl számot kéne adnia. És mégis, e rozoga Földön elôször ekkor került közel az öntudatlan örökkévalósághoz.
A kábulat szerét Kabul jóideje vegetáló zöldségpiacán szerezte be egy ôstermelô ostoba özvegyétôl, aki az elsô adandó alkalommal túladott öregségét megkeserítô örökségén.
Az ifjú talibán a kezdeti 'támadásokra' két adag anyaggal váltott jegyet, szervezete további terrorakcióinak támogatásához pedig pár gubót és egy maréknyi mákmagot vásárolt.
A napközben dolgai elôl rejtegetett drogot este, a város szélinél, egy sárga fűvel virító mezôn próbálta ki. Midôn a kezdeti pörgôs pillanatok zörögve elvonultak, és úgy érezte, hogy nem tud járni s nem ülhet veszteg, az ólmos ég, az éj leple, valamint egy segélyszállítmányból megkaparintott dunna alatt lassúdan mégiscsak elaludt a réten.
Nem sejthette, hogy amikor valóra vált álmában megjelent emberi formában a csend, valahol a távol közelében pont akkor zúgtak fel az elsô gép hajtóművei. Amíg köréje gyűltek szelíden és nézték, nézték a csillagok, hogy miként repül át felhôket mardosó lángolással képzelete végtelen egén, addig egy embertelen szükségét végzô vadálatt éppen a Világkereskedelmi Központ egyik felhôkarcolóján repült keresztül, lángbaborítva egy szép Újvilágot...
2001 szeptember 12-én aztán minden jóra fordult, Jozif Attillah ugyanis ezen a bizonyos szerdán vetette el a kedden vett magokat, megalapozva virágzó ópiumgazdaságának jövôjét. A sorozatos bombázások sem tudták megakadályozni azt, hogy atombiztos üzlete robbanásszerű lendületet vegyen. Azóta számolatlanul dôlnek az afganik, halnak meg bűnös-bűntelen afgánok, telnek a háborús hónapok, ám ô naphosszat csak máktejet iszik, és pipázik békésen. Nem álmodik már cukros ételekrôl, tud a jelentôsebb karterekrôl, és nem törôdik semmi mással, mint azzal, hogy ha már elpusztul a világ, legalább legyen a sírjára mákvirág.

 

vadibandi@freemail.hu

A Talibán álma fekete. És fehér. Ugyanolyan, mint ahogy a világot látja. Számára nem léteznek a szürke árnyalatai sem. Bár ahogy jobban meggondolom lehet, hogy zöld, hiszen zöld a Próféta színe. Lehet, hogy ez az egyetlen szín, melyet a Talibán érzékelni képes. Ezért nem látja a vér vörösét sem, pedig ebből az árnyalatból aztán bőven kijutott akár saját, akár ellenséges "forrásból".
Általában nyugodtan alszik, hiszen nem nyomasztják erkölcsi aggályok, nem marja a kétség, hogy helyesen cselekszik-e, avagy sem. Allah vezeti minden lépését, áldott legyen az Ő neve. Pontosabban nem is biztos, hogy Allah, hiszen amíg a Korán tanítása eljut mindenkihez, alaposan átalakul a közvetítők hosszú során. Ezen persze sohasem gondolkodik. Miért is tenné? Nem őrült meg, hogy szembeforduljon azokkal, akik a Próféta szavait magyarázzák, akik minden titkok tudói, akik élet és halál urai, akiknek kezébe tette le saját és családja sorsát.
Talán néha megjelenik álmában a fehér szakállas ördög, csíkos nadrágban és csillagos cilinderben. A Sátán keblére öleli, s miközben lepényt tömve a szájába arról próbálja meggyőzni, hogy mennyire szereti, határozott ökölcsapásokkal a gyomrát sorozza. Próbálna menekülni a szorításból, de tudja, hogy nincs esélye. Ilyenkor verítékben fürödve ébred, és csak kalasnyikovját magához szorítva tud elaludni újra.
A Talibán számára a világ egyszerű: "aki nincs velem, az ellenem van". Valószínűleg ezért a Rambó III a kedvenc filmje, pontosabban lenne a kedvenc filmje, ha nem amerikai termék lenne. Megnézné százszor, persze, ha nézhetne tévét. De tévét nézni természetesen tilos, mert csorbítja a Korán tekintélyét, és ezért erkölcstelen.
Ha napközben felkavaró élmény éri, például, ha részt vesz egy nyilvános kivégzésen, akkor előfordul, hogy álmában egy géppuska mögött hever, miközben amerikai katonák rohannak felé. "Nem kell nektek Allah végtelen kegyelme?" - kérdezi üvöltve, és ujja már az elsütő billentyűn. Óriási vérfürdőt rendez, persze csak álmában. Az álom azzal ér véget, hogy a Föld megmaradt összes lakója Allahot dicsőíti a nap huszonnégy órájában. Ilyenkor a Talibán megnyugszik. Ezt az álmot egy másik szokta követni a Paradicsomról. A Talibán sohasem kételkedik abban, hogy halála után eljut a Paradicsomba. Miért is kerülne máshova? Álmában előre átéli azokat a gyönyöröket, melyektől vezetői e világban megfosztják, a túlvilági boldogság reményének fejében. Márpedig a paradicsomi gyönyöröknek hatalmasaknak kell lenniük, ha arányban állnak valamennyire is a földi szenvedéssel, a szárazsággal, az éhezéssel, a folyamatos polgárháborúval, az ország elszigeteltségével, s annak tudatával, hogy a változásra vajmi kevés remény van.
Ezért a Talibán csak egyetlen visszatérő álmától retteg, mikor azt álmodja, hogy álmodik, s mire felébred, nem tudja eldönteni, hogy ébren van-e vagy álmodik.

 

vepsze@yahoo.com

{Hundred words}
Az óriás óratorony mutatója minden évben késik egy percet. A torony pedig Jeruzsálem külvárosában igen ritka jelenség, ha az óra valóban ott lenne. A hagyomány szerint azonban tényleg áll ott egy torony, amit még egy igaz muszlin építtetett, egyetlen fia halálakor. A fiú, Ardzsúna igen tehetséges kereskedő hírében állott. Egy éjjel mégis meghalt, és minden ember tudta, hogy halála egy még nem létező óra miatt következett be. Születése óta arra vártak, hogy halálával meg tudják mondani az időt és érezzék, hogy múlik. Elviselhetetlennek tartották az örökkévalóságot. De minden évben, az örökkévaló emlékezetére, egy percre megállítják az órát.

 

artatlanvilag@freemail.hu

A TALIBÁN ÁLMA
Apuka.
Homoszexuális.
Csak nem tudta, nem merte tudni. Szerető feleség, három gyerek meg minden, szóval tiszta mintacsalád. Volt. Már nem az. Felelőtlen hülye- mondták neki, először csak értetlenül, majd haragosan, dühösen, lemondóan. Persze szarrá ment az élete. Meghasonlott.
Én is mindig azt hittem, nem vagyok normális, mikor valakinek a halálhírére mosoly ült az arcomra. Legyen az akár a szerettem. Meghasonlottam. Valami ilyesmit érzek a terrortámadással kapcsolatban is. A világ megváltozott - mondják. Nem változott az, mindig is ilyen volt. Legfeljebb nem repülnek a polgári járatok; katonai helikopterek köröznek a Fehér Ház fölött; komor arccal, összeráncolt szemöldökkel, átszellemülten keverjük be a rántást, szeretkezünk, megyünk le kenyérért a boltba, mert elfogyott- mondván: itt, most történt valami. De csak egy pár napig.
Hír, amivel addig tömik a fejünket, amíg fel nem zabálja azt a csökött eggyüttérzésünket is, ami volt. Megszokjuk, elunjuk és ismét felszállnak a repülők és újra unott pofával dugjuk a feleségünket, keverjük be a rántást és megyünk le a boltba kenyérért, mert elfogyott.
Számunkra nem tragédia. Bárhogy is szeretnénk. Szörnyülködünk, beszélünk róla, egy-két könnycseppet csalunk a szemünk sarkába, csakhogy igazoljuk magunkat.
Mutter aznap is, mint mindig, hazatámolygott a melóból; hulla fáradt, naponta harminc gyerek üvölt a fülébe: Ica néni pisilni kell, a Zolika már megint felhuzigájja a szoknyám, meg ilyenek. Már te is ilyen hülye filmeket nézel? - kérdezte fatertól egy órányi utazás és vagy ötven lépcsőfok után. Amcsi akciófilm a CNN-en. Vagy inkább CNN a moziban? Teljesen mindegy.
Az egész civilizált világ ellen indított támadás-mint azt sok bölcs és tudós (vagy annak tartott) ember hangsúlyozta –nagyon szépen elfér a Mc’Donalds-ok, hypermarketek, plázák mellett. Nem igényel sem kitartó figyelmet sem hosszan tartó gondolkodást, hogy levegyünk valamit az egészből. Gyors, könnyen fogyasztható és felfogható. Akkor miért volt oly meglepő? A lassú rohadásra már régóta nem vagyunk vevők. Ugyan, mondja már meg valaki, kit érdekel, hogy az USA-i áldozatok többszöröse hal éhen, csak Afrikában. Naponta.
A valóság mindig túl kemény és fájdalmas volt, és lesz.
Altatjuk magunkat mint egy depis kölök.

 

vepsze@yahoo.com

Egyta Libál Ma
Hangosan kezdte olvasni, és hány várost pusztítottunk el, amelyek [lakói] hivalkodtak az életmódjukkal. Íme ezek az ő lakóhelyeik,- amelyek, miután ők már nincsenek – csaknem teljesen lakatlanok. És mi voltunk az örökösök.
Ezt rendszerint akkor mondta, mikor üríteni ment a fa mögé, aminek ő véste a törzsét farkaskarmaival, és akkor ásni kezdett, de a kincs helyet nem találtunk mást, mint egy elszenesedett testet, ami a kezében ezt a papírfecnit tartotta, ezt a szúrát, rajta a nevünkkel, szép sorban. Egy szkeleton, ami a kezében a mi nevünkkel áll, mintha a halál bevásárlólistával állna sorban, hogy el ne felejtsen minket, és ezt szeretné megmutatni nekünk. Ha jó kedve lenne még a tenyerét is összeütné, hogy üdvözöljön bennünket, ha már egyszer feljegyzett magának. Eljutott e hozzád a mindent elborító [végóra] története, a hajnal, azon a napon lesznek alázatos orcák, küszködők és kimerültek, és eledelük csak darí lesz, amely nem hizlal, és nem csillapítja az éhséget, lesznek arcok a magasan fekvő kertben, serlegek, és sorbarakott párnák, és szétszórt szőnyegek és sorbarakott párnák, és szétszórt szőnyegek, és még az is, hogy lépj szolgái közé, és lépj a Paradicsomba, ezenkívül semmit sem találtunk.
Közben ott volt a tenger, lehetett nézni, mindahányszor kimentünk a partra eszünkbe jutott, hogy halásznunk kellene, de soha, vihar után sem tettük meg, pedig akkor a tengernek nincs is igazán színe, csak, mint régi fényképen a háttér, alig.
Azt álmodta, hogy a közelében senki sem mozdul, és minden mozdulatával csak ahhoz a furcsa nőhöz közelít, akinek haja a homlokába hullott, miközben egy golyóbison egyensúlyozott, mikor az áttetsző világoskék selyemruhás tünemény hátat fordított, megvillant; az álomban ez lehet, tar koponyája.
Mi itt az esély, mi itt a devis lehetősége, minek menjünk sétálni, mi lehet még belőlünk, ez az, amit soha ne kérdezz meg, mondta. Király, mondta, tudom, mondtam, jó, mondta, minek, mondtam. Akkor mondhatom az alapítvány nevét, kérdezte, közben a parókát szorítani kellett, a szél nehogy elfújja, két ujját a szájába véve halkan próbálgatni kezdte a füttyjeleket.
Ez a baj a reggeli telefonnal, az ember beköltözik a fürdőszobába, közben az arcát és a karórája lapján a mutatókat figyeli, változik-e közben az ismert arc, torzó-e mert mindig látnunk kell önmagunkat reggel, az arcot, ami nem fejeződik be másnap reggelig, végül is ezt ismeri a legjobban, mondta, csak akkor minek telefonálni ha, közben ezt nem lehet figyelni, tükör kéne a telefon fölé, a telefon tárcsás, és piros, mint egy öreg szív alkonyatkor, régről maradt itt, szóval akkor megyek és juszt is kifújom az orrom.

 

biotin@mail.tiszanet.hu

A Talibán álma
Az afgán népről ma már tudjuk, hogy sokat szenvedett. Azt is tudjuk, hogy vannak köztük pastuk, hazarák, tadzsikok, üzbégek, vallás szerint pedig, moszlimok, buddhisták és hinduk úgy néhány ezren, akiknek majdnem megkülönböztető jelzést kellet viselniük. A tálibok főleg pastuk, természetesen moszlimok és, egy volt tálib rendőr szerint, főleg buták. Az erre vonatkozó forrás a The Times által megszólaltatott fiatalember, aki kényszerből 3 évig szolgált talibán rendőrként, mielőtt megszökött, éppen szellemi vezérük Omar molla egyik testőreként. Így írja le a főnököt: közepes magasságú, kicsit kövér, egyik szeme zöldes üveg, zsebében dollárok, nem sokat beszél, s ezt jól is teszi, mert meglehetősen buta, a nevét is alig tudja leírni. A szökött testőr továbbá elmondja, hogy a tálibok mind buták, az iszlámról alig tudnak valamit és az ország történetében ez az első időszak, amikor a legalsóbb osztályok kerültek hatalomra.
Egy népcsoportról általánosítva, előítéletekkel állítva valamit rasszizmus. A tálibok azonban nem egy nép-, hanem egy hatalmi csoport, amely a hatalom megszerzésére és fenntartására szövetkezett felhasználva, kifordítva az iszlámot, s kihasználva sok egyéb mellett azt is, hogy az afgánok többsége fáradt és nyugalomra vágyik.
A Talibán a Legtisztább Iszlám Államot akarja létrehozni, mondhatni ez az álmuk. Hallottuk a híreket, hogyan bántak el ellenségeikkel, hogyan tiltották be a játékot, a zenét, a női arcokat, hogyan próbálnak redukálni minden egyéni különbséget. Láttuk a romos, poros kietlen városokat, s az egyenszakáll mögött csak ritkán látunk mosolygó arcokat.
Az álom a korlátjaitól időlegesen megfosztott elme terméke. Álmainkat befolyásolják fizikai és érzékbenyomásaink, emlékeink, általános szellemi és fizikai állapotunk. Vannak jelentéktelen álmok, a Talibán álom azonban nem ilyen. A Talibán álom nem is az iszlám ideológiából származó szélsőséges vízió. A Talibán álom az elme és a gondolatok szintjén, egy olyan végletesen elnagyolt látomás, mely akkor jön ránk, ha végiggondoljuk mi lesz abból, ha fáradtságunkban, félelmeinktől szenvedve a biztonságot görcsösen fölé helyezzük szabadságunknak.
A Talibán azonban valóság is. Valóság, hogy Afganisztán a nagyhatalmi érdekek ütközésének hadszíntere volt, valóság, hogy belső hatalmi küzdelmek újra és újra háborúba sodorták az országot, valóság az éhezők és megnyomorodtak tízezrei, s valószínűleg valóság mindaz a mulasztás, amiről csak mostanában kezdünk hallani. Szeretnénk azt hinni, hogy a Talibán álom csak az afganisztánihoz hasonló körülmények között válhat valósággá, s szeretnénk azt hinni, hogy az afganisztánihoz hasonló körülmények többé sehol sem fordulnak elő.
A volt Talibán rendőr azt is elmondta, hogy nevetséges, hogy az amerikaiak Omar mollát kérték, hogy adja ki bin Ladent. Laden esetleg kiadhatná Omart, de ő, sem teszi, s a molla nem is nagyon kell senkinek. A tálibok között sok a kényszertálib, s az egyszeri tálib álma talán az, hogy ő már nem is tálib.

 

szufi@freemail.hu

Egy talibánka álma
Soha nem lehetett tudni mikor fog csődöt mondani az első jöttment előtt. Azzal az elképzeléssel indult világgá, hogy majd ő, igen ő, megmutatja, és majd, ez biztos, nem fog hiányozni senkinek, mert ez is tudta már, gyerekfejjel is lehetne tudni, gondolta akkor, gyerekfejjel. Eszem Iszam, itt Elemérnek hívják, minden lyukba belefér, sok mindent lehet ekkor gondolni, de a szeretetre, arra nem lehet. Valaki áll a sivatagos őszi tájban, találkozások, mikor azt mondják, attól jobb lesz, eltelik egy kis idő és nem lesz jobb. A temetési menet is voltaképpen sorban állás. Az ember egyre jobban elengedettebb, és majdnem, mert odahanyatlani könnyebb, nem lehet nem oda hanyatlani, sorra kerül, sort kerítenek rá. Egyetlen esélye a világgá indulónak, hogy már semmit sem remélhet. Dúdolgathat közben, akármit, attól persze nem lesz könnyebb.
Reggel el kell menni az első izgalmasnak tűnő helyre, focizni, gombot lopni, madárhangokat gyűjteni, a levegőben fodrot vető
hangokat, a beeső zöld fényt nézni, egyszer csak mozdulatlanul maradni, és azt álmodni & nem elképzelni, azt mindig lehet, hanem, hogy elalszik az ember menet közben az utcán, a forgalomban, és azt álmodja, hogy elalszik az utcán és ott marad mikor a lámpa zöldre vált, a kocsik pedig átmennek rajta, átgázolnak. A gumik szép, és finom rajzolatot hagynak a karján, a bőrén összegyűrt rózsaszirom, mert csak az jut az ember eszébe ilyenkor, a rózsa & a tövis & selymek, szennyes ruha alakja a forró betonon, mert éppen nyár van, és közben az emberek kocsikért kiabálnak, kedvenc argentin filmszínésznője kart karba öltve Supermannal, zupeman, kiabálja közben, ahogy a csontról elmozdulnak az inak, elérkezett az idő, hogy próbáljon felébredni az ember, rózsa & harmat, Gül Baba türbéje előtt vonul el közben, hogy nézel ki, kiáltja majd az anyja, szarul motyogja vissza, de a rózsára gondol, rosa mystika, egy magányos világjáró egzaltációja, hát istenem, ez van, ezze van az embernek, mióta apát visszatoloncolták.

 

vadibandi@freemail.hu

Csipog az ébresztõóra. De fáj a fejem! Kusza minden. Papucs, irány a fürdõszoba. Felvillannak az álom szilánkjai, amint a fogat mosok elektromos fogkefémmel. Sziklák. Hõség. Hogy miket nem álmodik az ember! Jaj, de nehéz összekapni magam. Belökök egy kávét, csak úgy kutyafuttában, kajálni persze nincs idõm ma se. Mindig késõn kelek. A konyhában is rendet kéne már rakni. Meg kéne venni az új mosogatógépet is valamikor a héten. Na, mindegy.
A garázsból elõkapom a bringát, hiszen én környezetbarát vagyok, kocsival különben se érnék be idõben.
Suhanok a megszokott útvonalon, élvezem a napsütést az arcomon, a szellõ simogatását a testemen, ahogy lebeg a zakóm, ahogy tökéletes egységet alkotok bringámmal az autókat kerülgetve. Igen! Ezekért a pillanatokért érdemes élni. És a napnak is ez az egyik fénypontja. Ennyi mozgás kell ebben az agyon civilizált világban.
Na végre itt vagyok. Parkoló, aztán a lift. A megszokott halk zene szól, míg felérünk az irodához. 8:59. Végre egyszer beértem idõben! A fõnök boldog lesz, ha meglátja.
A munkám nem túl érdekes. Legalábbis engem nem érdekel túlságosan. De az egyetem után ide vettek fel és jól fizetnek. Ja, és a kilátás is fantasztikus a 83. emeletrõl. Már két éve itt vagyok, de nem tudtam betelni vele. A technika és a kultúra tökéletes, megbonthatatlan és örök szövedékére nézek le minden nap.
Ma tudjuk meg, hogy a elfogadták-e az ajánlatunkat. Ha igen, akkor még bonuszt is kapunk az idén, és akkor tényleg összejön az európai körút, amit tervezgetek. Sose láttam még Párizst, pedig a nagyszüleim onnan vándoroltak ki.
Gép bekapcs, levelek letölt, újság elõ, nézzük a képregényeket. Ez a nap is csak olyan, mint a többi. Dögunalom.
Zajt hallok. Mi ez a zúgás? Egyre erõsödik. Iszonyatos robbanás, csörömpölés, megrázkódik az egész épület. Mi a franc…
ÜVÖLTVE ébredt fel. Verejték folyt végig a hátán, levegõ után kapkodott. Azt se tudta, hol van. Ahogy körbenézett biztonságos bunkerében rámeredõ hívei és katonái megdöbbent arcán, ráébredt, hogy csak álom volt.

 

kissbarna@yahoo.com

Valami nyavalya kórság törhetett rá a beleire, mert egyfolytában fosnia kellett. Épp akkor is az árokparton guggolt és gúvadt szemmel leste jön e valaki. Kiszolgáltatott helyzetben volt és szorongását csak gépkarabélya csövének hűs tapintása csökkentette. - Ha most jön valaki - gondolta magában - lelövöm. bárki legyen is az.
Szóval épp akkor ürítette beleit mikor elkezdett szállingózni a por az égből. Először arra gondolt, hogy a sivatagból hozza a homokot a szél, de mikor már sűrűbben esett és mindent belepett gyorsan felrángatta kekiszín nadrágját és kiszaladt az útra. Semmit sem lehetett látni már csak azt a kavargó porszerú valamit, ami egyre nagyobb sűrűséggel esett és lepte be a tájat. Próbálta megfogni de nem tudta. Egyszerűen nem lehetett hozzáérni. Nem volt tapintható, nem volt állaga, színe vagy hőmérséklete egyszerűen csak ott volt, kavargott, és szemmel láthatólag nagyon sok volt belőle.
Nem tudta mitévő legyen és a beleit is újra mardosni kezdte a görcs, így hát megrázta a fejét, amit újra és újra belepett ez a valami, majd nem törődve már azzal, hogy valaki is meglátja újból nekiállt nyomni.
Míg ezek a sorsfordító események történtek, a talibán az igazak álmát aludta.

 

dadapete@freemail.hu

"Ezeregyedik emelet"
Ember vagyok, élek, a barlangomban fekszem, kezemmel a takaró alatt fegyvert fogok, nézek, kinézek magamból, kinézek az ablakon, egy repülő közelít, az asztalom fiókjaihoz nyúlok, melyikben van a telefonszáma, felhívnám telefonon, egy repülő közelít, kinyitom a fiókot, száz ember benne, végigsimítom a szakállam, a repülő az ablakom előtt áll, anyám nézd, gondolom, kinyitok egy másik fiókot, egy terhes anya telefonál benne, kinézek az ablakon, ki vagyok én, felhívom anyámat, nem találom a fiókját, a repülő pilótafülkéjéből mosolyogva integetnek, a szakállam a kezembe marad, ki integet a repülőből, kinyitnám a szemem, melegem van, éhes vagyok, ebben a fiókban egy kulcs van, minek a kulcsa ez, csöng a telefonom, kihúzom a telefon fiókját, egy repülőgép csörög benne, ki vagyok én, kinyitnám a szemem, hogy kinézzek az ablakon, nem mozdulnak a kezeim, egy fiókot szeretnék kinyitni, a fiókok kezdenek kiesni a testemből, az egyik fiókomban kotorászva hideg fémtárgyakat érzek, térdepelve hajlongok kelet felé, csak el ne dőljek, a repülőgép az ablak előtt áll, nézem őket, ők is néznek rám, mosolygok, beszélni kéne velük, elmesélném nekik gyerekkoromat, az első szerelmemet, valahol itt fent a szívem tájékán, a századik emelet magasságában található ő a gyönyörű lány, kihúznám a fiókot, hogy berepülhessenek hozzá, megtanulták, a szívükből tudják, a szívüket adták értem az én szívemet, a repülő szárnyán napsugár csillan, belépnek az ablakon, halkan, hang nélkül, néznek, nézzük egymást, nézem a szakálas pilótát, aki én vagyok.

 

pifu@elender.hu

A Talibán álma

Nyájas Olvasóim! Elegem van abból, hogy mást sem látunk a színen (meg a szíenen), csupán szakállas, burnuszos alakok égetik a csillagsávos lobogót (és önmagukat – egyelőre csak képletesen).
Miért nem mutatják be azt a egyszerű afgán polgárt, kinek elege lett abból, hogy a napi 3-4 tömeggyűlésről elkhabultan térjen haza. Róla, aki odahagyta barbár hazáját, és a távoli nyugatra utazott, hogy esti tanfolyamokon sajátítson el új ismereteket, s nagy dolgokat vigyen véghez. S bár hazát cserélt, szívet nem. A szeretett szülőföld emlékképei elevenednek meg, ha stresszes hétköznapokon egy-két pillanatra fáradtan lehunyja szemét.
Visszatérő álmában egy orosz agár tűnik föl (azelőtt ő is albán volt, de időközben belépett az Északi Szövetségbe), fején harckocsizó sapka, és egy ősi afgán harci dalt csahol. „Ingyom-bingyom Táliber, tu Táliber kaliber.” Az agár hamar olajra lépne, de – az embargó miatt olaj sehol. Zavartan körülnéz, majd B-1-es (lopakodó!!) vitaminbombáját bekapva, hirtelen szublimál. Snitt. (Ez ugyanis modern, klipszerű álom!)
…Az Afgán Nemzeti Színház teljes társulata diákelőadáson Shakespeare: A vihar c. drámájának feldolgozását adja elő. Zúg a kar: „Robbantsd föl a szobrokat Talibán!”, majd rituálisan kézigránátokat dobálnak az USA nagykövet ’88 óta üres páholyába. A fináléban a mérgesgázüzem aktivistáival karöltve eléneklik a népszerű „Aki nem lép vegyszerre…” kezdetű slágert. „Lép-fene”-gondolja ilyenkor álmában, és elmosolyodik, azonban a lopva szerzett pihenő percek nyugalmából rideg, idegen géphang riasztja föl.
„…a külső hőmérséklet 85 Fahrenheit, a magasság 5000 láb. Balra távol a Manhattan sziget híres felhőkarcolóit láthatják. Szeptember 11-e 9 óra 2 perc van. Jó utazást kíván az egész személyzet nevében a kapitány…”

 

mfs@egon.gyaloglo.hu

Tali Bán álma*
Valaki megrágalmazhatta Tali Bánt, mert noha Ő maga semmi rosszat nem tett, egy éjjel lebombázták.
Felébredt: azt álmodta, hogy felébredt. Égbe nyúló, kettős bírói üvegpult előtt állt, a Bíró iszonytató hangon dörgött rá a magasból:
- Te vagy a bűnös, Tali Bán ! - ordította mennyei baritonján az Ősz Sas.
Tali Bán ugyan emlékezett arra, hogy máskor cowboyfilmben látta a vén Bírót - a Rettenthetetlen Sheriff szerepében - de nem mert válaszolni, csak álmosan hunyorgott a nemzetközi reflektorok éhes fényében.
- Vigyétek ! - intett a Bíró, minden pusztító & megtartó erők örökifjú kapitánya. Tom & Jerry, a két jól képzett gyilkos ragadta meg Tali Bán karját kétoldalról - Latin,- és Dél-Amerikában edzették őket kopaszra. Villamosszékbe szíjazták szegény Tali Bánt. Minden elsötétült előtte, és megkezdődött a filmvetítés.
Diadalittas amerikai zenét hallott. Először a hirosimai atombomba-robbantást kellett végignéznie. A romok között összeégett, vak emberek botladoztak tébolyultan. Az áldozatok nevét a film alján futószalagra írták ki, magasan képzett női hang sorolta fel a hullákat, mind a százhúszezer nevet kiböffentve egyetlen gigantikus másodperc alatt. Aztán a másik amerikai atombomba robbant.
- Nagasaki, hatvanezer halott ? - nyöszörögte álmában Tali Bán - de hát
miért ? Hiszen kevés híján már megadták magukat !
Erre az arcátlanságra egyszerre hat ügyosztály CIA - ügynök hagyott fel a tudatmódosító drogkísérletekkel. Kettő közelebb lépett Tali Bánhoz, hogy pár tonna Agent Orange típusú növényirtót töltsön az ördögi muszlim torkába. Miközben beöntötték neki az anyagot, szándékos-véletlenül kiverték a maradék négy fogát.
- Majd lelomboz, kishaver, ha megesz a rák ! Többé nem tudod eladni nekünk a vesédet - röhögött a harrisonford-szerű CIA.
- Ettől a jó kis nedűtől még az unokád unokája is torzszülött lesz, mint az a félmillió Vietnamban ! - kontrázott a brucewillis-CIA.
És valóban. Tali Bánnak cápafoga nőtt, a körmei lepattantak, rakéta meredt rá minden ujja végére. A szeme összeszűkült, de annyit még látott, hogy az őt rohamozó Zöldsapkások kék egyenruhát öltenek, lóra kapnak, és kardélre hánynak egy indián falut öregestől, asszonyostól, gyerekestől.
- Látod, fiam - mennydörögte a Bíró - a tömeggyilkosságból néha Nagy Nemzet születik, máskor meg nem.
- Követelem, hogy független nemzetközi bíróság ... - kiabálta Tali Bán, ám a Bíró leintette:
- Oh, ne kacagtass ! Az Erő velünk van, pénz nem számít.
Akkor igazán felébredt Tali Bán. Fényes napalm. Minden égett körülötte. Talán az oroszok megint ? Vagy a testvérek ? Nem, még rosszabb. Nem az ellenség támad, hanem a volt tanító, a néhai jó barát.
- Több, mint ötezer az amerikai áldozatok, ó, száma - csóválta a fejét Tali Bán - és a Felébredett szobrát, hát azt sem kellett volna felrobbantani.
Itt kezdődik a Harmadik Világ ? Háború ?
* A szöveget írta Franz Kafka, Joseph Heller és Hajnóczy Péter.
Szerkesztette: mfs

 

prade@mail.datanet.hu

Talibán álma
- Nem fogja tudni. Talibán nem olyan.
Egymás között morogtak. Addig még semmi baj. Csak az a szag! Az a szag! Hogy mégis közelebb jött leliffenő sapka, nikotintól rozsdás szakáll, nagykabát, melegítő (egymásra húzva három), bakancs, nejlonszatyor.
Hallottam, hogy Talibánnak hívják a Lehel téren és Podmaniczky utcai szállón, ahol lakik – az ősz szakálla miatt hívják Talibánnak. Az valami színész volt… egy mozikirály… mindegy. Az is egy név.
Kicsi, gonosz ember, mert a fejében gonosz gondolatok vannak, például az, hogy megkínál fénymásolattal, aztán lecsap rád, valósággal bedarál… bedarál, érted? Elnyom, mint egy köpést, és az egész életét rád okádja, nem szabadulhatsz tőle, és miért? Na miért? Hogy elszedje tőled az aprót, na meg hogy beszéljen – szóval a fejében ilyen mocsok gondolatok vannak. Pedig gazdag! De mennyire, hogy gazdag! Mondják, hogy a tisztességtelenül szerzett pénzt rejtekhelyeken dugja el… És hogy még beléd is dörgölőddzön, az már sok.
Elég! Megálljunk!
- Nem szándékosan – mondod.
Nem szándékosan, igaz. De mégiscsak megtaszított a könyökével… azzal a hegyes könyökével ez a Talibán… A kisujja pedig a hajtókámba akadt…És mást mondok: hozzám súrolta a hátát, azt a szennyekkel átitatott kabátot, az én tiszta pulóveremhez… Olyan bizonyítékot tartok a kezemben, hogy szívni fog – a kabátomat megfogta a szag! Én ennél kevesebbért is ütök, mert igazam van; sőt nem is ütök! Mit üssek? Ezt itt? Én? Olyanok fogják ütni, akik tudják, hogy igazam van, és ezért fogják ütni! Hogy belevágjam a tiszta öklömet abba babgulyás-szagú pofájába (mert babgulyás-szaga van, érzem, biztos, hogy kétszer állt sorba a Moszkva téren, amilyen mocsok): és ezzel átlépett a türelmem határán!
És amikor ütik, Talibán álmodni fog, egy szép, egy jobb világról, ahol férfias topánok az erőszak írmagját is kitapossák belőle és ő megint jó lesz, ő lesz a jó Talibán, akire szállóigeként hullanak a férfias világ röpcédulái, és a cédulákon ez a szép mondat áll majd: nem téged taposlak, hanem benned az erőszakot, mert téged szeretlek – és akkor Talibán – álmában – talán elmosolyodik.

 

scold@inext.hu

A talibán álma
Romos vályogfalak tövébe cipelem battyumat, ha otthonra vágyom. Fekhelyet vetek, s magamhoz szorítom hű társamat. Még meleg a csöve, nyugtatólag hat rám. Állkapcsom lassan zsibbad, arcomat áhitatos mosoly járja át, tudom, jön a korlátok nélküli lét. (Agyam álmodni szökik.)
Magamat látom, szebbnek mint amilyen vagyok, lóháton... Nem. Ez egy harckocsi. Állj ! Nem hiszem el, ez egy TANK! Egy tank tetején űlhetek. Köszönöm Neked, Allah, ezt a nagylelkű ajándékot.Talán meg sem érdemlem. Köszönöm, hogy innen csodálhatom a végeláthtatlan tömeget ami körbe vesz s magával ragad. A nagyok fegyverrel írják az égre Allah nevét. Óhh, csodás fegyverek! Csak a gyerekek rohannak mellettünk csupasz kézzel. Jobb is így, nehogy egymásra durrogtassanak. Ők kitartó dühhel emelik magasba öklüket, érzik nagy balhé lesz. A lánctalp falja az úttalan kilométereket, arcomat fújja a szél, előttünk a Világ, mögöttünk..... Nem nézek vissza, minden kincsemet magammal hoztam, hisz hitemen kívűl semmim sincs, de Allah velem van. Tudom, érzem. Jó muszlin vagyok. Az Ő és prófétái parancsára most megmutatjuk a hitetleneknek milyen erősek vagyunk. Igen! Nagyon erős vagyok én is. Egyedűl robbantom fel a piramisokat, közben hittársaim áhitattal néznek fel rám, hogy milyen büszkeséggel rombolok. Micsoda hatalmat sugároz, már Ők is érzik. Mindenki pusztít. Senkit és semmit nem kímélünk.
Európát felégetjük, de itt már ellenállásba ütközünk. Nevetek, mert testemnek nem árthat fegyver, sebezhetetlen vagyok, harc közben csak erősödöm. Földbe döngölünk mindent ami más kúltúra szüleménye, mert az rossz, nem az én Allahom műve, hitetlen emberek bálványai, nagyravágyásuk végtermékei. Még olyan házat sem hagyok épen, melyben megpihenhetek, mert a tank az én otthonom, s fegyverekkel bútorozom be azt. Harc és bosszú a sorsom. Így rendeltetett...
Áthajózunk a Nagy Sátán földjére, arcomba csap a félelem szaga s szinte könnyezem a boldogságtól, látván Amerika szenvedését. Most ti is érezhetitek. Válogatott kínzásokkal gyílkolok. Egymilliárd muszlin áll mögöttem. Semmi nem állíthat meg, senkinek nem írgalmazok. A Csendes Óceánon hajózunk tovább, de még látom a saját atomjával felrobantott kontinenst elsüllyedni. A robbanás utáni gombacsóva mintha csak Allah elégedett mosolya lenne. Talán rám mosolyog? Igen, énrám, mert nagyot cselekedtem, de nincs időm mélázni, mert most ferdeszeműek hadát kasza- bolom, s kövér szobraik elviselhetetlen látványától szabadítom meg a Földet. Csak nyomulok előre mint egy gigantikus buldózer, alattam vész el a másság, a hitetlenség . De hirtelen meglepődöm, mert előttem egy ország, ami romokban hever. Nincsennek utak, iskolák, szobrok, házak... Nincs más csak a nyomor meg a lerombolt vályogkunyhók és a tövükben aknavetőjükkel ölelkezve alvó kato- nák. Itt nincs semmi. Megyek tovább. Teljesítem Allah Szent Akaratát.

 

nyocsarak@freemail.hu

A talibán álma
Ez a hülye nyúl nem értett a szóból. Levitte este legelni ide a Ráday sarkára, a betonra, és nem tetszett neki. Csak kucorgott a póráz végén, tologatta az orrát a porban, a csikkek közt és mondogatta, hogy muszmusz. A köcsög állat… Most hogy aludjon egy ilyen után? Meg se vetette rendesen, csak úgy odahányta a lepedőt, és ledobta magát, ahogy volt, izzadtan.
A valóságon túli tartományban épp tévésztár volt, és a világvégét készült levezetni élő adásban. Ha itt az idő, cselekedni kell. Az ilyet nem lehet lerögtönözni. A születést még talán, de a végéről mindenki tudja, hogy eljön egyszer. Már évek óta ott volt a fejében a koncepció az utolsó snittre lebontva. Élő kapcsolások, bejátszások, stúdióvendégek, végkutatók, és az utolsó szó jogán még egy eszeveszett jegyzet. Egy kinyilatkoztatás, amire mind egy szálig rábólintanak a milliárdok az ernyő előtt.
Már épp kiadták, amikor meglátta, hogy ott ül mellette az a másik. Tuti, hogy valahonnan fentről tették az adásba. Neki is megvolt a maga koncepciója. Ezt onnan lehetett tudni, hogy az egyik reklám alatt elő is adta, különben az életben nem derült volna ki. Valami teljesen zagyva hülyeség. Egy interjút sem tudtak rendesen megcsinálni, mert állandóan beledumált, jött a saját elméletével. A szinkront rosszul tolmácsolta, hangosan vette a levegőt, és egyáltalán… szétesett az egész műsor. Amit rakott napestig, hajnalra leomlott.
Kimászott, elhelyezkedett a hódmezővársárhelyi porcelánon, és rögtön tisztában volt vele, hogy csak a bélnek van vége. Aztán belenézett a tükörbe. A szőrszálak az állán már külön-külön is jól kivehetőek voltak. "Omár Serif se tudna belekötni." Gondolta vigyorogva, miközben Happy Endre és a várostársak játszottak az idegeivel. A spontán verejték szagától elfúló hangon hörögték a mikrofonba az esedékes sláger címét:
Szeress úgy, ahogy én!
K. János (Pestlőrinc)

 

osservletter@libero.it

Igen, nagy reményekkel jöttem ide ebbe a csodálatos, napsugaras országba, de:
«Tizennyolc év röpült el hirtelen,
Évről évre kevesebb reménnyel,
Bizakodtam szomorú csendesen,…
…Múltak az évek nagy szürkeségben
Már egyre távolabbi reménnyel,…»
Azt hittem, hogy felvértezve felsőfokú végzettséggel és a hivatásommal járó tapasztalattal, munkaviszonyból adódó gyakorlattal a Nagy Nyugati Polgári Demokráciában majd más lesz, nagyszerű lehetőségek adódnak a szellem, a tehetség, az adottság, a hivatás szabad kibontakoztatásához!…
Füstbe ment tervek, álmok, remények… Hiába minden foggal-körömmel való küzdelem, akarni tevés, bizonyítás… Az eredmény: csak csalódás… mert semmibe vesznek…
Óh, az európai civilizáció egyik bölcsője! Ezt mondják, hangoztatják mellüket verve. S felfedezed keserűen, hogy a napcsugaras, nevető, jókedvű, mindig vidám nemzet a valójában egy ködös, Csipkerózsika álmát alvó, középkori gőgös, képmutató, hamis, halandzsáló, idegent be nem fogadó környezet.
Igen, idegen… idegennek lenni… Már annak számítasz ha a város falain kívülről jösz, ha már nem ahhoz a járáshoz tartozol. Nem szólva, ha más nemzet sarja vagy! A hamis, barátságos mosolyú szavak mögött ott rejtőzik az alattomos BIZALMATLANSÁG és az örök GYANAKVÁS… Különösen ha talpraesett, művelt, magasan képzett, rátermett, agilis nővel állanak szemben.
Nem viselek arcomon fátyolt, nem kell beburkolnom magam talpig fekete bő, áthatlan szövetű ruhába… Mégis jogaimtól megfosztott rabnőnek érzem magam… Pedig látszatra olyan vagyok mint ők…
De ha kinyitom a szám s beszélni kezdek korrekt és művelt olaszsággal, ha bemutatkozom rögtön kiderül minden: mind az akcentusom, mind a nevem elárulják: nem vagyok bennszülött…
De szerencsésnek tudhatom magam: fehér a bőröm… fehér ember vagyok…
És a hasonló adottságú színes bőrűek?!…
Nekik még rosszabb: mert még mielőtt megadathatna, hogy megszólaljanak már eleve elítéltetnek… A bőrük színe már messziről elárulja, cserben hagyja őket…
Ők még jobban szenvednek… Még jobban kiközösítettek…
Mikor lesz végre IGAZSÁG ezen a földön?
(Az elütéseket korrigált változat.)

 

bodi@kerszov.hu

A talibán álma
A fiúval 10 éve találkoztunk Dzsalalabad mellett egy Csapjár nevű, szétlőtt faluban. Nadzsibullah titkosszolgálatának egyik embere kikísért a demarkációs vonal kormány ellenőrizte szélére, és rámutatott a szemközti hegyre.

– Ott már a mudzsahedek az urak. Sok szerencsét. Ne térj le az ösvényről! Aknák vannak.
Egy kisebb csoporttal átsétáltunk, csak nők, bénák és öregek mertek átkelni.
Egy órás gyaloglás után egy fasorompóhoz értünk, ahol torzonborz, kopottas ruhájú fegyveresek őrködtek. Nagyon meglepődtek a négy hátizsákos magyar turista láttán. Az egyik odaterelt bennünket egy falhoz, és ránkhúzta a géppuskát. Utána röhögve mutatta, hogy üres.
– Csak vicc volt. Egy fiú kikapta a mudzsahed kezéből a géppuskát, és elkezdett ordítozni vele pastu nyelven. - Örült – fordult hozzánk angolul – éhesek vagytok?
Leültetett egy szőnyegre, rizst hoztak, birkahúst és teát. Mi szedhettünk először.
- Vendégeink vagytok. Mi muszlimok vagyunk, nálunk a vendégek szentek.
A srác körülbelül 15 éves lehetett.
– Évközben muszlim iskolába járok, nyári szünetben átjövök harcolni Afganisztánba. Hat éves koromba haltak meg a szüleim, ez a csoport fogadott be. – mesélte később egy mudzsahed erődben, miután kikérdeztek, honnan jöttünk és mit keresünk azon a vidéken. – Hat éves korom óta harcolok. Kezdetben egy RPG-t cipeltem, 5 éve van géppisztolyom. Megnézed? – nyújtotta át.
- Én is voltam katona otthon. – mosolyogtam. Kezébe nyomtam egy csomó lőszert, amit a kabuli reptér homokján szedtem össze néhány nappal azelőtt.
A fiú áthatóan nagyon örült nekünk, mi voltunk az első európaiak, akivel beszélt. Miközben aggódva figyeltük a muszsahed törzs vezetőségét, hogy mit döntenek rólunk, nyugtatgatva pillantott ránk. – Nem lesz semmi baj, ne féljetek.
- Mikor harcoltok? – kérdeztem, mert semmi jel nem mutatott harci cselekményekre.
- Éjszaka. Nappal túl meleg van.
- Mikor szoktál aludni?
- Néha délután.
- És olyankor mit álmodsz?
- Oroszlán vagyok a hegyekben..
Éjszaka erőd egyik bástyáján aludtunk. Mellettünk rakétavetőt olajoztak. – Gyertek, lőhettek rakétát Kabulra – intett kedélyesen felénk az egyik mudzsahed. A lehetőségről inkább lemondtunk.
Éjszaka időnként rakéták süvítése és tompa dörrenések zaja riasztott fel. A srác reggel hat körül megjelent.
– Négy kormánykatonát öltem meg éjszaka az ellenőrzőpontnál. – húzta ki magát büszkén. Megborzongtam. Tegnap átkelés előtt valószínű velük teáztunk. Mielőtt felszálltunk a terepjáróra, amely néhány fegyveres kíséretében elvitt a pakisztáni határig, könnyezve búcsúzkodott.
- Mikor szoktál aludni?
- Néha délután.
- És olyankor mit álmodsz?
- Olyan harcos vagyik, mint Maszud, a Pandzsír völgy oroszlánja.
Évekkel később, amikor a talibán mozgalom kibontakozott, egy újságban a fiút véltem felismerni a talibánok között. Mellette egy 6 éves forma kiskölyök RPG gránátvetőt cipelt.

 

osservletter@libero.it

«Hívó Tüzem»-nek, «Fényes Esthajnali Csillag»-omnak nevezett. Majd pedig «ritka női kincs»-nek, «bölcs asszony»-nak titulált… Nem akartam hinni a szememnek, amikor mindezt olvastam!
Egy homo italicus! Szinte hihetetlen! Azt hittem, hogy csak az álmaimban létezik az az ideális férfi, aki a szellemiség után ítél, s nem az érzékiség az elsődleges értékelési szempontja…
Igen, el kell hogy higgyék, hogy vannak még csodák: vannak ilyen férfiak is. Legalábbis van egy ilyen férfi. Mert annyi hosszú évek után csak erre az egy ritka példányra bukkantam!
Higgyék el, nem az én agyam találmánya ez: egy igazi valóság! Hogy lehet ez? Egyszerű: életemben nem láttam, azt sem tudom hogyan néz ki. Az éter rideg hullámaim keresztül kúszott be postaládámba, így találkoztunk egymással a munkánk során.
Nem hiába találtam misztikus körülmények között borostyán gömböcskéket! Most már elhiszem, hogy a borostyánnak van szerencsét hozó képessége: bizony egy ritka nagy kincsre leltem személyében. Azokban a napokban fedeztük fel egymás létezését, amikor ezt a több mint száz borostyán gömböcskét, megmagyarázhatatlan módon hol itt, hol ott találtam; kizárólagosan a dolgozószobám, a szellemi tevékenységemmel összefüggő helyeken: a különféle retiküljeim aljában, hátizsákomban, zsebtáskámban, a dívány alatt! Hangsúlyozom, a lelőhely: kizárólagosan csak a dolgozószobám! REJTÉLY, nagy rejtély! Az is, amikor erre a ritka ember-drágakincsre találtam, azóta megszűnt a borostyángömböcskék meglelése… De nem bánkódom, mert helyében nagyobb értékű drágakincs van a birtokomban, s ezt nagyon őrzöm, hét lakat alatt!
Ez a hihetetlen történet egy mesébe illő csoda: Tündérhonban érzem magam, mintha Vörösmarty Tündéje lennék. Csak azzal a különbséggel, hogy ez a romantikus mesebeli költői képzelet szülte ország a TISZTA VALÓSÁG!
Amióta ez a ritka drágakincs a birtokomban van, azóta ragyognak rám a csillagok és a napsugár. Valóban csoda történt velem, s nem akármilyen csoda.
S tudják mi a különös ebben az egészben? Az, hogy az én nevem valóban Tünde, az övé pedig Csongor olasz nemzetisége dacára!
Kifürkészhetetlenek az istenek és a csillagok. Én csak hálával tartozom ezeknek az ismeretlen, rejtélyes erőknek, s köszönöm nekik! S ahogy Ő nevez engem, mindig csak az szeretnék maradni neki, amíg csak élek: hívó tüze, fényes esthajnali csillaga… Sosem szeretnék lezuhant csillaggá válni! Mindent elkövetek, hogy ez meg ne történjen! Szavamat adtam rá: sírig tartó fogadalmat tettem erre!

 

senkihaazy@freemail.hu

A TALIBÁN ÁLMA
Hirtelen megmozdult a beton és az acél sivítva tört New York ege felé. Újra porfelhő szállt a romok felett, majd a félhomályból lassan előlépett Ő maga. Érkezését semmi rendkívüli esemény nem jelezte előre. Szivárványnak és tűzoszlopnak nyoma sem volt a napsütötte fellegek között, Mohamed próféta lova sem vágtatott végig a Fifsz evnyún, sőt még az Egyesült Államok elnöke sem töltött ki hibátlanul egy új IQ tesztet. A jövevény egyszerűen csak ott állt, aztán mint aki kissé zavarban van, kaftánjáról letörölte a port, megigazította burnuszát, beletúrt a szakállába, majd halkan, alig hallhatóan így szólt az előtte térdre boruló targoncáshoz: csízbörger plíz!

Ebben a pillanatban lépett oda hozzá a CNN hírtelevízió riportere, mint aki a földből nőtt ki. Túlélő! Túlélő! Emberek százmilliói láthatták egyenes adásban, amint a tudósító a romok alatti életről, a szomorú gyermekkorról, iskolai élményekről, rég elfeledett kosármeccsekről és a kokakóla receptjéről faggatta Őt. Őt, akinek a létezését Giuliani polgármester már hetekkel ezelőtt csodának tartotta. Túlélő azonban nem felelt. A riporter kezdett zavarba jönni, egyszerűbb, könnyebben megválaszolható kérdésekkel próbálkozott, például olyanokkal mint: du svájci? Tarzan? Csita? Eöööm? Ő látta a mikrofonos ember zavarát, el is mosolyodott kicsikét, majd jókorát harapott az időközben megérkező csízbörgerébe... Szépen megrágta a falatot, nem habzsolta az élvezeteket, végül lenyelte és kiböfögte: Ich bin Láden. Milliók ereiben hűlt meg a vér. Az események persze felgyorsultak, például a televíziókat újra kellett szentelni, stb.

Az Egyesült Államok elnöke tévényilatkozatban közölte szeretett népével, hogy ura a helyzetnek, a történések ellenére mindenki nyugodtan üljön repülőgépre, Túlélő családjától természetesen azonnal megvonják a költségvetési támogatást, egyébként meg le fogják bombázni az összes gonosz oszamabinládenokat. A Fehér Ház lakója - tanácsadói javaslatára - még hozzátette azt is, hogy nem csak angolul, németül, franciául és mexikóiul nem beszél, de a muzulmán nyelvvel is vannak gondjai. Ettől a kijelentéstől soha nem látott csúcsokat döntött meg a népszerűségi indexe.
Túlélőt egy titkos laboratóriumba szállították, ahol hatalmas, spiritusszal töltött akváriumokban lubickolt ET, Elvis Presley, Einstein és az 1961-es évjáratú marslakó. Ő ekkor már nem érzett semmit. Arról sem volt tudomása, hogy két fülére egy-egy csipeszt aggattak, lábujjába áramot vezettek, szemhéjait pedig felfeszítették. Csak egy halk, kellemesen selymes női hangot hallott a távolból ismétlődni: A VILÁG LEGFEJLETTEBB DEMOKRÁCIÁJÁBAN VAGY! MI AZ ÁLMOD, TALIBÁN? A VILÁG LEGFEJ .
(Senkiházy)

 

osservatoriolfa@supereva.it

Nem lehet igaz!… , mi ez? Barbárság!… Nincsenek többé az ikrek!
Nincsenek többé! Borzasztó, hátborzongató. Én voltam ott…1992-ben. A kórusommal tournéztam… Ott jártam, az egyikben fenn is voltam kollégáimmal és kis családommal együtt…
«Talibán ébredj mély álmodból! Nincsenek többé, hallod? Ne aludj, ébredj fel! Térj magadhoz! Mit követtetek el? Mennyi ártatlan áldozat! Gyilkosok! GYILKOSOK! A te asszonyod és gyerekeid is ott vesztek! Hallod-e? Talibán ébredj! Nem, semmi… még mindig alszol, s mélyen! Ne legyen nyugtod még álmodban sem!»
«Gyönyörű álmot látok: csodálatos asszonyok koszorúja övez: termékeny, odaadó asszonyok lejtenek táncot… egészséges gyermekeket szültek s szülnek nekem… dzsamál… dzsamál…
Óh, asszonyok… Óh te, szép szűz… halált hozó nyilakat küldöz szép szemed sugara, mely fölött fenyegetőn hajlik az íj, a szemöldököd!… Ki vagy te? Hát persze: Lejla… Lejla!»
«Talibán ébredj, ne álmodjál! Lejlát hiába hívod, ő is odavan!…»
«Oh Lejla, jöjj ide hozzám!… Dzsamál… dzsamál… De gyönyörű vagy! Olyan vagy mint a telihold, bújj elő fátylod alól!… Jöjj, jöjj ide kedves…»
«Talibán, ébred, ne álmodjál… Lejla sincs többé…»
«Gyere édes… Most olyan vagy mint a nap… óh de szép vagy naporcájú kedvesem! Illattal és fénnyel tele Lejlám, gyere ide hozzám!…»
«Talibán! Talibán! Ébredj végre!… Térj magadhoz!»
«Mi ez? Mit hallok? …Mi történik?»
«Nagy tragédia… Ezreket öltetek meg! Ártatlanokat küldtetek koporsóba! Most rajtatok a sor… Titeket bombáznak… A ti ártatlanaitok esnek el… Talibán, árva maradsz s átkozott leszel!…»
Nem lehet igaz!… , mi ez? Barbárság!… Nincsenek többé az ikrek!
Nincsenek többé! Borzasztó, hátborzongató. Én voltam ott…1992-ben. A kórusommal tournéztam… S ha most mentem volna oda koncertezni… nem tudnék többé zenélni, énekelni…
Halljátok e zenét… REQUIEM… REQUIEM MINDEN HALOTTÉRT… REQUIEM MINDEN ÁRTATLANÉRT… IMÁDKOZOM ÉRETTÜK… S TEÉRTED IS TALIBÁN… [Meta Tabon]

syndbad@index.hu

A talibán álma - Fiktív kompromisszumok
Mottó: kroki: fr. 1. irod kihegyezett csattanójú karcolat, 2. műv sebtében készített, de művészi célzatú vázlat”
Egy fehér pettyes vödör. Lapátok, zöld és piros. Sárga gereblye. Kék tengeri kagyló- és gyümölcs játékforma. Színpompás homokozó körbe-körbe. Két csúszda. Gyerekek fejjel lefele, háton, négykézláb, terpeszben, térdelve érkeznek.
„Vannak teljesen fiktív álomképek, amelyek körülményeik révén nem megvalósíthatók, az ábrándozó nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy kidolgozott álomképe megvalósuljon. Ilyen a neurotikusok és a pszichopaták nappali álomszövése. Ezzel szemben vannak a realitáshoz közel járó álomképszövések. Olyanok, melyek könnyen megvalósulhatnak, mert a tér, az idő, a tárgyi adottságok és a társas viszonyok rendszerében peregnek le. Mégis az álomra emlékeztetnek...A nappali álomszövésnek ez a típusa a vágy és a valóságigény kompromisszuma.”
Apa az úton, töltényhüvelyek. Kecsketejivók, extragalaktikus pályákon kutatva az égen, nyári dallam, szamarakkal a hágón, barlangi tűz ideája a falon. Halványzöld szőnyeg, mákgubók friss metszése, teavíz.
„A fiktív képszövés eltávolít a valóságtól, leszállítja társkapcsolataink értékét, s így elidegenít tényleges viszonylatainktól. A kompromisszumos ábránd valóságos kapcsolataink körében marad, lehetséges helyzeteket, realizálható megoldásokat dolgoz ki, ezzel emeli tényleges társkapcsolataink értékét, és befolyásolja, módosítja magát a valóságos viszonylatot is.”
Pamír-csúcsok párában, köveken át lépve a forrás felé, ösvény tűnik elő, sólymok figyelnek sapkában a messzi vásárra. Fekszünk, lányok olajlámpával, jönnek, szagosak. Megemelik a sátorlapokat. Barna pokrócok, égett fáklyák.
„Úgy következtettünk, hogy az álom-repertoár éppen a képzeleti előfordulás közvetítésével felelhet meg valóságos viszonylatainknak. Most ennek a képzeleti munkának újabb hatást tulajdonítunk: azt, hogy értékeltolással belejátszhat viszonylatainkba, megváltoztathatja színképünket.”
Vörösbor. Jáspis fényű talizmán, dús köldök ív, bokavonal, karok homályos tapintása, ismerősnek tűnő arcél közeledése, hasító vágy.
„A megszállás nemcsak tudatosul a képzeleti munkában, hanem a képzeleti előfordulások terelik is a feszültséget a fiktív vagy a kompromisszumos feldolgozás különféle fokozatai felé. Ez az egyik módja annak, hogy érzelmi hullámainkat a kielégülés reális lehetőségei felé tereljük, átvezessük a tájékozódási rendszerünknek azon lazább hálóján, amely képzeletünkben kompromisszumos képzeletszövésünkben érvényesül.”
Csattanó váz, gránátszilánk por, rövidülő hangok.

 

fazek1@matavnet.hu

A talibán álma

„afganisztánpakisztán

naésasztánhátasztán”

Ami megdöbbentette őt főként, azok a helyesírási hibák voltak. A gyerek így egybeírva, két sorban hozta haza a mondókát szóbeszéd formájában az iskolából, előtte mégis megjelentek az egybeírt szavak. Ráadásul úgy, ahogyan tetszenek látni, magyarul helytelenül leírt formájukban. Érdekes egy egység ez az ember. Mint Vekker úr viccében a muszosnak, neki most lett elege az egészből. Pedig csak tréfa volt, biztos az is csak tréfa volt. És ráadásul a tréfa a fejében, csakis a fejében kapott életre, nyugodtan megtehette volna, hogy senki, soha senki ne szerezzen róla tudomást. És ki tudja, ha Vekker urat a szép emlékezetű Őze Lajos alakításában ismerheti meg, vagy ha Melis György reakciója nem rázza meg a velőket..... Ezernyi ha. A tizedét, mit tizedét, a századát sem vagyuk képesek felmérni mindannak, ami hat ránk.

 

Az lett volna a tennivalója, hogy leüljön a gyerekkel és elmondja neki. Mit is? Hogy az aztán szót hogyan kell helyesen leíni? Ugyan! Mi mindent nem mondtak el neki sem, és lám-lám azért igyekszik egészen tisztességesen...... Mindig megvolt az érzése, hogy nem sikerül. Asztán meghalt az édesapja és események történtek a családban. Ő el szeretett volna menni valamennyiükkel Amerikába, felesége meg boldogan bejelentette, hogy terhes a harmadik gyerekükkel. Nyilván nehéz lett volna kezdetben Amerikában, bár az asszony meg a saját tehetségén kívül sem az abszolút semmire mentek volna. Dehát.

 

Dehát volt itthon – ma is megvannak, bis hundertundzwanzig – két nagymama, akik  – persze saját tudtukon kívül – kivételesen jó, és mindent az asztal alá söprő ürügynek bizonyultak. Vannak nyelvek, amelyek adott szóelhelyezkedésben és –összefüggésben asztalalásöprőnek írnák az ürügyet. Hol teszi meg hatását inkább a szó: vajon ott vagy itt? Never. Never underestimate the value of intelligence! – szólt a tigrincs. Ő persze nem így élte meg. Neki az kellett volna, hogy az asszony egyszer végre – amint azóta sem – aszt mondja, hogy igen szívem, ha akarod..... Nem mondta, sőt mint mindig, amikor nagyon kellett volna, pont az ellenkezőjét mondta, hát maradt a langyos víz. A biztosan megkereshetőnek tűnő kenyér, a világ szétesőnek tűnő állapota, amit még tetéz a magyar széthúzás no meg a flúg, és nem ellensúlyoz, nem legyint meg a küzdés maga. Az asztán. Ő is a sarkára állt. Csodálatos, valóban csodálatos volt már kicsinek is a két gyermek. Dehát kiéi nem azok? Nem kellett elővenni, jött az érv magától is. Nem született meg a harmadik. Akaratból nem. Erre a világra nem! Innen utólagról nézvést már az első is több volt a kelleténél!

 

A világ ilyen mindent széjjelmosó barna színű öszvekatyvalódott eleggyé változott: nem a bennerejlő lehetőség, a közjó a fontos – szellem s anyag, honszeretet s önérdek ­–, nem azt segítjük, segítjük elő: nem. Egy dolog a fontos, az, amit átlátunk, ami hasznot, közvetlen hasznot hajt, ami biztos hasznot hoz. Nem megyünk ámerikába, nem születik meg a gyerek. Szemen volna magát köpni kedve az embernek.

 

Nem írunk a nagypapáról, akinek megadatott a lehetőség és élt vele. Nem írunk a három és feledik gyerekről, akinek szintén nem adatott meg a lehetőség. Messzevezetnének most, bár mint annyi minden megíratlan, ők is megírandók.

 

Arról írunk, hogy amikor vége volt a nagy háborúnak, amikor a zsidók aszt hitték, hogy ha valamikor, akkor most, és ennyi szenvedés árán az Örökkévaló végre elvette az áldozatát a Hő elhagyásáért, hogy ilyen kataklizma többé már nem jöhet, hisz még az álmoskönyvben sincs benne, akkor valaki aszt találta mondani, hogy ez után, mit ez után?, mongyuk csak ki bátran: Auschwitz után nem létezik többé költészet. Nem létezik többé az álom. A szép. Az alkotás. Ilyen az, amikor az írástudók árulnak. Ügyet árulnak. Elárulnak. Csak az aszt, csak a f..... létezik már, meg az ilyenek. Asztán majd csak lesz valahogy. És lám-lám, milyen igaza lett. Nem létezik többé költészet, de az ember nem tanult. Soha semmilyen nagyságú áldozat nem elegendő a vak, az elvakult embertől. Ahogy a talibánok most kikaparják a gesztenyét Putyinnak testvéreik, a csecse csecsenek ellen, ugyanúgy a szovjet emberek hatalmas áldozata – tényleg az volt, mitagadás – anakronisztikus és embertelen kormányuknak és pártjuknak nomeg e képződmény hatalomvágyának kikaparta Európa lágy altestét és a zugehört. Ki se törődött már annál a tárgyalóasztalnál a sompolygására ráfázott Sztálin kétszínűségével, vagy az állítólag polgári rend hajdani hülyeségével, hogy finanszírozta Lenint, csinálja csak meg aa föld sarkából való kidőlését, kapjunk rá válságot, hitlert, atombombát, vírusokat, szmogot, csernobilt, ózonlyukat, oszamát, mindegy. Bele lehet őrülni.

 

Arról írunk, hogy igen, valóban nem normális az, aki élete vezetésénél mindezt figyelembe veszi. Arról írunk, hogy a nyájas olvasó is elmegy tavasszal sétálni és ha ott találja magát a pipaccsal teli réten, akkor leheveredik és csókra nyújtja ajkát Mancikának vagy Józsinak. Igen, most Jézus után kétezer évvel már nincs náluk a pléd, az ozsonnázó kosár, a versidézet, mint Jézus után ezerkilencszáz évvel egy röpke történelmi pillanatra, de a csók enélkül is jól csattan. Arról írunk, hogy mindez a talibánnak is jól csattanna.

 

És arról írunk, hogy az vesse rá az első követ, aki legalább álmában sosem próbálta meg átúszni a Himaláját, vagy egyszeribe a falon túl teremni, vagy, vagy, vagy...... Aki nem próbálta meg elképzelni értéknek saját emberi gyarlóságát. Mint ahogyan más értékünk sincs, csak saját emberi gyarlóságunk. Mész fölfelé az üvegtoronyban az üvegliftben. Látnak kívülről, látnak belülről. Tudtad, mindig is tudtad, hogy most nem kéne beszállnod, mert a gyomrod nem bírja ki. És ott, a világ szeme láttára kénytelen vagy elhányni magad. Nem akaratból. Szégyelled is, de már megtetted. Van benned annyi tisztesség, leállítod a liftet, szólsz, takarítsák ki. Szégyelled magad, hogy ilyennek mutatkoztál. Asztán később talán megérted, hogy nem tehettél mást.

 

A talibán is arról álmodik, hogy egyszer átengedik a vattaemberek sorfalán. Hogy talál érveket, amit az üveg- és acélemberek megértenek majd és – ő is érzékeli, álmában is érzékeli: csodák csodája – hajlanak is majd rá, hogy érdemben válaszoljanak, cselekedjenek. Hogy fenn lesz a trapézon. Hegedűvel a kezében. Asztán felébred és szégyelli magát. Ennyije maradt. Meg oszama. Akinek lehetnének üvegpalotái. De a talibánnak kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy az ő álmaival is törődni kéne.

 

Hogy is írta a nem költő a nem létező költészet korszakában a mindegyhogymelyik háború kapcsán? „Mert nincs megoldás, bárhogy is keresd!” Se trapéz, se hegedű.

 

Szerző: Fazekas A. Pál

 

Szonda Szabolcs [mszksz@planet.ro]

Talibá(n)lom

 

         Hájszen ben Izen köznapi, ötvenes éveit taposó talibán. „Allah nagy, a világ kicsi” – dörmögi, közben elszunnyad, és fél füllel (ennyi maradt egyik összecsapás után) hallgatja a közeli harcosképző alsó tagozatosainak ellenségűző énekét. Élvezettel merül az alvás langyos, enyhén puskaporszagú vizébe. Agya dolgozik, szép látomást termel fáradt szemhéja mögé. Bús képű amerikai kegyelemért könyörög a rámeredő fegyvercső előtt, kétségbeesetten lóbálja vérző kezében a napi élelemadagot rejtő tasakot, egyszerre csak elhajítja, repül a súlyos konzerv, ki tudja, hol áll meg, útjába eshet a talibán feje, rémület. Hájszen elhessegetné a kisiklott álmot, ám tehetetlen, sem ébredni, sem újraindítani nem lehet, a képsor nyomasztóan folytatódik. Önmagát látja tükörben, borotválkozik, arca már csupasz, kellemes döbbenettel nézegeti pofalemezét, izgatottan kimegy az utcára, kezében fél üveg whisky lötyög, vállán hip-hop bömböl a kazettás magnóból, jobbra-balra kacsintgat, legszívesebben letépné minden nőről a leplet, és ott helyben jól meg, no de tovább, füstös falhoz ér, festékspray kerül elő zsebéből, írja, írja, boldogság szárnyán lebeg: „Talibán, talibán, vigyen el a Kalibán!”, „Gennyláden, bűzláden, Osszáma, hozsánna!”, „Nem kell bomba, csak a nő, ide azt a bombanőt!”.

         Hájszen verítékben ázva ébred, tudatában tornyosulnak az előbbi borzalmak, durva hegyi szél csapdossa, vihart ígér. Lelkigyakorlatot végez, nagy igyekezettel vizsgálja gondolatait. Nem kis meglepetéssel tapasztalja, hogy mérhetetlen éhség kerítette hatalmába, a kiutalt élelmiszerből azonban csak morzsák maradtak hátizsákjában. Országomat egy kenyérért – fut át egyre zavarosabban zakatoló agyán a tisztátalan szólam, menekülne a csapdából, ám korgó gyomra nem tágít, megszállja ítélőképességét, képzelődik, lázálom, nem egyéb. Eszméletét veszti, villogó Big Mac fényreklámok csábítják, a kihűlőben lévő gyorstalpalós szalmakrumpli nehéz, olajlepedékes szaga mennyei illatnak tűnik. Kiszáradt torkán Coca Cola zuhog alá, falatozik, nyel, gyanúsan boldog, száll, viszik az új érzés légáramlatai, minden elhajlik útjából, semmi sem akadályozza felhőtlen röptét.

         Harci gépek idegtépő zaja szakítja félbe. Erejét megfeszítve felkönyököl, az égboltra tekint, kitapogatja golyószóróját, hadd eresszen egy sorozatot a fémmadarak után. Előkúszik rejtekhelye bejáratához, kidugja fejét, idejében sikerül visszahúznia, valami zuhan a magasságból, közvetlen közelében ér földet. Káprázó szemmel emeli fel: kenyér, hús, sajt hull ölébe. Szpászibá – rebegi önkéntelenül. Összekapja magát, „Allah irgalmas!”, sóhajt, majd harap, rág, nyel, az ütemes mozgás élet, haladás, béke.

         Markoló ujjai műanyag zsinórt érzékelnek, az élelmiszeres zacskóhoz van erősítve. Másik végén könyvszerűség. Az afgán nap első sugarainál betűzi a fedőlapot: Play…boy. Önkívületi állapotban veszi kézbe, fellapozza, nézi.

         Lassan hátradől, két tenyerét homloka előtt halk csattanással illeszti össze.

         Civilizációk egymáshoz simulása. Az álom talibánja.

 

animus@matavnet.hu

A talibán álma

Mohammad olyan ember volt akinek sokat jelentett, hogy nem csak a Próféta de több magasrangú testvér nevét is viselte. Ha nagy ritkán tükörbe nézhetett, úgy vette szemügyre magát – Állá’ legyen hozzá irgalmas – mint akit egyszer még emlegetni fognak a korániskolákban. Ilyenkor megizgatta a derékszíját, meghúzogatta lenvászon ingét, és elkomordva simította végig szakállát, ami talán lehetne kissé tekintélyesebb így huszonnégy évesen. Fekete turbánt viselt, mert kész volt arra, hogy napjában ötször is imádkozzék. Fegyelme és kitartása ugyanolyan dícséretes volt, mint a hite. Fontos posztokon őrködött; élelmiszer- vagy hadiraktárak előtt sőt, egyszer egy molla szállása elé is kirendelték. Igazán nem volt oka panaszra, hiszen azóta, hogy fegyvert fogott – nyolc éve immár – van rendes ruhája, nem éhezik, nem fázik.

         A legjobban akkor érezte magát, ha valami ember nem járta helyen őrködött. Ilyenkor békés volt a lelke, teljesen betöltötte a hit és a feladat, amit az igaz hit nevében kiszabtak reá. A várost nem szerette. Ó nem, nem a hasis vagy az alkohol tette próbára, amit buzgón termeltek a hitetleneknek. Hanem… hanem… hát igen…: a nők. Ha meglátott egy ifjabbat – a csador alatt is elárulta őket a mozgásuk – mindannyiszor fegyelmeznie kellett magát, hogy szeme járása ne árulja el. Mert követte volna őket – ó, Állá’ bocsássa meg – nem csak a sikátor végéig, de egészen addig – míg ki nem derül: milyen a szája, milyen a szeme, a nyaka, a keble… ó Állá’ bocsássa meg.

Nem tudta, honnan ez a sóvárgás. Hiszen anyját-apját nem ismerte, nőt ruhátlanul életében nem látott, birkák, kutyák és egyéb lábasjószágok gerjedelmének volt csak a tanúja. Igaz, beszélni már halott a női testről. Egyszer, még a pakisztáni menhelyen, tíz botütést mértek egy tizenkét éves társára, mert valami képet találtak nála. Egy óvatlan pillanatban, a mecsetbe menet kaphatta föl, a matraca alatt találta meg a felügyelő. A fiú, aki a barátja volt – miután seblázából felépült – elmondta, hogy a kép egy ruhátlan nőről készült. Mindene látszott tetőtől talpig – súgta meg bizalmasan, mikor már mindenki aludt – és leírta, amennyire lehetett, a leírhatatlant.

         Mohammad örült is, nem is, mikor a parancsnokától átvette a papírt: foglalhat magának egy üres helyiséget az északi városrészben, ami a szovjetek kivonulása óta félig romos és szinte lakatlan volt. Szorongva gondolt rá, hogy a foglalás engedélyezése azt is jelenteti, hogy a jövőben inkább itt, a városban számítanak rá. Ám a saját szállás jogát vissza nem utasíthatta, hiszen az (legalább is sokak szemében) irígyelt elismerés volt, kevesek kiváltsága.

         Kapott egy tábori ágyat, három pokrócot, két vödröt, néhány edényt. Kelletlenül húzta a holmikat maga után a kétkerekűn. Nem sokat keresgélt, megállapodott az első olyan helyiségben, ahol a padlón nem látott beázás nyomokat. Lehuppant az ágyra, s körülnézett, hová helyezze az imaszőnyegét, hová az edényeket, a vödröket. Az ablakokat be kell majd deszkáznia, még mielőtt hidegre fordul – állapította meg – s ahogy az itt is, ott is törött, újságpapírral kipótolt üveget nézegette, egyszercsak elakadt a lélegzete. A kép egy nőt ábrázolt, nem kétséges egy nőt! Lassan felmelkedett, körülkémlelt, és közelebb lépett az ablakhoz. Ezen a nőn volt ruha, barnás színű. A térde alatt végződött, és látszott, látszott a bőre egészen a csizmájáig, úgy egy arasznyi hosszban! És a zubbonyát öv szorította össze, amitől olyan különös lett az alakja. Az övön elől csillag díszlett, és… és az a zubbony kidomborodott… mint… mint valami dzsámi kupolája. A nő mosolygott. Piros ajkakkal. És sárga haj bukott elő a sapkája alól. Kezét a sapkájához emelte.

         Aznap este sok imát elmondott, mire valahogy elaludt. Nem emlékezett rá, aludt-e valaha is egyedül. Az a nő újra és újra megjelent az álmában. S ő újra és újra felriadt. És reggel felé az a sárga hajú idegen megoldotta az övét… és ettől egyszerre olyan lett, ahogy a barátja leírta azt a másikat annak idején… és ő nem tudott ellenállni…

         A másnapi eligazításokor halotta a hírt. Azonnal megkérte parancsnokát, irányítsa át egy légvédelmi üteghez.