1. nemzetor@yahoo.com Elek Gábor

2, bandinand@freemail.hu

3, bsl@freemail.hu Baski Sándor

4, oroszlan206@freemail.hu Deák Ferenc (8000 Székesfehérvár, Budai út 52., X/3., mobil: 20 3468621, ha mindez kell valamire)

5, lavor@freemail.hu] Brutyó Endre

 

mullnerandras@hotmail.com
tanabaj@freemail.hu
bdk@ungbereg.uzhgorod.ua
forrodrot@freemail.hu
hatdekarizsa@mailbox.hu
kablak@freemail.hu
kablak@freemail.hu
pampi5@freemail.hu
pampi5@freemail.hu
vandor05@freemail.hu
vandor05@freemail.hu
vandor05@freemail.hu
bpeter@beer.com
bienszur@yahoo.com
dk.frnc@freemail.hu
rolla@enternet.hu
pinokkiogiuseppe@hotmail.com
rolla@enternet.hu
lakatosmihaly@hotmail.com
kukackopasz@freemail.hu
freisong@freemail.hu
freisong.freemail.hu
freisong@freemail.hu
bsl@freemail.hu
bsl@freemail.hu
bandinand@freemail.hu
bandinand@freemail.hu
paladibm@freemail.hu
tanabaj@freemil.hu
lavor@freemail.hu
asmat@freemail.hu
tevus@freemail.hu
nemzetor@yahoo.com
k2s@freemail.hu
k2s@freemail.hu
nyocsarak@freemail.hu
nemzetor@yahoo.com
oroszlan206@freemail.hu
goffer@freemail.hu
pinokkiogiuseppe@hotmail.com
anemzetorok
tatalibr@matavnet.hu
sator@drotposta.hu
maycs@netposta.net
m2468@freemail.hu
ho8@freemail.hu
lakatosmihaly@hotmail.com
amarcord@c3.hu
m2468@freemail.hu
lepenyhal@egon.gyaloglo.hu
tszenesi@freemail.hu
igloia@hotmail.com
aakosh@mail.datatrans.hu
edinaindi@yahoo.com


mullnerandras@hotmail.com

Nemzetőr vagyok
bár az anyósom váltig állítja: nem lehet ma nemzetőr az, aki munkásőr volt tegnap. Megmondjam, kedves Mama, hogy hány olyan nemzetőr van, aki a múlt rendszerben vadőr, rendőr, csendőr, és még ki tudja, mi volt, pl. éjjeli. Nem hinném, hogy lenne értelme felemlegetni a múltat, egyrészt. Másrészt mindig megkérdezem tőle, amikor ezzel előhozakodik, hogy mire alapozza a vádat, szegény. Ó, hát elfeledted?, kérdez vissza, és a képembe tol egy halom újságot (megsárgult lapok), és tajtékozva szaggatja a madzagot, amely összetartja őket. Hanyadszor már!, sóhajtok unottan, és segítek neki. Hanyadszor tör még ki a vérfagylaló vész keze, hogy emberfejekkel lapdázzon, fel, az égre? Száll a por, és ő tárcákat - feuilletonokat hány a szememre, amiket még anno írtam. (A sorozat címe ez volt: "Munkásőr vagyok"). Prüszkölünk, és én megnyugtatom, nem gondoltam komolyan, amiket ott írtam. Vicceltem, vagy irodalmiasabban fogalmazva ironizáltam. Tényleg?, kérdezi anyósom, és felteszi a szemüvegét. Olvas. És tényleg, megnyugodni látszik. (Szerencsém van az anyósommal: ritka, akit az irónia nyugtat.) Este együtt nézzük a videót, ami akkor készült rólam, amikor épp zászlót tartok a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Vissza Adjatok Mindent Párt nemzetőr egyenruhájában (történelmi hitel). Szaval a színész, arcomon a bajuszt márciusi szél feni aranyra, a hangulat óriási. Beleélem magam, csorog a könnyem. De valahol félúton, még mielőtt kibontakozhatna, megtorpan (a könnyem), mert az anyósom odahajol hozzám, a következő kérdéssel: mondanám meg neki, honnan tudja, hogy most (akkor) nem ironizálok, ott a lépcsőn. Hiába mutatok rá a robbani készülő könnycseppre mint tanúra, anyósom csak a fejét rázza. Hiába mutatok rá a zászlóra, minden egyes színére külön-külön, csak tamáskodik. Vájkál a nemzet sebében, bennem. Rosszul esik. Majd igazol a jövő, ha más nem.

6

5

5

16

Nem rossz – a végén még egyszer el kell olvasni

 

 

tanabaj@freemail.hu

Nemzetőr vagyok!
Olyan korban élek a foldön mikor minden oly rideg. Az emberek egymást elkerülve, egymás tekintetétől reszketve nézik azt a sovány arcot a tükörben reggelente, melynek a szemei körül a egy elpusztúlt világ romjai hevernek.
Olyan korban élek a földön mikor egy kedves gondolat annyi sem jelenik meg az emberek multikulturális agyában, semmi olyen melyre azt mondhatnánk: ez igen, azért még a "barátaink" szeretnek minket.
Olyan korban élek a földön mikor egy okos géppel szemben az emberi lélek és elme valahol alul marad, mikor nem azt jelenti embernek lenni, mint valamikor küzdeni teljes erőnkből igaz , s tiszta dolgokért, hanem annyit tesz: megbújni a sikányság és a bárgyú gyatraság ál paravánjai mögött!
Ilyen korban élek a földön" mikor az ember annyira elaljasúl, hogy nemcsak parancsra, hanem kéjjel öl".
Igen én ilyen korban ÉLEK! Tetteim melyek talán másnak semmit nem jelentenek tartják a bizvást a családomban, a szeretteimben , a barátainban s minden olyan emberben akik úgy,mint mi védik magukat és életüket az olyan elmulástól mely után még az emlékünk még az őszi falevénél is sárgább lesz.

 

 

 

 

 

 

 

bdk@ungbereg.uzhgorod.ua

"Nemzetőr vagyok"
vagy mégsem?

Hogy én őt.
Hát nem ő engem?

 

forrodrot@freemail.hu

Nemzetőr vagyok
Mi más? Kérdés ez? Mi mást őröznék én, ha nem a nemzetet? Őrzöm. Mi? Hogy nem csinálok semmit? Hogy egész nap a szobámban ülök? Hogy nincs nemzetőrruhám, nem sétálok esténként a lakótelepen adóvevővel? Nem állok le veszekedni a tíz után is hangoskodó kamaszfiúkkal és kamaszlányokkal? Lépcsőházi összejöveteleken soha meg nem jelenek? A múltkor se jelentkeztem a liftkezelői tanfolyamra, pedig legalább négy embernek ki kell járnia, különben leállítják a szerkezetet? Nem írtam még egy ócska olvasói levelet se a kerületi lapba? Többek szerint nem járok szavazni? Nincs kiírva a postaládámra a nevem, és gyanús, hogy hajnalban járok sétálni, pedig nincs is kutyám? Hogy szavamat se lehet hallani? Hogy többen is látták, amikor beengedtem a házba hajléktalanokat, de előtte gondosan "nyitva felejtettem" a fűtött kerékpártárolót, hogy oda bevehessék magukat, hogy sose lehessen őket onnan kivakarni? És hogy látta valaki, amikor kiszabadítottam egy pórul járt egeret a csapdából, amikor úgy elszaporodtak, mint a zsidók meg a cigányok a világban? Azt tetszenek állítani, hogy nem hiszek a sumérrokonságban? Azt, hogy se jobbra, se balra nem nézek, hanem csak magam elé, amikor megyek az utcán? Hogy nem is vagyok keresztyény, a templomtól kifejezetten rettegek? Mi? Maguk szerint, kedves magyarok, csak félelemből mondom mindezt, mert alapvetően gyáva vagyok és valószínűleg drogos, akit már nem érdekel se ember, se isten? Nem, kérem, tévedni tetszenek. Nemzetőr vagyok. Szeretek, őrzök egy okos, felnőtt nemzetet, egy tisztát, egy csendeset, tétlenül, merengve -- a szívemben.

 

hatdekarizsa@mailbox.hu

Nemzetőr vagyok
Levél az illetékeshez
Kérem tisztelettel, nekem jól esik a politika. Szeretem a fejemet törni az összefüggéseken, és meglátni valamikor az igazságot, amely nem elég, hogy rejtekezni igyekszik, de a politikusok még rejtegetik is. Én nem vagyok politikus, én nemzetőr vagyok, nem feladatom az okoskodás, de önkéntes szolgálatom ezernyi kötelességre kényszerít. Míg egyesek hittel és imával Isten szolgálják (áldassék a nevük, hiszen helyettem is), addig én a hazát verítékemmel és véremmel.
Kérem, háborúban állunk. Kényelmes háborúban. Ha valaki úgy akarja, tudomást vesz róla, ha valaki úgy akarja, nem. De lehetetlen egy-két dolog fölött elsiklani. Kérem, én nemzetőr vagyok, kötelességem az egész világot veszélyeztető, a demokráciát, a demokratikus intézményeket tönkre tenni igyekvő terrorizmus ellen síkra szállni. S mert a nagytiszteletű Szigeti Lajos úr ajánlásával ellentétben a Nemzetőrséget mind a mai napig nem kezdték el a hasonló rendeltetésű külföldi szervezetek mintájára alulról felfelé kiépíteni -- nincsenek tehát előkészítőszervezetek, nemzetőralegységek sem nemzetőr-parancsnokságok -- kénytelen vagyok ajánlásaimat ilyen direkt módon, közvetlenül az érintettekhez eljuttatni. Sem korom -- idén 51 éves leszek --, sem anyagi helyzetem nem teszi lehetővé, hogy az ellenséges országba utazva próbáljam meg az elfajzott gondolkodású tálibok felszámolását. Engedtessék meg a javaslat, hogy szállítsák vagy szállíttassák az érintettek ellenségeinket Magyarországra, hogy itten a hazai pálya előnyeit élvezve könnyebben végezhessünk velük. (Apage, Satanas -- javasolja Krisztus hibásan: ellenségeinket inkább magunkhoz kell ölelni, akkor tudjuk csak róluk, hol vannak, így sosem támadhatnak minket hátba). Javaslom, hogy a nagy tűzerővel bíró hadtársaink, az amerikai hadegységek erőteljesen és kitartóan bombázzák a tálib állásokat. Olykor, mintegy "véletlenül" nem harci célpontokat is el-eltalálhatnak, hogy ezzel is nagyobb bizonytalanságot keltsenek a lakosságban, és ezzel belülről kezdjék ki az ellenséges ország erejét, bízva abban, hogy a lakosság is nyomást gyakorol a belső katonai erőkre, s megadásra szólítja fel őket, de legfőképpen megfosztja a harcosokat a lelki biztonságtól és bizonyosságtól, tudniillik, hogy érezhessék: helyes, amit cselekszenek. A háború, a pusztulások migrációra fogják kényszeríteni ellenségeinket -- nem csak a lakosságot! Mi, előttük, nyissuk meg határainkat, a menekülteket eresszük országunkba, külön menekülttáborokat hozzunk számukra létre! Ezzel két legyet ütünk egy csapásra: a világ szemében emberségességünk lesz szembetűnő, míg a harcban közelengedjük magunkhoz ellenségeinket, s kíméletlenül leszámolhatunk velük. A további részletekről -- melyeket igen alaposan kidolgoztam -- szívesen tájékoztatom a Magyar Honvédség felsővezetőit.
Kérem, javaslatom mielőbbi -- politikusi! -- megfontolását! Dőre György, nemzetőr, Kalocsa

kablak@freemail.hu

Nemzetőr vagyok Kocsmában ülök, sört kortyolok. Az ember, aki idehívott, kávét rendel, albumot vesz elő. – Emlékszel? – kérdi, s egy fakult képre mutat. – Ez vagy te, a síbakancsos. A parádi kiránduláson készült. – És te? – kérdem kíváncsian, de a szakállas nem válaszol. – Ez meg itt a Kollár Ica – barackfa alatt állunk, kezünkben ládák, egy KISZ-es építőtábor korhű dokumentuma. A taváris ucsítyelnyica bikiniben feszít, nem sokkal azután, hogy a tangazdasági felügyelővel bokrok mögé bújt. – Emlékszel? – kérdi az ember, s a kávé habja megül a bajuszán. – Nagyjából – felelem céltalanul, mert még mindig nem tudom, ki ő. De rákérdezni nem merek. Kérdezném, mit csinál most, mi lett vele, hátha ebből rájöhetnék, ki volna ő, de erre nincs időm, mert újabb köteget ránt elő az albumból. – Már az óvodába is együtt jártunk – rikkant fel. – Ez itt a “gálaműsor”, a Király és a szolga, Kati néni tanította be, te vagy a király, én a szolga. Tudod, mi lett Kati nénivel? – Nem hallottam róla semmit – felelem, és a pohárban gyöngyöző buborékokat bámulom. – Elment a lányához Amerikába, beleesett a Niagarába. Szörnyethalt. Nem hallottad?! – Nagyon régen voltam otthon – mondom leverten, s azon tűnődöm, hogyan eshet valaki bele egy vízesésbe, pláne a Niagarába. És hogy lehet az, hogy az anyám, aki mindenről tud, soha sem említette Kati néni tragédiáját. Kezdek belefáradni a képek nézegetésébe. Az órámra nézek, elfogy a söröm, emberem láthatja, fogytán az ideje. Átnyúl az asztalon, megérinti a kezemet, s azt mondja, még ne menjek, mert most jön az, amiért valójában hívott. Egy befőttes gumival átkötött, nejlonzacskóba csomagolt köteget vesz elő az albumból. – Féltve őrzött kincs, ezt látnod kell – mondja, s kiteríri elém a koszos asztallapra a sárgult fotókat. – Ez itt a tank mellett Gera Pista, később eltaposta egy teherautó. Aki fölé hajol, s a szétlőtt házat bámulja, az meg Gál Peti, nemrég tisztikeresztet kapott. És itt vagy te, takarva, nemzetőr egyenruhában. – Az nem lehet – mondom rémülten, és a fotó után kapok. Alaposan megvizsgálom a fénykép-férfi tekintetét, semmi kétség, bármily hihetetlen, ott állok 56-ban a pesti utcán, én vagyok az, látom magam a tank mellett, ez lehetetlen, ilyen nincs: nemzetőr vagyok. A szakállas lentről bandzsít rám fölfelé: – Mit szólsz hozzá? A padláson találtam. És most ünnepélyesen neked adom.
Úgy indulok haza a fényképpel a zsebemben, mint aki egész éjjel ivott. Az utcán kóválygok, s gőzöm sincs arról, ki volt az, aki a kocsmába hívott. Nem tudom, mi ez az egész. Ezerkilencszázötvenhét áprilisában születtem Hevesen. Hatvannyolcban jártam először Pesten. Anyám nénje elvitt az állatkertbe. Akkor láttam először oroszlánt.

 

pampi5@freemail.hu

Lábadozás
Ki fizeti meg nekem, hogy őrzöm a tüzet? Igéimen főzitek a gulyást, a bő zsírba ernyedő töltöttkáposztát, mindent, ami bélsárkánt igyekszik ki belőletek. Főneveim – szerelem, testvér, anya, szív – megrekednek a szennyvíztárolóban, savként marják a csöveket. Kötőszavaim tartják össze a férjet a feleséggel, az apát a gyerekkel, a jó szomszédot a rossz szomszéddal.
Nemzetőr vagyok, minden nemzet őre. Jól – rosszul őrzöm a pénzéhes zsidókat, a frusztrált németeket, a visszhang angolokat, a védőnő amerikaiakat. Őrködök, megpróbálok őrködni, jól őrködni, de ti mindig megcibáljátok a hajam, rágógumit ragasztotok szakállamba, néha parafából főztök nekem teát.
Kereskedők, tartoztok a béremmel.
Lemondok. Leveszem kezemet rólatok. Tüzeitek maradjanak őr nélkül, vigyázzátok ti! Majd meglátom, mitévők lesztek. lesz@rjátok a kalapács nyelét, hisz még arra is én kell figyelmeztesselek, hogy pontos időben hozzátok orvosságaimat. Most is késtek, már elmúlt tizenkettő, bolond mind a kettő.

 

pampi5@freemail.hu

Nemzetőr vagyok
Nemzetőr vagyok. Álmaitokat őrzöm, kicsinyes álmaitokat. A fal mentén kiszivárgó, babszagú, fogszuvas álmaitok között őrködök. Bérért őrzöm a semmit, éhes disznók makkját.
Hallom a nappal bab – éjjel gáz metamorfózis durranásait. Paplan alatt, sunyin durran el. Vigyáz, hogy a hitves egyenletesen szuszogjon. Kiszivárog és megüt gennyes, vérző ínyetek szaga, s eszembe jut, hogy a fogtömésem ára már megint csülök. Sejtem magömléseitek rángatózását. Bennetek görcsöl a hájas főnök, a pénzfaló asszony, a húsotokat leszopogató poronty, bennetek görcsöl az egész elsz@rt élet, s beleköpitek a szuvas fogazatú vaginába. Nagyot pöktök és vonaglotok, mint tátott szájú halak a parton. Néha érzem, hogy nem áll fel, semmiképp sem áll fel, mert belefáradt a phallosz a kerek keblek, ropogós vaginák kergetésébe, s mindig-mindig a fáradt, hurkás elfolyó feleségek kefélésébe.
Őrködök, járom az utcákat, el-elszívok egy-egy szivart, s néha ürítek. Álmaitokat ürítem telt kukák mellé. Egy zsíros zacskó, egy üres üveg, egy üres élet mellé.
Ürítsétek ki a telt szemetesvödröt! Ürítsétek ki, ha meritek!

 

vandor05@freemail.hu

rőt-ez-men
Lobogókat házakra kitűzni! Lobogókat kézbe venni! Lobogókat lobbanó lelkeinknek! Lármafákat lángoltatni, ellenséget eltiporni, Vajdaságot visszavenni, Felvidékét fellázadni, Kárpátalját kézbe kapni, Erdélyhonra esküdni! Egy nemzet-egy haza – most vagy soha! Nemzetünket nemzé a turulmadár, azki után sokasodánk, és nemezsátrainkban nemzetségeink néppé nemesedtek. Őrködjünk feleim, hogy álmaink meg ne lopassanak, asszonyaink el ne vétessenek!
Őr vagyok én is, megfáradt őr; (le)pihenek hát: (az) őr-ül(t). Egy vándorló nemezet sorsa, fáradt álmai égenk bennem; nem vagyok másabb, mint ti.
Csak (nemzet)-(őr)-(ül)t.

 

vandor05@freemail.hu

Anonymus
Önként vállalta. A betolakodókkal szembeszállni, védeni, védelmezi mindazt, ami lelkéhez kötődik, ami felnevelte, táplálta, erejét adta neki. Különösebb kiképzés nem szükségeltetik: egyél vagy megesznek; ölj vagy megölnek. Túlélés vagy győzelem? – kérdezgette magától, majd az arany középutat választva úgy harcolt, hogy a sorban másoknak is maradt hely.
Mindkettő sikerült. Túléléses győzelem. Ujjongó lelke szárnyain sietett haza. Várnak! – gondolta, és a Nőre gondolt, akiért védett, óvott. Kapuja, ajtaja vigyorgó éhes szájként fogadta. Öröme megtorpant, szárnyaló lelke földre koppant. Háza már nem volt Haza. Kiáltása üresen, kongón visszhangzott.
Sírja jeltelen, virágtalan. A hantról csak annyit tudni: önként vállalta.

 

vandor05@freemail.hu

Sötétség
- Megvan?
- Megvan.
- Minden OK?
- Minden OK.
- Fifty-fifty?
- Fifty-fifty.
- Holnap megkapom?
- Holnap megkapod.
- És most tűnés!
- És most tűnés.

 

bpeter@beer.com

Nezetör vagyok
- Nem vagyok - mondta M. doktor, de itt megbillent a hangja
- nem vagyok - mondotta, illetve döngölte ezt a két, egyenként nagy értékü, együtt viszont
drámai színezetü szót bele a harmadosztályú presszó harmadosztályú kölappal borított
földjébe, ekkor elhallgatott a rádióban a zene, M. doktor három kockacukrot ejtett a
kávéjába, nekem meg az jutott eszembe, hogy elsö szerelmem kérésére a doktor megevett egy
gilisztát az óvodában, ez persze régen történt, de akkor és így kezdödött a barátságunk
aminek következtében most itt ülök vele, gondoltam.
Hogy az óvoda elvégzése után elváltak útjaink, és csak a Várban, a villamoson, kocsmákban
mozikban, meg vidéken néha, emlékekben, az állatkertben, meg a szeretök ágyában, a
szüleink gondolataiban, nagyszülök (meg)roppant életében láttuk egymást visztont, az
azért volt, mert barátok voltunk, mert ilyen a barátság, és ezért is kezdtem doktornak
szólítani, mert mindig olyan volt mint mindenki, nem külön-külön, hanem mint mindenki
együtt, hogy az ember meglepödött rajta.
Igen, most is meglepödtem, amikor M. doktor nyilvánosságra hozta ez a két, egyenként nagy
értékü, együtt viszont drámai színezetü szót, meglepödtem, pedig nem kellett volna, mert
M. doktor már minden volt, csak éppen még ez az egy nem, hogy: nem, meg még valami.
Akkor csönd lett, és M. doktor három kockacukrot ejtett a kávéjába, megkavarta, tejet
öntött bele, és akkor már tudtam, hogy baj van, hogy nincs sok ideje hátra, mert M. doktor
sohasem szerette a kávéban a tejet, meg ez a "nem" is idegen volt töle, ö mindig igen
ö mindig mindenki volt (akart lenni), a giliszta megevése például megmentette öt a
giliszta meg nem evésésnek mérhetetlen ürességétöl, jutott eszembe hirtelen, mert nem is
döngölte, hanem kiokádta ezt a két, egyenként nagy értékü, együtt viszont drámai színezetü
szót, mintha a giliszta, az a régi óvodai giliszta mostanra végezte volna be földalatti
munkáját
- nem vagyok - mondotta, de itt megint megbillent a hangja, elöre hajolt, meggörnyedt
- nem vagyok doktor - mondta. Aztán kiegyenesedet, megtörülte a szaját, ivott egy korty
kávét és akkor már tudtam, hogy nincsen baj, hogy volt, de már elmúlt, hogy túlvagyunk
rajta, az életveszélyen, hogy már a túloldalon vagyunk, hogy M. doktor most már újra van
illetve lesz, nem lesz többet óvodás, nem lesz király, nem lesz giliszta, meg nem lesz
doktor, az utcán, mozikban, kocsmákba, kirakatokban, meg gondolatokban
ezerötszázhuszonhatban, meg tavasszal, meg nem lesz barát barátnö, stb;
agyérelmeszesedés.
- Nem-zet-ör vagyok, ör, va-gyok, vagyok - fogalmazta meg késöbb M. doktor. akkor csönd
lett, és M. doktor fölírta egy papírra a nevét és a címét.

 

bienszur@yahoo.com

Nemzetőr vagyok
Hosszas, belső tusakodás után végre ország-világ elé tárhatom. Régóta sejtem, de nem éltem mindig a kinyilatkoztatás fényességében. Nem voltam méltó a szóra. Bevallom, gyakran még ma is súlyos, szorongási rohamok kínoznak.
Konkrétan abból jöttem rá, hogy mindig a Szent Koronával álmodom. Én vagyok az, aki reggelre kifényesíti a Hősök Terén a Hősök fejét. Először langyos vizes ronggyal fellazítom a lerakódott galambszart. Óvatosan, nyugat-kelet irányba haladok, ahogy a világosság terjed. Aztán a legfinomabb dörzsivel nekilátok, és a kurva novemberi hidegben a nemzeti érzés hevétől fűtve hatok oda, hogy fényre derítsem a hazát. Mert az olyan nekem. Mint maga a Haza.
Szóval, úgy kezdődik, hogy éjszaka megjelenik nekem az SZTK, és szózatot intéz hozzám. Kicsit meg is ijedtem, mikor átvitték a Parlamentbe, gondoltam, olyan szigorúan fogják ott őrizni, hogy nem tud majd kilógni. De ez csak akkori kicsinyhitűségemből fakadhatott. Azért is mondom ezt, mert volt idő, mikor a kétely kígyója tekeredett a szívem köré. Valahányszor megjelent az SZTK, éreztem, hogy olyan ernyedt vagyok, érdektelen és szolgalelkű. Rút, sybarita váz, csak fekszem itt az ágyban, párnák közt, nemzetietlen, tunya tespedésben, és húzzon innen a nemzethalál faszára ez a cucc. Mondom, ilyeneket gondoltam. Egyik éjszaka azonban olyan zaklatott lelkiállapotban volt az SZTK, hogy csak úgy fityegett neki az a kis keresztje ott fenn. Éreztem, ahogy kiveszi a tohonyaság bűnében tespedő szívemet, összeturmixolja abban a bársonytokjában, hallom, hogy csilingelnek azok a kis mütyürök, és közben fojtott hangon egyre csak mondja, hogy vérem forrjon, mint az örvény árja, rendüljön meg a velő agyamban…hát, bizisten, azt hittem, bele kell ebbe őrülni. Reggel rögtön alapítványt is tettem álnéven a Tehetséges Roma Zenészek számára. Azóta naponta együltömben végigolvasom a Toldit, óránként kidolgozom a státusz-törvény újabb paragrafusait, titkos tanácsadói minőségben nemzetőri hatást gyakorolok a kormánypárti erőkre, földalatti szervezetek tagjaként termékeny meglátásaimmal irányítom az Országimázs-Központot. És minden éjjel a Hősökkel vagyok. Csak -- nem tudom, de mintha azt kezdeném látni, hogy mennek összefele. Alacsonyabbak, törődöttebbek vagy mi. Olyan lapított lett a fejük. Pedig esküszöm, mindig nagyon finoman dörzsölöm le az odaszáradt galambszart. Azért minden reggel boldog sóhajtással ébredek. Elárulhatom, hogy legdédelgetettebb vágyam, hogy benne legyek az Országimázs-Központ logojában. Hogy a médián keresztül itassam át lelketeket nemzetőri elragadtatottságommal (itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy nagyon jó vagyok a félig elnyílt ajak-gyakorlatban, ami olyan viktoriánus sármot csinál az arcnak), és a közvetítő szerénységével adhassam tudtotokra, hogy megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán. Ezt eddig csak az ügyeletes nővérnek mondhattam el, aki minden reggel behozza a Prozacomat. Amál reménytelen eset - megátalkodottan vigyorog, és mindig lebéluskáz.

 

dk.frnc@freemail.hu

„Nemzetőr vagyok”
Nemzetőr. Forgatom a szót a szájamban, tetszik! Nem olyan pogácsás, mint a rendőr, nem olyan ropis, mint a polgári védelmis, de a katona gyíkhúsára sem emlékeztet, inkább március idusok szélbe harapása és némi vattacukor van benne, mégis férfias!
Bevallom, amikor bevonultam, bőven voltak fenntartásaim. Lépéés’ndulj, hátraa’rc, ...borzasztó! Meg persze a mászás, csúszás-kúszás, krumplipucolás! Arra is gondoltam akkor, hogyan is tanuljuk meg annyi idő alatt a modern fegyverek kezelését? Négy skulót kapunk, vagy ötöt? (Mér’ hasalt le őrmester úr?)
Aztán megnyugodtam. Először is, mindjárt kiviláglott, hogy ezért a rövid intermezzóért a kiképzők sincsenek oda. Érthető is, hiszen mit is kezdjenek egy csürhével, amelyik vezényszóra annyi felé fordul, ahányan vannak, a závárzat becsípi az ujjukat, a hátuk mögé ejtik a gránátot és laposkúszásban is széttépik az arcukkal a drótakadályt?
Azt mindenki belátta, belőlünk katonát faragni nem lehet, pacifistát nem szabad, ennek megfelelően az éleslövészet, a sugárzás- és vírusbiztos felszerelések nyüstölése, a vadászgépekkel vagy a tankokkal való ismerkedés és a pontonhíd-építés helyett más, alacsonyabb eszközigényű tevékenységek kerültek előtérbe.


Kiváló ásókat kaptunk, hozzájuk remek jutazsákokat, és miután megismerkedtünk hazánk geográfiai adottságaival (különös tekintettel a vizek jövés-menésére), a gyakorlótér peremén, ahol a lusta dűnék belesimulnak a hatalmas égbe és a csillagok még az őrszolgálatosoknál is álmosabban pislognak, megtapasztaltuk a töltésépítés gyakorlatát. Igaz, a sár cuppogását, a víz locsogását nem imitálta semmi, mégis, amikor felépítettük végre a magunk stramm kis gátját, úgy éreztük, ez jó mulatság, férfimunka volt!
Megtanultuk azt is, hogyan kell száj- és körömfájásig mosni egy teherkocsit úgy, hogy azon egy fia száraz hely se maradjon! Hathatós segítséget nyújtott ehhez őrmester urunk, aki időről időre előhúzott az alvázból egy-egy száraz papírfecnit, azután mindig nóta és futás következett.
Amitől az ellen még retteghet manapság, az a kaszáló csípődobásom! Mert hát, nem volt ugyan hangos gépkarabélyaink ropogásától sem a ködlő hajnal, sem a fényes nappal, de még a tücsökzenétől hangos alkonyat sem, aki rossz szándékkal ragadja meg a zubbonyom hajtókáját, az jobb, ha szárnyat is növeszt hozzá!
Így teltek ott napjaink, szolid vasfegyelemben, valahol félúton a Gulag és az úttörőtábor közt. Végül, az utolsó, nagy összeboruláson azért meg kellett állapítanunk: jelenlegi és leendő szeretteinket bizony fel tudnánk sorakoztatni egyenes vonalba, húsz méterről eltalálnánk őket gyakorló gránáttal (bár ennek semmi értelme), meg tudnánk őket óvni egy kisebb termetű erőszakoskodótól vagy egy viszonylag aszályosabb árvíztől, majd el tudnánk végezni rajtuk egy közel tökéletes fertőtlenítést. Együtt pedig még hatékonyabbak lennénk!
Hogy közülünk hányan fognak aztán belépni a Nagy Csapatba, meg nem tudnám mondani. Egyelőre én is még csak ízlelgetem a szót: nemzetőr! Vagyok.

 

rolla@enternet.hu


Nemzetőr vagyok
A tó fölött a Nap vörös kabátja,
Az erdő széli tisztás öreg barátja.
Kémleli szívem vetett árnyékát,
Kövezi lelkem szomorú kalandját.

Lehet, hogy a vízpart őre lettem,
A csöndes magányt megszerettem?
E nyudot helytő messze innen,
Zúgó géphangok gyötörnek engem.

Forrong a világ betyár játékában,
Verseng a pénz vonzó futamában.
Nemzetek kiáltják: Itt valami baj van!
Hatalmak borulnak sebes iramukban.

Emberi testek a szív kontrasztjában,
Árulják magukat messzi világokban.
A hovatartozás tiltott sanyarúság,
Az emberi mivoltot kirabolta a konokság.

Esőverte arcomra újra fény borul,
Görcsös lábaimba energia tódul.
Útrakélek gyorsan, bele a világba,
S ordítom nektek: Állj! - de hiába.

Ne adjátok másnak tehetségetek,
Éljetek ott vele, ahol születtetek.
Forrjatok egységbe elvert nemzetek,
Mert én nemzetőr vagyok! Higgyétek.

Ne mástól, hanem Istentől kérjétek,
A jobb jövőt, s a biztos védelmet.
Maradjatok a hű szív megírt terepén,
Nehémiás legyen a példa, és ne én.

 

 



 

pinokkiogiuseppe@hotmail.com

Nemzetőr vagyok
Az 1840-es években Eugéne Sue tárcaregényt írt ezzel a címmel: „Párizs rejtelmei”. A tárcaregényt folytatásokban közölte a Journal des Débats, és akkora volt a közönségsiker, hogy „az olvasók levélben kérték a szerzőt, vessen már véget a hősök szenvedésének” (írja a mindentudó kézikönyv). E mondatnál az olvasó felkapja a fejét: annyira népszerű volt a regény, hogy az olvasók mintegy a befejezését sürgették? Tudnunk kell azonban, hogy az ellentmondás látszólagos, és a magyarázat egyszerű. Az olvasókban a szereplők iránt érzett szolidaritás erősebb volt, mint a regény olvasása (a szereplők szenvedéseiben való részesülés) keltette gyönyör. Inkább én szenvedek attól, mondta magában az egyszerű párizsi polgár, hogy nem olvashatom a regényt, mint hogy a regény szereplői szenvedjenek. Naiv, ám nagyvonalú gesztus. És gondoljunk arra, milyen erő lehetett abban a regényben! A történetnek azonban van második része, és az legalább annyira meglepő, mint az első. Sue abban az időben nemzetőr volt, és valami szolgálati vétség miatt fogdába vetették, „mire kijelentette, hogy félbeszakítja a regény írását”. Fenyegetőzött, és úgy tűnik, jól számított. Soult marsall, a nemzetőrök parancsnoka, aki szintén „lelkes olvasója” volt, megrémült, hogy nem olvashatja kedvencét. Azonnal elrendelte minden feltétel nélküli szabadon bocsátását. Láthatjuk, hogy Soult marsallban, a nemzetőrök parancsnokában hatalmas olvasói vágy munkált, akkora, hogy még a törvényt is felülírta e vágy kielégítése céljából. Valamint azt is láthatjuk, hogy összehasonlítva a fent egyszerű párizsi polgárnak nevezett olvasóval, benne a szereplőkkel való szolidaritás nem tudta legyőzni az olvasói vágyat. Inkább szenvedjenek a szereplők, mondta magában Soult marsall, mint hogy én szenvedjek attól, hogy nem olvasom a róluk szóló könyvet. Soult marsall ezzel a tettével nagy mértékben hozzájárult a regény megírásához, sőt, azt mondhatjuk, ő is írta azt, átvitt értelemben persze. Ki tudja eldönteni ebben a fölöttébb kényes helyzetben, hogy ki érdemes a szimpátiára: Soult, a mohó olvasó, avagy a párizsi polgár, az együttérző olvasó? A párizsi polgár, aki annyira odaadta magát – nos, a párizsi polgár persze a maga naivitásával megejtő, de hát ha rajta múlik, akkor ma nincs regény. Soult marsallt nem bírom, de mi tagadás, neki köszönhetjük a könyvet.
Egy valami azonban tény. Sue, ahogy a komentár írja, „a tárcaregénnyel egy vagyont keresett”. Mi ebből a tanulság? Az, hogy írjunk tárcaregényt. Szabadság, plusz a mellékes, bajtársak.

 

rolla@enternet.hu

Nemzetőr vagyok
Micsoda? Ki vagyok én?
Mit akarnak megint?
Értse meg, nem vagyok a régi.
Nyugdíjba mentem.
Persze régen én is...
Nemzetőr vagyok még most is?
Az vagyok! Igen. Ja.
Minek hittek? Vagy nem?
Igen, az maradtam.
Nem csinálok semmit.
De a lényeg: vagyok, aki vagyok!

 

lakatosmihaly@hotmail.com

AZ ANYAKÖNYVEK MI VAGYUNK
(Nemzetőr voltam)
Székelyföld, 1989. december 22, 6 óra 30 perc. Elkezdődött a hetek óta feszültségtől terhes légkör vajúdása. „Nehogy kitegyétek a lábatokat az utcára, mert agyonütlek benneteket!" - villan ránk anyánk tekintete munkába indulás előtt, de nyilván attól tart, hogy megelőzik őt ebben.
Délelőtt 10 óra. - „A szekusok körbevették a gyártelepet! Nem lesz ebből semmi..." - szól be az ablakon Menyhárt nagybátyánk, aki Hermészként viszi-hozza a híreket az utcában. „Mégis jönnek!" - állít be újabb félóra múltán. - „Azt mondták: lőjenek, ha mernek!"
Déli 12 óra 45 perc. - A munkások jönnek! Jőni fognak! Mikor, ha nem most?!
Öcséimmel öltözködünk. Vastag, meleg ruhát veszünk és bakancsot. „S a golyóálló mellény?" - néz rám sápadtan Zoli és mosolyogni próbál. Attila harci lázban ég. Még gyerek. Sem a halált nem ismeri, sem az életet.
Déli 13 óra. - Elhangzik egy mondat a Kossuth Rádióban. Egyetlen, időtlen idők óta várt mondat. Rohanunk ki az ajtón. A forradalomba...
A polgármester az erkélyen. Pofonoktól piros az arca. Egészséges ember benyomását kelti. A városháza látogatottsága a maximumra nő. Piros könyvek, piros zászlók, piros-sárga fényben. A pártbüfé forgalma menedzserek álma. Bevétele kereskedők rémálma. Ínyencségek (szalámi, fehér kenyér, vaj, narancs, banán, külföldi cigaretta) vonulnak hosszú sorokban a térre, hogy piros-sárga fénybe öltözzenek.
Egy öregasszony narancsot szorongat. Harcsabajuszú hérosz lép oda, elveszi tőle és a tűzbe dobja. „Oda való öreganyám, mert az övék volt! Majd kap másikat a miénkből!" Szomorkás fátyol a szemeken. Nekem csak most van, a majd a tietek...
Délután 15 óra. - „Légy nemzetőr!" - erős marok szorítását érzem a vállamon. - „Védjük meg az anyakönyveket!" Ez meghat, mint minden szó, amely anyával kezdődik. „Vagyunk még néhányan! Tereljük ki a csőcseléket az utcára! Ez mégiscsak a városháza!" És ez csőcselék?! Hát akkor hol a nemzet?! Belátom: rendnek lenni kell. És tereljük a nemzet-csőcseléket kifelé. „Emberek, hagyják az anyakönyveket! Bármit, csak az anyakönyveket ne! Azok mi vagyunk!" Megértik.
A nemzet kivonul, el a rendőrség irányába. Útközben fáklya lobban.
Fehér szalag a karomon. Kompromisszum. Fagyos szél fúj, a tenyerembe lehelek. Hátam mögött vastag, fehér lepelt von az udvarra az anyakönyv-havazás.

 

kukackopasz@freemail.hu

Nemzetőr vagyok!
Nemzetőr vagyok! Ez az! Éppen ideje volt, hogy kétszázezer igaz magyar álljon ugrásra készen, letörölni a trianoni gyalázatot, ha eljön a pillanat! A puhányok meg csak lapítsanak, jobban is teszik! Kétszázezer! Nincs az az ár, amelyik talpalattnyit is elsodorhatna a Haza szent földjéből, ha mi állunk a gáton! Nincs az a sanda, idegenszívű szándék, amelyik ne hőkölne riadtan, ha mi összevonjuk a szemöldökünket! Nincs az a meleg, nincs az a drogos bogyózabáló, akit ne tudnánk a helyes útra terelni! És el fogom kapni! El fogom kapni azt a kutyát is, aki vörösre festette a Bocskaimat, amikor nem voltam itt!

Nemzetőr vagyok! Újra ritmusra léphet a lábam, ha nem is a Vörös Csepelre! Még! Én tudom, hogy nem én leszek az egyetlen elvtárs a sorban... Mert be kell állni! Kétszázezer munkás-paraszt tenyér ha rásimul a tusra, nem kell akkor már NATO! Nem kell a finánctőke, a szelvényvagdosás! Újra ereje lesz az eszmének, a milliárdosok meg csak szűköljenek! Bizony, és ha mások is követnek bennünket, a határok is eltűnnek majd, világ nemzetőrei egyesüljetek! Azt a mocskot is elkapom majd, aki a Bocskaiját a szekrényembe akasztotta (nem tudom, mikor?), bár vörösen nem is néz ki rosszul, meg azt a másik szemetet is, aki karácsonyfadíszt csinált a Vörös Csillagomból! Hát mi az én szobám, átjáróház?

Nemzetőr vagyok! Felelősségteljes, nyugalmat, erőt, határozottságot, meg nem alkuvó elhivatottságot kívánó feladat ez, de tudom, mindezeknek a tulajdonságoknak a birtokában vagyok! Kivívott társadalmi pozícióm, gazdasági hatalmam nem a vakszerencsének köszönhető! Nem is kell tehát mást csinálnom, mint eddig is, nap mint nap: kémlelni a határokat, ha lehet, átrándulni rajtuk itt-ott, hasznot kínálva és hasznot húzva, védve mindazt, amit már megszereztem. És győzni, mindig győzni, mert csak a győztesek ítélnek! No meg elkapni ezen a besurranótanyán azt az elvetemült bandát, amelyik hol egy vörös Bocskait csempészik a szekrényembe, hol undorító kis csillagait szórja szét (bár, dísznek nem is rosszak), hol meg telerondítja memoárom fényes lapjait útálatos, rágalmazó ferdítésekkel, hazugságokkal, nevetséges kérdésekkel!

Nemzetőr vagyok! Pedig nem akartam sem puskapor szagot a kezembe, sem borjút a hátamra, a szellem harcát mindig többre becsültem a testénél. De, amíg ölni nem kell, bármit megteszek a hazámért és személyes szabadságomért! Mert tűrhetetlen állapotok uralkodnak ott, ahol vörös Bocskai lóg a szekrényben, a személyes naplók is hazugok, szélsőséges vélemények, erőszakos szándékok, ókonzervatív kirekesztés, gátlástalanság és cinizmus határozzák meg a közbeszédet! És ahol már egy berácsozott, bezárt szobában is állandóan eltűnnek a gyögyszerek!

 

freisong@freemail.hu

NEMZETŐR VAGYOK
Nem tudják, ki voltam, nem tudják, ki vagyok. Ez egy maszkabál, csak az élhetetlenek és ostobák akarnak ugyanannak lenni és látszani. A maszkabál örök, szabályai és szezonjai vannak. Ha nem alkalmazkodsz, csak alkalmatlankodsz, kiszorulsz a szélre sopánkodni és nyavalyogni. Aztán jönnek a hosszú téli esti mesék; mögöttem egy dolgos élet, becsület, helytállás, jön az önámítás, felmentési kísérlet, blabla. Kinek kell ez? Áll a bál, keress egy jövedelmező magatartást, irány a parkett, húzzák a lajcsik, darutánc!
Jelmezből csak az eredeti megy, az utánzat eleve kudarc, messziről kiszúrják a profik, itt biztosra kell menni. Szerencsére bármi beszerezhető, ez egy olyan népség, hogy mindent megőriz. Lomok, lomok hátán. Hogy a dolgos életek feledésbe ne merüljenek, fel lehessen őket idézni, igazolás a hosszú téli estéken, mesék az orrtúró kisunokának, emlékezet a préselt nefelejcsen. – Ez a dédapád tajtékpipája, Monte Maggionál tépte le róla szegényt a gránát, ez maradt csak belőle, Pista bátyánk hozta haza. A múlt memorizálása, ez megy itt folyton.
Autózol egy órányit, leparkolsz a falu közepén, és irány a kocsma. Meglobogtatsz egy halom pénzt, mondod, mit akarsz. Aztán még nagyobb halom pénzt lobogtatsz meg, erre felemelkedik valaki az ivó homályos szegletében, s azt dörmögi: – Talán lehetne róla szó. Mentek a padlásra, felnyitja a faládát, vagy a vén vulkánfíber bőröndöt, és kiteríti eléd a leleteket. Kard, huszárcsákó, Mici néni lódenkabátja, vitézi életek keresztjei, sétapálca, akármi. – Oszt, mit is mondott? Mit keres? – Egy olyan izét, egyenruhát. Túrás, katatás, por, pókháló. – Ez apám öccsének a csendőregyenruhája. Nem volt könnyű megőrizni. Tartottuk a kazal alatt is elásva. Gazduram porolgatja, felhúz egy cserepet, hogy jobban látszódjon a portéka. – Nem ilyenre gondoltam. Valami magyaros kellene. – Bocskai? Zsinóros? – Nem. Inkább olyan nemzetőröset szeretnék. Nemzetőr egyenruhát. Ilyenkor kell aztán figyelni, mert gazduram csak tetteti a málét, különben ravasz, tele azzal az ótvaros, józan paraszti ésszel. Rajtad akarja leverni egy dolgos élet minden bánatát. – Nemzetőr egyenruha nincs. Karszalag van, meg olyan ancúg, amihez a karszalag való. Külön tételek. Két nemzetőr is volt a családban. Egy 48-as, meg egy 56-os. – Mindkét méret érdekelne. – Nem olcsó. Ez már nyerő kategória. Az alku sima ügy, gazduram iparkodik, de a pénz beszél, úgyhogy hamar elakad a szava. – Az úr nemzetőr? – Nem éppen, csak próbálkozik az ember. Nem könnyű egyszerre ugyanannak lenni és látszani, ahogy mondják.
Aztán az ember leperkálja a pénzt, és mehet haza. Csinál egy-két helyzetgyakorlatot, s irány a bál. Keres egy jövedelmező magatartást. Egy tánclépéssel mindig a többi előtt, hogy a csúcson légy. Ma nemzetőr, holnap iparlovag, húzzák a lajcsik, te csak ropjad. A maszk a lényeg, a hibátlan megjelenés, a jól időzített darutánc. Nem tudják, ki vagyok? Majd megtudják, ki vagyok.

 

freisong.freemail.hu

NEMZETŐR VAGYOK
Egy késő őszi napon találkozott a görény a rókával. – Legyünk nemzetőrök – mondta a görény. A róka leült a dűlőút menti fűcsomóra, és megvakarta a füle tövét. – Nemzetőrök? Miért éppen nemzetőrök? – Most ez van a levegőben – válaszolta a görény. – Nemzetőr néven alapítunk egy őrző-védő káeftét, és őrizzük a nemzetet. Alkalmazottakat is tartunk A róka félrebillentette a fejét, s szemügyre vette a görény márkás bundáját. – Lesz egyenruhánk, oldalfegyverünk, kiszagoljuk, mi a nagy büdös helyzet, aztán csak intézkedünk. Nekem itt a sprém, aki ellenállást tanúsít, annak annyi. Látod a hörcsögék is alapítottak egy káeftét, megszerezték még az ürgelyukakat is, aztán most két pofára zabálnak. – Ez igaz – bólintott a róka –, de a két dolog nem ugyanaz. – Káefté – káefté, egyik lúd, a másik liba, fontos, hogy kövér legyen – vágta rá a görény. – De minek nekem oldalfegyver – akadékoskodott a róka – nem is tudok lőni. – Az a szerencse, hogy nem tudsz, még eltalálnál valakit véletlenül. Az oldalfegyver csak a tekintély miatt kell, és a fekete egyenruha is a szekuritty felirattal. – Azt nem úgy mondják, hogy szekuritty, hanem szekjúriti. Angolul van – nézett a róka a görény szemébe. – Mit számít, hogy mondják – fortyant fel a görény –, én csak egy kicsit tudok angolul, viszont ismerem a dörgést. – Egyáltalán nem tudsz angolul – közölte vele a róka. – Egy kicsit egyáltalán nem tudok – próbált finomítani a görény a dolgon –, azt viszont tudom, hogy most nemzetőrnek kell lenni. Abból van hiány. – Aha – bólintott a róka. – De az ilyen őr félék kövérek, kopaszok és semmi jót nem ígér a tekintetük, sőt legtöbbjének tekintete sincs. Inkább a medve lenne alkalmas ilyesmire, bár azt hiszem, neki meg van valami végzettsége. – Nem számít, semmi sem számít – legyintett a görény –, mi majd kigyúrtnak mutatkozunk, és sapkát teszünk fel, hogy ne látszódjon a fejünk. A róka újfent megvakarta a füle tövét. – Miért kell őrizni a nemzetet? A görény vállat vont. – Mit tudom én. Talán azért, hogy szét ne széledjen, mint a birkanyáj puli nélkül. A lényeg az, hogy sokat keress kevés munkával. A novemberi szél néhány akáclevelet fújt át az úton, a róka megborzongott; „egyik liba, a másik kövér” – kavargott a fejében. – Kellene valami frappáns logó. – Már gondolkoztam rajta – élénkült fel a görény – egy tőr nemzeti színű mezőben! Sokat sejtet! Benne van a nemzés, a genezis, szinte látom: nemz-e tőr – szótagolta fellelkesülve. Érted? Elintézzük a formaságokat, megkapjuk az engedélyt, aztán őrzünk és védünk. Semmi róka, semmi görény! Nemzetőr! A görény táncra perdült, a róka ülve maradt és fejben járta vele, majd kisvártatva belevakkantott a levegőbe: – Nemzetőr vagyok! A görény követte, óbégattak felváltva, visszhangzott tőlük a határ.

 

freisong@freemail.hu

NEMZETŐR VAGYOK
Roncsbusznak neveznek, akik a vonatablakból kinézve az oldalamon hámló Sasad feliratot olvassák. Roncsbusz, mondják rám a falu előtt, ahol négy téglarakáson állok azon a kis magaslaton, roncsbusz, mutatják a vetések végében, homokon, sziken, köves domboldalon, és szerte mindenütt. Keresztnevem Ikarusz, hordtam utasokat és utazókat, kerekeim leszerelték, üléseim elhordták, ablakaimat alumíniumlapokkal fedték. Munkások öltöztek bennem, szerszámokat tároltam, hétvégi háznak használtak, őrbódénak, méhkaptár lerakatnak. Körülnőtt a gyom, elborított a bozót, évtizedek mozdulatai töltenek meg zsúfolásig. Körjáratként helyben haladok, hordom a megtörténteket, nemzetőr vagyok.
Nemzetőr vagyok, egy roskadó kukoricagóré alatt fekszem, nyelem korhadó akác, rozsdálló vashorogban végződöm. Vonyogónak hívnak, kazlakat, szénaboglyát, tavaszokat és nyarakat jártam át, fénylő stafétabot, amit öregtől az utód megkapott. Lakom még skanzenben, értelmező szótárban, ami rólam tudható, annál én sokkal többet tudok, nevem vonyogó, nemzetőr vagyok.
Keramitnak hívnak, útburkolat tartozék, egy olyan tégla, amelyikre nem építhettek a téglára építő szervek. Színem sárga, egy ősi városban szolgáltam majd egy évszázadot, a Felsőváros és a Budai út között húzódott az otthonom, neve Gáz utca. Eltűnt világok jártak rajtam, kocsiabroncsok, lábbelik, hernyótalpak, gumikerekek. Egy virágágyás szélében fut rám a kukacvirág, hullik körém a büdöske szirma. Ősz van, nemzetőr a tégla múlt, magyarázom a szirmoknak, maradóknak, elhullóknak.
Nevezz csak egyszerűen találmánynak. Villanymotor, porlasztó, transzformátor, hologram, golyóstoll, számítógép, kriptongázas izzólámpa, vitamin, és mind a többiek. Én fújtam el Kuwait lángjait egy megbuherált vadászgép sugárhajtóművel. Nevezz egyszerűen leleménynek, gondolatnak, eszmének, nemzetőr vagyok.
Itt állok a tóparti vasútállomáson, egy betontalapzaton. Színem téglavörös, bejártam az országot, utazott rajtam pályamunkás, sínrakó, állomásfőnök. Érkeztem pályaudvarok csarnokába, áthaladtam szárnyvonalak apró állomásain, nevem hajtány. Gurultam gabonaföldek között, hegyek tövében, távírópóznák zsongását, és sínek hangját hallgattam, megjegyeztem minden elfogyott kilométert, nemzetőr vagyok.
Akár egy zöld bogár, szép és tökéletes. Ilyennek látom még ma is magam, ahogy le-föl járok földet szántó emlékezetemben. Legendák Zetorja a közösben, Bacsó Béla Állami Gazdaság, Vörös Hajnau Termelőszövetkezet! Két kis kerék elől, hátul két óriás, nyereg és kormány, rázkódó traktoros. Vashulladék vagyok, nevem már nem Zetor: nemzetőr. Célom a kohó, beolvadás a sorsom. Kötél vagyok, az úgynevezett általi. Nem a kötél legendája. Legyél te a felejts, én a nem tudok. Nemzetőr vagyok.
Fejben lapozó lomkereső, célkereszt meg holnapok, hozzá az én, és hozzá a vagyok.

 

bsl@freemail.hu

NEMZETŐR VAGYOK
Az UFO-val egy bükki erdőben találkoztam.
Fülledt,nyári éjszaka volt. Egyedül ültem az autómban, mikor észre vettem a fák közül kiszűrődő kékes-zöld fényeket. Még kíváncsi voltam és fiatal, így félelem nélkül indultam el a sejtelmes színek után. Az idegen jármű egy közeli tisztáson szállt le. A formája egészen különleges volt : legjobban egy nyak nélküli kulacsra hasonlított, csak fémből készült, erősen fénylett és hosszú lábbakkal támaszkodott a földre. Valami ellenállhatatlan mágneses erő vonzott felé, elindultam, s már csak azt vettem észre, hogy ott állok a Boeing nagyságú gép alatt.
Egy lépcső lenyílik, én felmegyek rajta. Odafent egy 22. századi irányítóterem fogad, úgy érzem, mintha egy valódi sci-fiben lennék. Nyílik a tolóajtó és belép egy férfi. Testén szürke, latexből készült zsinóros mente, lábán sarkantyús csizma, arcán kackiás bajusz. Mosolyog, kezet nyújt, hellyel kínál. - Testvérem! - szólal meg végül, látható meghatottsággal. Kellemes, meleg hangja van. - Ne csodálkozz, hogy így szólítalak, okom van rá. Tudd meg : mi is magyarok vagyunk, sőt mi vagyunk az igazi ősmagyarok! A Szíriuszról érkeztünk ide több ezer éve, hogy egy tökéletes faj magjait vessük el a Földön : a sajátunkét. Célunk az volt, hogy utódaink letelepedjenek, saját országot alapítsanak és civilizálják a Föld többi népét.
Megáll egy pillanatra, mentéjéből laposüveget vesz elő, meghúzza, majd felém nyújtja : - Kóstold meg, testvérem! Meghúzom én is. Pálinka. Jólesik. Oldódik a feszültségem. Vendéglátóm folytatja, de arca most már gondterheltebb.- Bizonyára sokszor gondolkoztál már azon, hogy miért van ennyi Nobel-díjasunk, olimpikonunk, művészünk. Nos, ezt a kitűnő magyar gének teszik. Sajnos azonban, fajtánk az évezredek során oly mértékben és annyiszor keveredett más Földi fajokkal, hogy mára alig találni igazi, tiszta vérmagyarokat. Ezért nem tudtuk eleddig átvenni a Föld kulturális, tudományos és gazdasági irányítását. Hétszer csavarodott génjeink azonban (melyekhez csak a japánokéi hasonlíthatóak) erősek. Még így bepiszkítva is csodákra vagyunk képesek, de nem szabad, hogy tovább romoljanak állományaink. Téged választottunk arra, hogy őrködj a Nemzet tisztasága felett, mert genetikai értelemben te vagy a legmagyarabb magyar a Kárpát medencében és azon túl. Feladatod végrehajtásában semmilyen földi törvény nem akadályozhat, elszámolással csak nekünk tartozol, de vigyázz mert azok a magyarok, akikben már az idegen DNS-ek vették át az uralmat, meg akarnak majd gátolni téged munkád elvégzésében. Menj hát és járj sikerrel!
Feláll, kezet fog velem, majd lekísér a lépcsőn. - Adj Isten ! - kiáltja búcsúzóul, majd felhúzódik a lépcső, én pedig ott állok a tisztáson és nézem a csikóbőrös kulacsra emlékeztető űrhajót, ahogy felszáll és eltűnik lassan a csillagos égen.
Életem attól fogva természetesen megváltozott. Küldetésem, célom lett, s ma nap mint nap ezért dolgozom, én, a bevándorlási hivatal kérlelhetetlen nemzetőre.

 

bsl@freemail.hu

Hogy miért kell őrizni a nemzetet ? Hát, hogy el ne lopják! Hogy kik akarnák ellopni? Na, ez az, amit én nem mondok meg. Ilyen csapdába én nem sétálok bele! Hogy aztán rögtön le legyek fasisztázva, mi?! Hiányzik az nekem?
Pedig én csak jobbítani akarok a nemzet sorsán, hogy végre történjen valami, hogy megmozduljon ez a nép. Jön a globalizáció, meg az unió, ha nem vigyázunk, azt vesszük észre, hogy már nem is vagyunk. Kell valami vagy valaki, aki egyben tart minket, aki vigyáz ránk, mert anélkül a mai világban már nem lehet. Hát ezen dolgozom én épp, na.
És nem esik jól, hogy ezért engem lenéznek, lehortyznak, persze nem nyíltan csak burkoltan, utalgatásokkal, megvető pillantásokkal. Tegnap is például és pont egy volt osztálytársam, a Sipka, akivel a legjobb barátok voltunk annak idején. A benzinkútnál találkoztunk, ment a hogy vagy- hogy vagy, kérdem tőle, mit csinál mostanában, mondja, hogy egy multinacionális cég marketing igazgatója, reggeltől estig dolgozik, de nagyon élvezi. Kérdem, hogy mi van a többiekkel. Elmeséli, hogy a Kopasz Jani megvett egy autószalont, a Csontos mint felkapott festőművész működik, a Csipesz Angliában edzősködik, a Tomi településfejlesztő lett és képzeljem, az a mázlista Kovacsics a tavalyi Miss Hungary-vel jár. Aha, hümmögöm. És te, kérdi. Én, mondom, tanár vagyok Alsóbattonyán,de van hobbim is, épp most szervezem a nemzetőrséget, már kérvényt is benyújtottam az országgyűlésnek. Na, erre közli, hogy hát őt nem nagyon érdekli a politika. Mondom neki, hogy ez nem politika, és , hogy itt a nemzet érdekéről van szó, a magyarság érdekéről, mert ez tényleg fontos lenne, hogy felálljon végre...(a nemzetőrség). Aha, hümmögi, érdekes, sok sikert, sajnos sietek, mondja és elhúz a BMW-jével.
Láttam rajta, hogy lenézett, de mindegy, nem érdekel. Hiába van neki BMW-je, nekem meg csak minimálbérem, ha egyszer engem a pénz nem boldogít, csak az, hogy azt csinálhatom amit akarok. Neki ott a karrier, nekem itt van a nemzetőrség ügye. Egyébként már az egyenruhát is megterveztem, szép barna színű lesz, kakastollas kalappal és nemzeti színű karszalaggal. Míg elkészül, megnövesztem a bajszomat is, s úgy fogok majd büszkén és egyenesen végigvonulni az alsóbattonyai főutcán.
Mert kell nekem is valami.

 

bandinand@freemail.hu

Nemzetőr vagyok!
Az International Multilever Marketing Happylife Supersmiling System Hungary Nemzetőr-tréninget hirdet! A programot nemzetközileg elismert professional-savegroop szakemberek koordinálják! A tréning elméleti és gyakorlati kurzusokból áll.
Az elméleti modulok keretében kimagasló tekintélyek vezetnek attitűd-kondícionáló foglalkozásokat. A progresszív tematikák team work rendszerben kerülnek feldolgozásra. Ezek közül néhány: Boldogság és Biztonság Dzsekiben; A Nyugodt Lélek Sugárzása; A Bűn, és az érte járó Kínzás; Az Őrzött árulása - Extra Megtorlás; Mosolygó Rend; A Büntetés Öröme; Kapcsolatteremtés az Őrzöttel; Megnyerés - Beépülés; Az Őrzöttek Hálája; Karrierépítés a Nemzetőr - Hálózatban; Hálózatépítés; Személyes Elismerés és Előrejutás; A Hatékony és Elégedett Nemzetőr.
A tréning gyakorlati részében a résztvevők reallife szituációkban sajátíthatják el a Nemzetőri Praktikák és Fogások (KillSkill) című tematikus tananyagcsoport elemeit. A Network szekcióban olyanok szerepelnek, mint "A Nemzetőri Attitűd terjesztése, beszervezés a)segédeszköz nélkül b)segédeszközzel." "Nemzetőr bemutatók szervezése és lebonyolítása - az új belépők kiképzése." "Bemutató tervezés és fitness - felkészülés az évenkénti Nemzetőr Konferenciákra."
A Practice szekció elemei közül: "Az őrzés ellen tiltakozó ügyvezető-igazgató informálása és megnyerése a)verbális, b)fizikai eszközökkel." "Megriadt Idős Néni kísérése 'A' pontból biztonságos otthonáig." "Kiránduló iskoláscsoport őrzése távolról - környezeti rizikó minimalizálása , a fauna evakuálása." "Gépjárművezető őrzése - a biztonságos rögzítés eszközei." "A fiatalság őrzése - diszkók áramtalanítása." "Az önpusztítás tragédiája - italboltok és presszók veszélymentesítése." "Négy főnél nagyobb csoportosulások kezelése - begyűjtés, kényszerbeléptetés, kiképzés." Politikusok őrzése - önveszélyes tevékenység beszüntetése: beszédszervek hatástalanítása." "A lakosság lelki nyugalmának biztosítása - felkavaró információáradat megfékezése, adótornyok megsemmisítése." "A sorállomány őrzése ,

a)veszélyes élelmiszerek begyűjtése

b)önveszélyes fegyverek hatástalanítása

c)a laktanya szeparálása és zárolása."

"Intézkedő rendőr őrzése - ellenállás esetén ártalmatlanítása." "Mikulás őrzése." "Munkásőr őrzése." "Nemzetőr őrzése." "Önvédelem."

 

bandinand@freemail.hu

Nemzetőr vagyok (sci-fi)
Az igazi! Éppen ezért Nemzetőrség-váltásban vettem részt a főbejárat előtt. Ma délután. Nemzetőrhajóval érkeztünk Nemzetőriszentpéter mellől. Ott gyakorlatoztunk. Ott tanultuk meg azt is, hogy legfontosabb a beépülés. Nemzet úr tanított be minket, a Nemzet Örv 2001 őrző-védő Kft őrvezető-igazgatója.
Megérkezésünk után elvegyültünk, a stratégiailag fontos helyekre nemzetőrszemeket állítottunk. Az akció jelre indult, az Előretolt Nemzetőrs elkiáltotta a jelszót: „Le a hamis őrdögökkel!”
A nemzetőrbódéban csak egy nemzetőr volt, azzal én elbántam. A többiek rohantak tovább. Be a házba! Váltani! Bentről vérfagyasztó nemzetordítás hallatszott. Legyőztük az álőröket! A nemzetőr-váltás sikerült.
Most már a házban gyakorlatozhatunk. Nemzet úr is elégedett. Egy ideig nyugtunk lesz.

 

paladibm@freemail.hu

Nemzetőr vagyok
Nemzetőr vagyok. Mi lennék más? Ilyen nehéz időkben csak a testületben találhatja meg számítását az ember. Korábban a KISZ-ben kotortam ki magamnak a „győzelmet”. Ám most új szelek fújdogálnak. Új paranccsal valósul meg a „be a szervezetbe” felszólítás. Kiszkorúságból kiöregedve új formákat keresek.
Apám még sokat mesélt a munkásőrségről. Azok voltak a daliás idők! Ott vált nagykorúvá egy erdei gyakorlat alkalmával. Már kívülről tudom a történetet. Az úgy volt, hogy kettes csoportokban gyakorolták a partizánháborút. Apám szakasza öt párra tagolódott. Mellé sorsolták a Putnokinét, akit csak Faros Macaként emlegetett a század. Feladatul kapták, hogy elfogják az erdőben rejtőzködő hasonló párokat. Apám mélyen behatolt az erdőbe az említett hm… hölggyel. Eltévedtek, és feladván a hasztalan keresést, beszélgetésbe elegyedtek. Hirtelen csörtetést hallottak egészen közelről. Putnokiné „ijedtében” rávetette magát apámra. Ő mint afféle tejfelesszájú ifjúmunkás, igyekezett kimászni a testes asszonyság alól, de a nő akkor már elkezdett „csecserészni” és megindult a folyamat. Faros Maca egyik lábát egy vastag fatörzsnek támasztva, kezével egy faágba kapaszkodva engedett utat apám férfivágyának, először. Aztán újra meg újra az őszi avaron, mígnem rájuk talált egy egynemű partizánpáros. Ők is be akartak szállni, de Faros Maca nem engedte. Csaknem fegyverhasználatra került sor, ám a parancsnok elvtárs idejében érkezett.
Hát így. A KISZ-táborokban nekem is hasonló élményeim voltak. Aki ott bevált a lányoknál, azt kézről kézre adták. Felöltöttem én a vörös nyakkendőt és viseltem is, amíg lehetett. A nőkért mindent. No de jött a kapitalista világ és többé már nem számított semmi a szemükben csak a kocsi meg a pénz. Nekem se kocsim, se pénzem. És ebben az esetben igen kellemetlen tud lenni, hogy nincs szocializmus.
Nemzetőr vagyok. Mi lennék más? Végre vándorolhatok sátorról sátorra, és izzadhatok a terepen együtt azokkal, akikkel valamilyen rejtélyes szál köt össze. Végre összetartás, együttlépés, együttérzés. Összenő, ami összetartozik. Tied az ország, magadnak építed. Harccal a békéért. Make love, not war. Megöntözök mindent, ami nekem nő.
Elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd…

 

tanabaj@freemil.hu

Nemzetőr vagyok!
Ma gyalog mentem munkába, nem volt kedvem a zajos busz fáradt arcú embereihez. Nem volt kedvem hallgatni a hétvégi számukra csodálatos eseményeket, valahogy nem. Tudtam, hogy csak arról beszélnének. Arról amit Ők
láttak és úgy ahogy Ők látták. Pedig nem volt ez mindig így. Régebben nem.
Régebben nem ezt jelentette tudni, ismerni. Tudni a dolgok miértjét, a voltát és tényét. Ismerni a szíveket, a gondolatokat s a tényeket. Ma már csak vannak a dolgok, valamilyen mivoltukba, nem hordoznak tartalmakat, életet.
Nem engedik meg Ők. Számukra valamilyen oknál fogva valahogy a nemzetük gondolkodásának a fejlesztése nem jelent semmit.
Azért sem akartam menni busszal az iskolába a diákjaimhoz mert Ők is azzal járnak. Nemis ez a baj. Hanem a szolgalelküségük nyomasztósága.
Megállok. Kicsit kifújom magam, aztán lassan elindulok a Célom felé, most már tudom nemsokára elérem. Eddig azt jelentett nekem a cél ismerete, hogy próbáltam Őket tanítani, ma már tudom: nem ez az. Belefáradtam. Leülük egy padra itt a parkban. Ide süt a nap. Szemem sarkából látom Őket. Ide tartanak, régebben szerettem volna elkerülni Őket. Ma nem. Érzem ahogy izzik a vér újra az ereimben, érzem az érőm újboli lüktetést az agyanban. De miez? Elfordítják a tekintetüket szinte elosonnak előllem. Már Ők sem a régiek.
1985 novenber 10.-ei Szabad Földben a gyászhírek között ezt olvashatjk:
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy László Zsolt 49 éves magyar-történelem szakos középiskolai tanár november 7.-ére virradóra agyvérzésben elhunyt.
Ők azt mondták: kár, hogy NEMZETŐR volt!
Sokra vihette volna.

 

lavor@freemail.hu

Közmondásosan nem bölcs mosolyommal ajkamon beülök az ideális négykerekűmbe, 3+1 gyerekemet elosztom az üléseken, majd éles jobbkanyarral indulunk vidékre a vasárnapi misére. Útközben megállok a focipályánál, vattacukrot veszek a gyerekeknek, majd hagyom őket játszani a pálya szélén. A szomszéd csemetéi is itt vannak, Dávidka erdélyi nótákat dalolászva ibolyát szed. Igaza van, szép ez a vidék, sokféle itt a virág, nem úgy, mint a madárszaros fővárosi párkányokon, ahová csak a szegfűket teszik ki a nagymamák születése napján. A környék sok kis gazdaságában mindenfélét termelnek: búzát is meg kukoricát. A sógorom is szeretett volna venni itt egy darab földet, szinte vircsaftot csapott annyira szeretett volna, de mondtam neki jobb, ha vigyáz a zsebére.
Közelebb szeretnék menni a pályához, de a zöld-fehér csapat szurkolóitól nem tudok, Jóska bácsi a vezérszurkoló, középen áll és folyamatosan beszél. Megpróbálok átfurakodni a tömegen, erre kicsit szétszóródnak, Jóska bácsinak le kell ülnie egy kicsit a padra. A meccs éppen véget ért. Jóska bácsi feláll, kicsit tántorog, de azért ahogy az ilyenkor lenni szokott, állja az ellenfél szurkolók pillantásainak kereszttüzét. Fáradtnak látszik.
Megyek a sütödébe, az enyémeknek veszek egy-egy pár kolbászt. Töltünk itt még vagy fél órát, lesz idő megenni. Dávidka is kap valamit, az ő részét becsomagolva zsebreteszem, a többit már fél kézzel is elbírom. Csak két üveg üdítőt veszek, mert eszembe jut, hogy legutóbb a kedves szomszéd másik fia, Anti sem itta meg az egészet. Ez engem cseppet sem zavart, de most jobb, ha neki nem viszek. Ne mondják az idegenek, hogy kényeztetem az Antit, amikor ők meg már hanyatlanak.
Rövidesen útnak indulunk, bal vállam felett hátranézek, látom, hogy egy piros Lada túl közel jött hozzánk. A ladás koma mitfahrerje bátortalan arccal mondani szeretne valamit, de nekem nincs kedvem beszélgetni, inkább egy csatakiáltással (dakota) gázt adok, megyünk a templomba.
A templom mellett éppen újratemetnek valakit, ezeket a díszes szertartásokat én nagyon szeretem.
A mise nem tart sokáig, kifelé menet dobunk pénzt a perselybe. Had lássa a pap, hogy szeretjük az egyházat.
Indulunk haza, el ne felejtsem majd felhívni a papát, biztosan bánja majd, hogy nem jöhetett velünk. Suhan az autó, szép az út, kavicsokat görget a szél.
A tükörben látom a gyerekek fejebúbját, jaj de szépen cseperednek, hol van már a liberós korszak!
Útközben megállunk az egyik milleniumi zöldségesnél. Veszek egy kis gyümölcsöt, a narancs elfogyott, szamóca is jó lesz.
Nyugodt vasárnap este van, élvezem a vezetést. Valójában nagyon szeretek vezetni, a gyermekeim is szeretik ahogy vezetek, büszkék is rám. Hazaérve vacsora vár. Este TV-t nézünk, királyit, korán fekszünk. Kispárnámat megigazítom, rajta a hímzés felül legyen. Úgy szeretek feküdni rajta, hogy halántékomat lágyan a ferde keresztre helyezem. Úgy érzem, bölcsülő mosollyal ajkamon csukom be szemem, s közben azt gondolom, én nem csak egy ország, egy egész nemzet őre vagyok.

 

asmat@freemail.hu

Nemzetőr vagyok
- karcolat -
Hosszú várakozás után aznap kerültem elsőnek sorra. A váltótársam a lakásomra jött, hogy itt az idő, én következem. Felhúztam szattyán csizmám, felkötöttem kardom, fejemre csaptam Bocskay-sapkám, a zsinóros mente alá felvettem szürke öltönyöm a hozzá illő mellénnyel – és már mentünk is, át az éjszakai városon. Nincs jól mostanság, szólalt meg a mellettem haladó. Mindenféle nyavalya gyötri. Azt mondja, férgek rágják belülről a gyomrát, élősködnek rajta. Bizonyosan csak beképzeli. Vetettem ellen. Hisz mindig bajt keres magában, akkor is, ha nincs rá oka. A másik nem szólt erre. Biztos a fekhely miatt van. Mondta végül. Szűk helyen van? Kérdeztem. Hát igen. Mondta a másik. Próbáltuk nagyobbítani, de nem lehet. Aztán a kosztra is panaszkodik. Hogy túl egyhangú és sivár és kevés. Meg hogy több hagyományos, régi étel kellene, azt mondja, az a tápláló. Ez, amit ma mérnek, olyan, mint a fűrészpor, azt mondja. Ballagtunk egy sort csendbe. De a szokásai ugye nem változnak, még így sem? Kérdeztem reménykedve. Hát, mondta a másik, azt nem mondanám. Már szinte alig olvas. Inkább a tévét nézné naphosszat, vagy csak lustán szunyókál. Esetleg a falat bámulja. Régebben még beszélgetett velünk, ilyenkor sok érdekeset elmondott. Mostanában mintha megvetne minket, elfordítja az arcát is, ha belépünk az élelemmel. Úgy, mondtam, akkor biztos gőgös lett. Nem is tudom, jött a válasz, inkább közömbös. Ha hívjuk ide, oda, hogy legyen társságban, hogy ismét érezze azt, hogy együtt van, azokkal, akik közel állna hozzá – hát ránk se hederít. Tehernek veszi. Gondolom a búsongó természete megmaradt. Kérdeztem mosolyogva. Azt igen. Válaszolt a másik. Naphosszat csak kesereg. Hogy mért így, miért úgy. Máskor meg átkozódik, mint aki megőrült. Nekitámad mindenkinek, akit ér. Nagyon változékony lett. Elhallgatott, mint aki nem tudja, mit mondjon, majd szinte súgva folytatta, de a legnagyobb baj mégse ez. Mert azt vettük észre, pár éve, hogy egyre fogy. Ezt hogy érted? Kérdezte bambán. Hát, alakra. Ahogy a hangulat egyre közönyösebb, úgy megy el a súlya. Pedig enni azért eszik. Sőt. De néha, néha, ha éjjel benézek a kémlelőlyukon, az a furcsa érzetem támad, hogy az ágyán már nem is fekszik senki. Mondta, majd megtorpant. A ház, úti célunk, előttünk állt. Ajtaja tárva-nyitva. Odabenn csak az üres szoba. Nem volt sehol.

 

tevus@freemail.hu

Nemzetőr vagyok
Lehetnék toronyőr "kváziModóóó" „Notre-Dáma” púposa. Távol e hontól, őrizném a Párizst is megjárt őszt, a vénasszonyok nyarát. "Champs" de izé vonaglanék gondtalan, ha már iszonyodnék iszonyú tériszonyom pszicho-szomatikus elváltozást előidéző iszonyától. De nem leszek, mert bár oly sok, mi púp az én hátamnak, talán azért tükörbe nézve nem ijedek meg – legalábbis - mindennap saját Önnön ábrám karcolatán, értsd: az ördögnél picit szebb az összes fejen lévő tónusom.
Lehetnék - miért is ne? - mondjuk parkolóőr. Nekem mindig lenne Mikulás csomagom. Nyár ide, tél oda, non-stop szorongatnám. Sőt, mint inkognitós Tálapó osztogatnám. Kérés nélkül, igazán csak jól viselkedni nem kell hozzá. De nem leszek, mert miért vegyem el a lappföldön tengődő Télpapa kenyerét? Tán még az Ő nyugdíja sem olyan borsos.
Lehetnék, lám-lám ellenőr. Ahol csak szeretnék, spontán szívathatnék. Minél diákabbat, annál többet. Oszlopba tömörödve, karszalagommal nem kérkedve, csak lesből rangom előrántva. De nem leszek, mert jaj ugyan ezt a munkát is el kell végezni valakinek, de nincs minden "kaszálni jó" hájjal megkent bőröm, stílustalan stílusom, s különben is kit érdekel az a sok rosszul fényképezett igazolványkép a bérleteken?
Lehetnék akár masszőr. A nem perverz fajtából, vagy a szakma csínját-bínját két masszírozó kezembe elsajátító, bolhapiacon megvásárolt ékes bizonyságul szolgáló oklevélből kidomborodva. De nem leszek, mert nem járok bolhapiacra, ráadásul jobban szeretem, ha engem massznak.
Lehetnék még rendőr is. Azám lazán, s felfegyverkezve, kis elemlámpicskát kör-körösen táncoltatva, a bőrömben elalélva mit is érez a járgány bensőben a nesztelen földi. Jaj, és szolgálhatnék-védhetnék szabadon, eldönthetném mikor ér meg a bírság galacsinba trancsírozva annyit, amennyi az annyi, amit most úgysem árulok el. De nem leszek, mert mindig mindenféle alattomos, "közszájonnagyonforgó" vicceknek minden alapot nélkülöző egyede ne akarjak már lenni, na. És túlkapni sem szeretem az eseteket, eset az csak kapva is eset.
Én inkább leszek, ki őrizi a mindenki polgár szemet, küzdő sportban edzett kezem kéz a kézbe mártom kellő gyomorból, mélyről szántó, való mosolyba fojtom protekcióra koplaltatott mosolyom, nem mondok "bét" az "ára", hogy nehogy vaskos legyen az ára. A suliban, a munkahelyen, a hivatalban, a köztéren, az undergrandul föld alatt, de még magamba sem. Őrizem, de titkosítva a „másvéleményt”, a jó itt élni, s túlélni a reggelt, s a másnapot téves pesszimizmust. Közben csak magamnak vezénylek, ahogy úgy katonául szokás. Talán saját lényem, saját vezényszóra nem korrumpál, nem néz balra, ha jobbra az „át”. Különben is nap porcióról nap porcióra előre megtervezhető életformát tár elém egy ideje a magából határokon túl már rég, de e nemzet családjainak ruhájából ki nem vetkőző világ. Így lesz nekem még célom, pénzem, épebb testem és lelkem. Summa summarom, összes dolgom, hogy összerántsak egy hason érző gárdát.

 

nemzetor@yahoo.com

1876. november 23.-ikán, Lord Parsifal Winfred Hough-t, felsőházi tagot, a Bennington és környéke krikett klub elnökét, a Bennington és környéke rókavadászszövetség tiszteletbeli főmarsallját különleges audiencián fogadta Viktória királynő. Nagy nap ez a nemzetközi nemzetőr mozgalom történetében, pirosbetűs, áhitatos, buzgalommal teljes, igazi benningtoni nap. Ezen a szent napon nyilvánittatott ki a Nemzetközi Nemzetőrnap eszmeisége, mely mind vonatkozásában, mind tekintetében túlmutatott Bennington ódon várfalain, a benningtoni bükkösök barnáján, a benningtoni pázsitok zöldjén. (1.kérdés: Mi a Nemzetközi Nemzetőr Mozgalom két hivatalos szine ?)

Tudjuk, egyesek, mint Oscar Wilde úr gunyoros, mondhatnók irónikus formában nyilatkoztak a Nemzetközi Nemzetőrnapról. (2.kérdés: Kinek a könyveit kellett szigorúan, de igazságosan száműzni a Benningtoni Központi Nemzetőrkönyvtár polcairól ?)

Tudjuk, egyesek, akik lélekben petyhüdten ragaszkodnak a léhaság, dekadencia és paráznaság szimbólumának a vaniliafagylaltnak az imádásához, oltárokat emelnek neki, földön csúsznak előtt, nem átallottak koktélt elnevezni a nemzetőrökről !! (3. kérdés: A fehér rumon, gránátalmaszirupon, mentalevélen és törtjégen kivül mi az ötödik fontos alkotórésze a léha, dekadens és parázna Nemzetőr-koktélnak ?)

De a Nemzetőr, a Nemzetközi Nemzetőr, áll a vártán, homloka csillog, mellkasa feszül, tüdejében tiszta lég, piros skótszoknyáját Bennington hűs szele fújja, pepita szmokingján ott virit a muskátlivirág. (4. kérdés: Mi a nemzetközi nemzetőr ünnepi viselete ?)

Vaniliafagylalt. Igen, kimondom, még e jeles napon is ki kell mondanom ifjúságunk mételyének nevét, amely Twicklehamtól, Shaftesburyig mérgezi testét, petyheszti lelkét a fiatal, erős, csillogó homlokra, feszülő mellkasra vágyó, de a nemzetőrség szellemiségétől sajnálatos módon még meg nem érintett brit férfinak. Célunk világos, egységünk örök ! (5. kérdés: Mi a Nemzetközi Nemzetőr Mozgalom jelszava ?)

Le a vaniliafagylalttal, vaniliafagylaltmentes, tisztatekintetű brit fiúkat akarunk látni, piros skótszoknyákat, pepita szmokingokat, viruló muskátlivirágot a gomblukakban. Mondjuk ki, mondjuk, mondjuk ki újra, csillogó homlokkal, feszülő mellkassal, világos céllal, örök egységben, előre tekintve. (6. kérdés: Lord Parsifal Winfred Hough: A Nemzetőr helyes társasági viselkedése cimű, a Brit Honvédelmi Hirmondóban megjelent iránymutató cikke szerint, milyen irányba tekint a nemzetőr, különösen holgytársaságban ?)

 

k2s@freemail.hu

Nemzetőr vagyok
"Ugyan már, ha La Fontaine prímán megél az írásból, akkor nekem miért ne jönne be a hegedű biznisz?” – tette fel a sorsfordító kérdést Tücsök. Mindössze 0,64 másodperc kellett ahhoz, hogy a hanghullámok dekódolását követően a kicsiny hangya-agyban oda-vissza hétszer átszaladjon a rádöbbenés-tagadás-elfogadás-csalódás–düh biokémiai láncreakció, de hát egy hangyányi életben nincs idő tökörészni. Illetve van, de nevezett arányai folytán nem igényel számottevő időt. Kizökkent a világ, néhány másodperc a drámai csöndnek; majd a nyomorult, örök vesztes, és magyar Hangya (hősünk) lehorgasztott csápokkal és összeszorult gyomorral hazaténfergett. Leült a konyhában, és miközben borúsan méregette a nehezen összekuporgatott nyomorúságos kis morzsakupacot, magában morfondírozott: Most akkor mi van? Illetve: mi lesz? És egyáltalán: Hol az Igazság?
Az Igazság másnap reggelre három pontban kristályosodott ki:
1. Tücsök tud.
2. La Fontaine húzzon el a.
3. (Ez itt a megoldás helye a „mi lesz?” kérdésre; átmenetileg üres.)
A kimerítő éjszaka után Hangya elküldött egy emilt, és kitartóan agyalt tovább.
Két napra rá. Hajnal. Hideg. Sötét. Baljós. Tücsök ajtaján Sors-szimfóniát idéző döngetés. Tücsök – szíve csordultig szeretettel és muzsikával – csak papíron létező naiv mesehősök mintájára ajtót nyit. Ajtóban Hangya.
- Szia Hangya! Hogy ityeg? Hallottad? Mióta beindult a promó, szárnyal a maxim, hamarost platina lesz belőle; potyog a zseton. Tapad a sajtó, a csajok. – nem látta Hangya amúgy iszonyúan kialvatlan szemei alatt a két új, zordnak minősíthető mély ráncot.
- Tücsök… - kezdte lassan Hangya - Itt Nálad jó meleg van… kint hideg… fokozzam még?!? - A házigazda nem értette, hát folytatta. - Itt sok a pénz… kint kevés… na, minden világos?!?
Nem volt az, így bővebb kifejtést igényelt az ügy:
- Neked jó, másnak nem. Ergo: Védelemre szorulsz. Kérdés: Ki véd meg? Válasz: Én. Ugyanis profilt és identitást váltottam. Beléptem a Nemzetőr Kft-be; most már én is egy nemzetőr vagyok. Sőt, jött az egész família is, sokan vagyunk, mint pixel a tévén. Tudod mit jelent ez? Biztonságot. Neked. Just 4 U. Ámen.
De hiába a gondolat, a logika. Tücsök vagy nem akart, vagy nem tudott érteni. Így másnap egy véletlen – de talán mégis szükségszerű, tehát voltaképpen hasznos és előremutató – baleset érte. A betegágy mellett ismét Hangya állt, segítette aláírás közben a kezét, ez utóbbi ugyanis finoman összetört, nem is beszélve Tücsök megszokottnál is osztottabb látásáról. Ezután azonban már végre simán ment minden, Tücsök hegedült, Hangya védett; és, mint a mesében, biztonságban éltek, amíg meg nem haltak.
Felolvasókörútjáról hazaérve, La Fontaine a következő emilt találta elektronikus postafiókjában:
lafontaine! részemről fuccs. nem vicc. írjál másról. ne légy bogaras. sok állat van még. (pl. róka, holló, stb.) hi, h.

 

Kzs.2

Nemzetőr vagyok
A füstből előbukkanó alakot tiszta erőből hasba szúrta, majd oldalra csapott, leterítve egy fegyverét emelő katonát. A közelből sortűz szakította meg egy pillanatra a káoszt, egy honvéd felsikított mellette és összeesett. Odaugrott, hogy elkapja, de megbotlott egy hullában és elesett. Amikor felegyenesedett, a hulla felnyögött, Ő lenézett. Ebben a pillanatban érte a döfés.
A csata elveszett, mielőtt elkezdődött volna. Már sejtette, amikor behívták egységét. Népes seregük szervezett és jól felszerelt ellenséggel állt szemben. De az Ő egysége még sohasem harcolt, eddig csak az utánpótlást felügyelték. A létszámbeli fölény pedig önmagában kevés a győzelemhez, gondolta, és igaza volt.
A szurony oldalról-hátulról nyomult be a testébe, érezte az acél végét a köldökénél, de a fegyver visszahúzódott mielőtt átszakította volna a bőrt. Oldalra pillantott, tisztán látta az alacsony katonát, véres fegyverrel a kezében. Látta a szürke szemeit, a keskeny száját. A kép egy villanás alatt rögzült benne, majd látta az újabb döfésre lendülő kart, és látta saját fegyverét, amint a puskatus szétzúzza a másik szegycsontját. Patkány! - üvöltött fel. Oldalra lépett, a puskát ismét bunkóként használva sújtott az alak felé. Patkány! – üvöltött tovább önkívületben; Itt a halálod! Az Erdőssy Botond! Nemzetőr! Kapitány! – eszelősen újra és újra lecsapott, péppé zúzva a koponyát. Végül elcsöndesedett, elengedte a fegyvert; felnézett. Ellenség mindenhol.
Megfordult és felordított: Ide lőjetek! Tűz! Áradt szét oldalában a forró fájdalom; felizzott a föld, szétszakadt az ég, eszelősen vert a pulzus. A Hazáért! Tűz… – hörögött, és térdre esett. Ide lő… - fulladt ki; vér és nyál csurrant ki a száján, a világ összefolyt szemében. Lassult a szívritmus, elernyedtek az izmok; a gyomorgörcs is oldódott, ahogy az injekciós tű járatából kiáramlottak az utolsó köbminiliterek. Tűz… Andaxin... Tűz… suttogta még a vén professzor, egy másodpercre kitisztult a látása; mellette az orvos állt fehér köpenyben. A szürke szem és a vékony száj stimmelt; épp húzta ki testéből a tűt. Bevillant még egy kis üvegcse, Noxyrol, aztán ájult álomba zuhant; szívódott fel vérében a nagy adag nyugtató.
Pulzus kilencven – morogta álmosan a nővérke; nyugszik már, tette hozzá, és betakarta az izzadt kis testet. Kedd éjjel Dózsa katonája volt, múlt héten törökverő; az öreg nem jól reagál a Xanaxra – állapította meg magában az ügyeletes orvos. A Seropránra viszont allergiás, pech – gondolta még, és felnézett: Hozzon fel Rivotrilt, kérem. Máris, indult el a nővér, de magában hozzátette: Ma se alszom, basszus. Az előbb meg egy kövér nyanya lett rosszul, de az legalább kimúlt, hiába pattogtatták a vasalóval. Ez a vén prof se húzza már soká, bár, ki tudja, két napja még flangált a járókerettel, szívós egy dög, fél tüdővel is hogy fújja. Miért pont ma éjjel jön rá mindre a roham? – folytatta az elmélkedést a liftre várva. Biztos a front, hogy vinné el mindet szépen sorban a halál.

 

nyocsarak@freemail.hu

A vészjelzés sehogy sem akart elmúlni. Negyvenöt éven át állandóan hallotta, nap, mint nap abajgatta lelkét. Három rövid, három hosszú és megint három rövid. Legfeljebb az ereje változott.
Eleinte döngött minden a Köztársaság téren. A forradalmár lüktetett. Azt mondták a többiek, nem is belőle jön, hanem egyenesen a földből, ami rabokat zár magába. Hallgatóztak, ástak, fúrtak. Közben ropogtak a fegyverek. Futkostak, markolót hoztak, aztán beletörődtek. Elcsendesedett minden, és egy tányérsapkás, szőke fiú altatót játszott neki. A harmonika hangjai lágyan gördültek egymás után, csak odabenn szaggatta valami kegyetlen.
Aztán csak koppant, mint a vasalt sarkú cipő a Népszínház utca macskakövén. A harmonikásnak derékig nőtt a haja, és gitárt szorongatott. Farmerja kirítt a VOR-zakók tengeréből. Csikorgott a torzító, csörömpölt a villamos, a lázadó pedig buzgott. Nem akart már a föld alá menni, de azért megmozgatott itt fent minden követ.
Halkan ketyegett a Blahán. Kínaiak siettek, feketék lébecoltak, hittérítők agitáltak. Csuklyások bakeliteket cserélgettek a lemezjátszón, a muzsikás borotvált fejével beleszürkült az utca színes forgatagába. Egy copfos szőkét vonszolt maga után, de olyat, hogy amikor a fogyasztó meglátta, egyszer csak megszűnt benne minden korábbi hajtóerő.
"Tavaris! Szkolyka za docsku?" Kérdezte, és a lágyságjel elhomályosította előtte a gyorsbüféket.

 

Nemzetor@yahoo.com

Christopher Marlowe, az ember aki Shakespeare lehetett volna, alig 29 évesen halt meg. Egy deptfordi kocsmában szúrták le, 1593 május harmincadikán. Gyilkosának, Ingram Frizernak Erzsébet királynő kegyelmet adott, Essex grófja pedig kétezer aranyat, amivel Frizer új életet kezdett Hollandiában. Leslie M. Tomlinson a nagy angol eszmetörténész irja, hogy Marlowet, éppen azon a napon amikor meggyilkolták, le akarta tartóztatni a Királynő titkosrendőrsége. Minő véletlen egybeesés. Szállását feldúlták, bizalmas barátját az Ős-Hamlet iróját Thomas Kyd-et pedig kegyetlenül megkinozta a Privy Council. Egy kéziratot kerestek - a rendőrség, Essex gróf emberei, és valaki mások is, akiknek látogatását Shakespeare beleirta a Titus Andronicusba.

A Történelem illúzió. Egy hatalmas hömpölygő folyam illúzióját kelti, pedig zúgók is vannak, búvópatakok és titokzatos földalatti vizfolyások melyeken Kháronok ezreinek ladikjai úsznak. The Militia of the Fifth Monarchy, Dániel könyvének prófétái, a Nemzet őrei. Senki sem tudja, hogy honnan jöttek és hová tűntek el. London bűzös sikátoraiban vagy Walsingham ragyogó palotájában született a Militia ? Puritán összeesküvők voltak vagy Isten titokzatos hadserege ? Nem tudta a Szűzkirálynő, Cromwell, Vilmos és Disraeli. Churchill sem tudta, kik voltak annak a bizonyos fekete taxinak az utasai. Csak azt tudta, hogy akkor és ott voltak, amikor és ahol a józan ész szabályai szerint nem lehettek. A Hádészek elporladnak, a Kháronok továbbeveznek. Ingram megszolgálta Essex aranyát. A kézirat sohasem került elő, egyetlen lapjától eltekintve, amit Shakespeare hagyatékában találtak meg. A "Dido, a Kartagoi királyné", a leghiresebb Marlowe darab prológjaként játsszák évszázadok óta.

Christopher Marlowe: A Nemzetőr (The Guardsman), drámatöredék
(forditotta Vörösmarty Mihály) , részlet:

.... Mondd, jó uram, Martillius, vajh korccsá aljasult-e minden római ?
Vagy van még ki keblét tárná mennykő csapásinak,
Ha szörnyvilágok bolygó szelleme
Tarquinius népére hozna belső háborút ?

Ha messze távol vannak légióink,
Galliát igázzák s Aquitániát, ha földig hajolt előttünk Núbia
És Hispánia reszket mint a nád.
Rómát Rómától ki védi meg ?

Vajh lesz-e otthon vásárterünkön,
S szinházunk kölépcsején, oly férfi ki
Ha gyülevésznép felsivalkodik s égő csóvát dob
Házainkra, kardját kivonva pusztit pártütőt ?

Nemzetőr vagyok.
Martillius, nevem ne légyen többé Caius Maximus
Ha száz tucat ifjúval, kiknek én parancsolék
Városunk nyugalmát meg nem védeném.

Csak annyit kérek, Szenátusunk
Győzd meg, hogy bölcs törvényt hozva
Szolgád Caiust a Nemzetőrség élére megtegye
És ezer dukátot adjon neki közhasználatul...

 

Oroszlan206@freemail.hu

Nemzetőr vagyok
Két egyszerű szó, közönséges kijelentés - gondolhatnánk -, én mégis azt javaslom, vizsgáljuk meg őket alaposabban! Bontsuk a szavakat részekre, csoportosítsuk e részeket újólag, és máris több, fontos, mögöttes jelentést fedezhetünk fel!
NE, NEM. A tiltás és a tagadás eme alapszavai egyértelműen határozottságot sugallnak. Ne is próbáld kijátszani éberségemet, nem járhatsz eredménnyel! Ahol engem sejtesz, ott esélyed sincs semmi gonoszságra!
NEMZ. A nemzetőr többféle módon is felelősséget érez nemzetéért, és ezek közt természetesen az egészséges népszaporulat biztosítása is előkelő helyen áll! Mint ahogy állt eddig is - utal erre a NEMZE, ez a kissé régies hangzású kifejezés. Hisz, ugyan hogyan másképp jöhetett volna létre maga a nemzet?
MZ. Egy apró bontással finom utalást találunk a rendszerváltás egyik nagyívű tettére, a határnyitásra, amely szabad utat adott e pompás motorkerékpár egykori gyártóinak. Mondhatni, e két betű nyitottságunk és empátiánk szimbóluma is.
ET. Vagyis E.T., hogy pontosabban fogalmazzunk. Itt nem lehet szó másról, mint arról, hogy akár a földönkívüliekkel való találkozásra is fel vagyunk készülve, és ahogy a kis teknőcfejűnek is az volt az egyetlen vágya, barátságosan de határozottan „haza’segítjük őket!
TŐR. A tőr az, amit (néha nem egészen sportszerű helyezkedéssel) markolatig szoktak döfni. Gyors, csendes, hatékony. Ne higgye senki, hogy minden szabályt betartunk, ha a hon sorsáról lesz szó!
ŐR VAGY OK. A kijelentés végének e finom, ám sokat sejtető, sőt megvilágító átrendezése mindezen dolgok kvintesszenciáját adja. Vajon az egyes személy őre-e a nemzetnek, vagy élete és tevékenysége révén a nemzeti létnek elsősorban építőkövévé, így önnönmaga őrévé válik-e? Teljes határozottsággal állíthatjuk, hogy ez is, az is igaz! Ha nagyrészt elfogadjuk a megelőző boncolgatásokat (és miért ne tennénk?), meg kell állapítanunk, a „nemzetőr vagyok” kijelentéssel élők talán még fokozottabb mértékben érdemesek védelemre, őrzésre, mint nemzetük más, kevésbé aktív és céltudatos tagjai!

Remélem, mindenki számára sikerült megvilágítanom a premissza, vagyis a mögöttes tartalmak feltételezésének jogosságát, így az eredmény és a végkövetkeztetés érvényességét sem illetheti kétely.
Hát ehhez tartsák magukat!

 

goffer@freemail.hu

Nemzetőr vagyok
Egy napon Tódor arcán sejtelmes mosollyal állított be a kocsmába, és azonnal rendelt mindenkinek még egy kört. A vendégek meglepődve fogadták a nem várt korsókat, poharakat, nem volt ez megszokott dolog Tódortól. Ők persze még nem tudták, mitől volt olyan jókedvű. Páran kérdezgették is, mi történt, de csak annyit árult el, legjobb barátjára végre rámosolygott a szerencse, azt kell megünnepelni. Tódor legjobb barátja tudvalevőleg Sámson volt, akit napok óta nem látott senki a városban. Eddig nem is foglalkoztak vele, hogy hol van, vagy hogy mit is csinál, de most egyszerre mindenkit érdekelni kezdett. Tódor azzal hárította el a kérdéseket, hogy majd Sámson mindent elmesél, ha megérkezik. Merthogy a délutáni busszal várható. Igazság szerint ő sem tudott valami sokat. Egyszerűen reggel sürgönye érkezett Sámsontól, ebből tudott annyit amennyit, és ez úgy látszik épp elég okot adott az ünneplésre. Egyesek máris azt feszegették, belefér-e még egy kör a nagy ünneplésbe, mire Tódor mindenkit megnyugtatott, igyanak annyit, amennyi jólesik, mindent ő fizet. Jó hír volt ez, hó vége volt, a tárcák rég kiürültek, de még a dugipénzek is elfogytak már. És mivel a jó hír gyorsan terjed, rövidesen megtelt a kocsma, még odakint a lépcsőkön is ültek, egészen nagyban folyt az ünneplés. Tódor szerette volna az állomáson fogadni barátját, csak egy gond volt, nem tudta pontosan mikor és honnan is jön. A többiek nyugtatták, hogy ne izguljon, nem állhat ott egész délután, Sámson ha megérkezik úgyis tudja majd, hova kell mennie. Hanem addig-meddig kérdezgették, hogy végül elárulta, Sámson nemzetőrnek állt, azt ünneplik. Nagy dolog volt ez, a nemzet őrének lenni nemcsak szép, de fontos hivatás is. Ha valakit ez a nagy szerencse ér, azt valóban illő méltóképp megünnepelni. Megvivátozták az újdonsült nemzetőrt távollétében is. De lassanként eltelt az egész délután, már-már esteledett és Sámson még mindig nem volt sehol. Talán benntartották a kaszárnyában, latolgatta valaki. Vagy csak késik a busz, tippelt valaki más. Végül egy Olivér nevezetű, nagy darab, izzadós ember elkérte a táviratot Tódortól. Széthajtogatta és a térdére fektette. Figyelmesen olvasta: "Nemzetőr vagyok. Délután érkezem." Olivér az állát dörzsölte, a homlokát ráncolta. Tódor figyelmét nem kerülték el ezek az apróságok. Valami nem stimmel, kérdezte. De, de, nyugtatta bizonytalanul az Olivér nevezetű. Csak hát, bökte ki, mi az, hogy nemzetőr. Tódor egy kicsit gondolkodott. Nem tudom, mondta végül. No gondolkozzunk csak, mondta Olivér. Töprengeni kezdtek valamennyien, még a hátsó sarkokban is ezen gondolkodtak. Hamarosan többféle ötlettel is előrukkoltak, hogy mi is a nemzetőr. Közben persze ittak és néha elénekeltek egy nótát. Már réges-rég elfelejtették a dolgot, de Tódor még mindig törte a fejét. Egyszerre felcsillant a szeme, fel is kiáltott, megvan, ezt kiáltotta, mire mindenki odafigyelt, de aztán meg, nem, mégsincs meg. Nem tudom, mondta, tényleg nem tudom.

 

pinokkiogiuseppe@hotmail.com

Volt Magyarországnak egy fiatal, ambiciózus, radikálisan liberális politikusa a tizenkilencedik században, úgy hívták: gróf Palotai. Ez a gróf Palotai szembetűnően nemes vonásokkal rendelkezett, és ezek a nemes vonások híven árulkodtak belső tulajdonságairól, mintegy ráadásként szóltak elkötelezettségéről a nemes elvek irányában. Lázas tekintet, ébenfekete szakáll, mintha egyenesen Kossuth állt volna a nép előtt. Ilyen arca volt e grófnak. Ennek az arcnak pediglen volt egyszer egy nyilatkozata, amit ő egy korteshadjáraton tett (mivel az ország épp választásokra készült). A választási beszédet az ő saját falujában tartotta, hiszen onnan származott, ez látszott kézenfekvőnek. A nyilatkozat nagyjából azt tartalmazta, az volt mondhatni a foglalatja neki, hogy a tekintély bizony sokszor kicsorbul, ha erővel alkalmazzák. Neki, a nemes arcnak is van ezzel kapcsolatban egy élménye, még kisiskolás korából. Amikor is egy alkalommal, mit egy alkalommal!, több alkalommal!, számtalan alkalommal megpofozta volna őt egy tanár, volna nélkül. És a sok pofon csak nem tudott elhalványulni azon az arcon. Azt gondolta és most is azt gondolja ez az arc, hogy ez a pofozkodás mélyen belebetonozódott, és talapzata lett egy majdani – mostani ellenérzésnek mindenféle tekintéllyel szemben. Ez az ő liberális arcának az egyik komponense. És hogy ki volt az a tanárember, aki őt annyiszor fölpofozta? Megmondja azt is az arc, és megmondta. Mit ad isten, épp ott hallgatta a választási beszédet az idős tanárember. Ott állt az arc mondatában, és elfelejtette, ki is ő. Lehullott az arca szégyenében.
A történetnek van folytatása is. Ez a fiatal liberális, bizonyos Palotai jó néhány év múlva, már nem olyan fiatalon, de már nem is liberálisként, hanem ókonzervatívként bekerült a parlamentbe. Az arca ugyanolyan veretes, mint volt régen, csak most már az idő bizonyos patinát is adott neki. Kemény tekintet és ősz szakáll. Ennek az arcnak pediglen esett egyszer vidéken, egykori gyermekkora színhelyén egy látogatása. A látogatás során ez az arc sok jót művelt, például többek között odaadományozta a falu díszpolgára címet is. Ezt a díjat most a falu és vele az arc idős tanára kapta, nem utolsósorban azért, mert egykor nemzetőrként híven szolgálta Kossuthot. Az arc személyesen adta át a kitüntetést és a virágcsokrot az egykori tanárnak és nemzetőrnek. Az már nagyon öreg volt, a gyermekei kísérték ki a pódiumra, ahol szeretetteljes és elnéző mosollyal várta gróf Palotai. Az öreg (nagy fehér harcsabajszos kicsi ember) remegő lábakkal megállt a gróf előtt face to face, és hirtelen akkora pofont kevert le neki, hogy finoman szólva mindenki elcsodálkozott: testőrök, földik, nép. Majd az öreg, kihasználva a döbbent pillanatot, fölágaskodott a mikrofonhoz, és recésre pipázott hangon ezt kiáltotta: „Éljen Kossuth! Éljenek a nemzetőrök!”. A nép is kiabálni kezdett, kalapok és főkötők jelentek meg az égen. Palotai is velük együtt éljenzett. Sejtette, hogy szent a béka, amit le kellett nyelnie.

 

Anemzetorok

Nemzetőr vagyok
„The Way I am”
/Eminem/
Most, hogy mint mindig, a legfőbb ideje, hogy helyre tegyük a dolgokat, elmondhatom: a biogiliszta-bizniszbe azért fogtunk bele apámmal, mert akkora már a második tyúkketrec épült a szomszédban a biotrágyából befolyt pénzből, és ráadásul azt olvastuk a Sportfogadás mellékletében, hogy előbb vagy utóbb olimpia lesz Pesten, és abból – hogy pontosan hogyan, még ma sem értjük – nagyot kaszálhatnak majd a hazai kis izék, kisvállalkozások is – hát ezt, ugye, nem lehetett kihagyni.
És hogy az ihlet el ne múljon, még az ötlet napján kocsiba ültünk, és egy Eger melletti faluba mentünk, ahol a legolcsóbban lehetett a legendásam legjobb anyaghoz jutni. Apám veztett (Skoda 12O L – L mint Luxory, ha nem tudnád) a csomagtartóban pálinka és zavaros fehérbor kétliteres műanyagpalackban, mert jó, ha az ember keményvalutát is visz magánál, ha üzletelni indul. A faluban szexin fújdogált a szél, és méteres táblák mutatták az utat az igéhez, nem lehet eltévedni.
– Arany János – nyújtotta kezét a sószagú házigazda.
– Tubák András – mondta kedvetlenül apám, és, ahogy megbeszéltük, maga elé tolt.
Arany úr kábé két méter magas, szolidan elegáns, éjfekete, kéményseprős szerelésben feszített, fején bordó, vagányan félrecsapott sapka, mellén – alig hittem el – két, fehér díszzsinóron fityegő makkocska. Bármit bevallanék, csak ne nézzen így rám. Tudta, miért jöttünk, és kérdés nélkül sorolta a minőségi kategóriákat, ami főleg a giliszta korától függ, ugye, majd az árakat – lehetett választani. Mielőtt dönthettünk volna, még megkérdezte, szerintünk mi lesz Balogh Nórával, mármint a Barátok közt, így meg úgy, válaszoltunk, de ezt külön sorba kellett volna írnom.
Hazafelé az autóban már tervezgettük a kertben épülő tyúkketreceket, ide is kéne egy, meg oda is, naná, jobb, mint egy főnyeremény, közben beugrottunk a diszkontba kecsöpért, de egészen hazáig hallgattuk az Arany úrtól kapott kazettát (Polimer), melyen hatvan percen keresztül, az A és a B oldalon végig, változatlan hangsúlyokkal azt énekli a csórikám – és ez azért elgondolkoztatott -, hogy süvegemen nemzetiszín rózsa, ajakomon édes babám csókja; ne félj, babám, nem megyek világra: nemzetemnek vagyok katonája. Én vagyok az út.

 

tatalibr@matavnet.hu

[Nemzetőrség]
Első, gyerekkorban rögzült gesztussal még a gombom után kapnék, ahogy az ajtó üvegében feltűnik fekete egyenruhás alakja, fehér kendője fölötti őszes borostával, hamiskás szemmel. Évekig támogatom a kapatos, bőbeszédű kéményseprőt, aki folyton csak aláíratni akarja a munkafüzetét, hogy elvégezte a munkát, s ígéri, hogy jön majd tavasszal, s kipucolja a kéményünket. Tavasszal úgy látja, ősszel lenne itt az ideje, beszedi a díjat, aláíratja, hogy itt járt. Ez így megy évekig, sohasem józanul, még irigylem is a folytonos mámort, durva lelkét megkedvelem, beszélgetünk néhány percet. Egészen addig, míg egyik télen a gyerekszobában nem lehet begyújtani, már semmilyen trükk nem segít, a cserépkályhás mester sem tudja, mi lehet, szétbontja a kályhát, összerakja, nézi a kéménylukat, megpiszkálja, mintha kövek, tégladarabok lennének benne, majd egyszerre csak leszakad az egész több évtizedes korom a gyerekszobára, menthetetlenül belepve mindent, és hónapokig bujkálnak még a játékokon, mesekönyvek lapjai között az apró, eltávolíthatatlan koromszemcsék. Legközelebb aztán nem írom alá a kéményseprő által el nem végzett munka elvégzését igazoló rubrikát. A na mi újság kedves író úrból kellemetlen fráter leszek, aki majd megbánja, s valóban, a hatóság fenyegető levelekkel igyekszik sarokba szorítani minket, nem ismernek el semmit, büntetéssel fenyegetőznek stb. Eljött tehát az idő, kicsomagolom magam a mulandóságból, a szekrényből előveszem a nemzetőr egyenruhát, dohos meg poros egy kicsit, nem baj, gyerünk. Egyelőre védelmi pozícióra rendezkedek be, de csak azért, jól átgondolhassam a támadásom stratégiáját. A hazáról van szó, nemcsak a magasban, a kémény tájékán, hanem itt lenn is, ahol finoman megülnek az apró koromszemecskék, hónapok múlva is, mint a guanó a költőnél. Mert haza csak ott van, ahol úgy érzed, meg kell védened a jogaidat. Indul tehát az egyszemélyes nemzetőr mozgalom, a kéményseprőt továbbra is radikálisan elhajtom, nem írok alá többé semmilyen elvégzetlen munka elvégzését igazoló passzust, telefont ragadok, s nem hagyom magam, kitálalok mindent, keményen képviselem a haza, a nemzet érdekeit, míg végre – hetek múlva - megszületik az első, igazán számottevő, mert dokumentált győzelem. Az egyenruhát leveszem, visszateszem a szekrénybe, nem túl mélyre süllyesztve, mert valahogy érzem, szükség lehet még rá a közeljövőben.

 

sator@drotposta.hu

Önéletrajz
Igen, az vagyok! Nemzetőr. Nem tagadom. De, voltaképpen én nem akartam nemzetőr lenni, hanem azzá kellett lennem, egy mélyről jövő belső késztetés legyűrhetetlen ereje által és miatt. Megaztán, őrzője vagyok én a nemzetemnek? Nincs azon mit őrizni! De mégis: én úgy találom, hogy a legjobb elnevezés arra a művészetre, amivel én foglalkozom az, hogy: nemzetőr. Merthogy, félreértés ne essék, ez bizony művészet. Ezt most persze el kéne magyaráznom…
Kisgyermekkoromban nem nemzetőr akartam lenni, nem ez a pálya vonzott. Én tulajdonképpen nyugdíjas szerettem volna lenni. Nem is akármilyen nyugdíjas, hanem az a volt-vállalati középvezetőféle. Úgy gondoltam jobb átugrani a viszontagságos ifjúkort, s egyből az öregkorba csöppenni. Arról ábrándoztam, a feleségem is nyugdíjas lenne, s időnk jó részét a hétvégi házunkban töltenénk, Galyatetőn, vagy Szokolyán. Hasam nagyra nőtt, de lábaim véknyak, ezért szabadidőruhában járnánk, én és a nejem ugyanolyanban. Arcom mérsékelten (tisztességesen) lila és puffadt lenne majd az alkoholtól. A feleségemé is. Kopaszodó fejem búbján a maradék szálakat oldalra fésülném, feleségem pedig vörösre festené a haját, s azt hinné, hogy a férfiak még mindig vörös-démonnak látják. Esténként kéz a kézben lesétálnánk a közeli kocsmába, ami nem olyan lenne, mint egy átlagos falusi kocsma, mert ez nyaralóövezetben van, és a hozzánk hasonlóak járnak oda. Így álmodoztam, de a sors persze teljesen mást hozott.
Az életem akkor tett egy hajtűkanyart, amikor még áruházi szónokként kerestem a kenyerem javát. Ezidőtájt adtam föl a megrázó erejű apróhirdetésemet „Egy tisztes összes halánték” jeligére, mely így szólt: „Fülembe forró ólmot öntsetek!” Ennek hatására maguk alá temettek a lavinaszerűen meginduló, sűrű történések. Kénytelen voltam pártot alapítani egy Imi nevű emberrel Magyar Nemzeti Politikai Párt néven, jelszavunk ez lett: Mi vagyunk az Út, az Igazság, és az Élet! Mézbe, majd lisztbe hemperegtünk, s így vonultunk végig az utcán, térdzokniban, mint az úttörők. Az emberek imádtak minket, tomboltak, ha valahol megtartottuk politikai gyűlésnek nevezett parádénkat, mely többnyire úgy zárult, hogy fejeseket ugráltunk, egy ketchuppal színültig töltött medencébe. Dicsőséges napok, hetek voltak, de lelkem mélyén már készülődött az új diadalmenet: nemzetőrré válni. Az vagyok, igen. Nemzetőr. És nem teszek egyetlen lépést sem hátrafelé.

 

maycs@netposta.net

Nemzetőr vagyok
Még fél órám volt az indulásig. Szokásos reggeli kávémat kortyolgattam Cigarettám füstje terjengett a konyhában. Körbeölelt és magához szorított.
Emlék képek
"A tankból leadott lövés nyomán leomló fal pora köhögésre késztet minket. Immár hatodik órája fekszünk a kiégett teherautó mögött. Balomon a kölyök - lehet vagy 15 éves, jobbomon Pista a csepeli keménylegény aki gyerekkoromban a tér rettegett alakja volt. Rablásért ítélték el. Azt mondja még 3 éve lett volna hátra, de a többiekkel együtt most ő is kiszabadult.
A tank felénk indul Pista és én tüzet nyitunk, bár tisztában vagyunk azzal, hogy teljesen felesleges. A kölyök, most táskájába nyúl és egy petróleummal töltött sörösüveget vesz elő. Ez kell nekik - mondja Finom koktél. Meggyújtja a kanócot, majd felugrik és szalad egyenesen a tank felé. Egészen közel megy és nem is véti el a célzást. A tankból sikoltozva ugranak elő a katonák Ruhájuk lángol."
A Blahán egy százasért 4 kókuszos csokit vettem magamnak (persze hogy tudom, hogy már lejárt a szavatossága), majd felszálltam a 28-as tujára. A Orzy téren vijjogó mentőautó húzott el mellettünk
Emlék képek
" Egy teherautó platóján fekszem mellettem mésszel lelocsolt hullák. Az egyikük Pista. Távolról hallom a nővér hangját : Ne aggódjon minden rendben lesz.! Hova vigyük kiált hátra a sofőr . a Péterffybe ? Igen oda.
A kölyökkel mi van - kérdezem Csak ketten voltak ott ezzel a szegény emberrel mutat Pistára. Sötétség borul rám"
A Kozma utcánál már sokan voltak. A kocsma felé vettem az irányt. Fél barack. A csapos rendes volt csurig töltötte a stampót. Egészségére fater. Lehúztam, majd átsétáltam a börtönhöz.
Emlékképek.
"A Magyar Népköztársaság nevében. Hajdú Géza született 1940 március 8-án anyja neve Sárossy Borbála a bíróság önt bűnösnek találta Az ítélet kötél általi halál. A kölyök elájul. Melléugranék, de az őr visszaránt. Én csak életfogytot kapok . Ülünk a cellában. A kölyök sír. Én is sírok. Félek mondja. Én is félek. Érte jönnek.
Másnap megtudom, hogy Szegedre vitték. 75-ben szabadulok a felszabadulás negyvenedik évfordulóján.
Beléptem a temető kapuján. A kölyök jött felém. Megöleltük egymást. Nem szóltunk. Itt van a családom mondta, Koszorúzás után eljössz hozzánk nálunk ebédelsz. A megemlékezés szép volt, mint minden évben. Nem a program tette széppé, hanem az emlékképek Füstös , véres könnyes emlékképek. Aztán a koszorúzás következett. A kölyök a második körben koszorúzott.
Mikor ők következtek a tömeg egyik részén fütyülni pfujolni kezdtek. Mocsok áruló, Szemét - kiabálták néhányan.
Hazáig a kölyök egy szót sem szólt. Otthon elővette az üveget. Fél barack. Egészségünkre mondtam. Fél barack. A nemzetőrökre - mondtuk Fél barack. Magyarországra mondtuk. Fél barack. A békességre . Mondjuk ?
Mondjuk ki bátran

 

m2468@freemail.hu

Nemzetőr vagyok!
Mindig nehéz időket éltünk! Szabadság utáni sóvárgásunk nemzeti sajátosság. Erős önfegyelemre van szükségünk ahhoz, ne hagyjuk sorsunkat szanaszét bolyongani a történelem útvesztőiben. Felismerve nemzeti önérzetemet, határozott lépések szükségesek külső és belső ellenségeink semlegesítésére. Nekem ugyanis nincs ellenségképem! Egy erő kell, amelyik kétséget sem hagy a felől, hogy aki elbitangol a téves eszmék és filozófiák világába, annak tudatosítsuk hibáit, felismerje hiábavalóságát gondolatainak. Sokan tévelyegnek bizonytalanul, elárvultan az identitászavar viharában.
Nyugodt lelkiismerettel hagyhatjuk magunk mögött a huszadik századot.
Nemzetőr vagyok! Mindannyiunk érdekében felvállalom, mert egyre fontosabbnak érzem magam. A polgári eszmék szükségessé teszik az erők koncentrálását, nélküle arctalan, kezetlen, lábatlan a nemzet. Arcra elszántság, kézbe erőt sugárzó fegyver, a lábra férgek eltaposására is alkalmas bakancs, csizma szükséges. Hiába a fej, a kiművelt, a rendszerek sajátosságait felismerő kultúrált fellépés, mindez nem elég. Kell, hogy határozottan álljunk a nép előtt.
NÉP! Csak meghatódottsággal tudom számra venni ezt a magasztos kifejezést. Egy nemzetalkotó ember igenis legyen büszke arra, ami a küldetése! A népet folyamatosan megtévesztik bizonyos másként gondolkodók. A nép nem ismeri fel igazi vezetőit, jótevőit, csak amikor már késő. Hiába dobog a nemzet oltárán nagyjaink szíve, az önző, saját érdekeit néző lakosság megy a maga feje után. Ilyeneket kell nekik mondani: "Talpra, Magyar!", " Nem a zsemle kicsi, a pofátok nagy!" , " Az állampolgárnak alanyi joga, hogy hülye lehessen!".
Annyi sorscsapás, hányattatás után jár ennek a népnek a felemelkedés. Az ország tele van árulókkal, akik semmitől sem riadnak vissza. Gyalázzák tiszta forrásból felbugyogó múltunk öntörvényeit. A hatalomtól nem kell félni, értünk van. A demokrácia legfontosabb alkotóeleme. Éberség mindenkor, minden időben!
Nemzetőr vagyok! Feladatom segíteni a hont. Nem erőszakszervekre van szükség, öntudatra! Öntudat nélkül félkarú óriás a nemzet! Voltak az évszázadok folyamán polgártársak, szabadságharcosok, elvtársak, nemzettestvérek, fehér és vörös különítményesek, munkásőrök, de az igazi a nemzetőrség eszméje, amely nem politikai szempontok alapján cselekszik. Milliárdok, amiket a haza védelmére költünk, busásan megtérülnek. Adnák a szegényeknek? Csak megennék, elinnák, elköltenék mindenféle marhaságra! Az életminőségük javításáért nyavalyognak, ahelyett, hogy belátással lennének. Ismét nyakunkon egy új gonosz, a terrorizmus!
Kormányunk mindent elkövet, hogy behozzuk lemaradásunkat a történelemmel szemben, bár a kerekét nem lehet visszaforgatni! Az idő, érzem, néha, mintha megállna. Ilyenkor elballagok a város főterére, felnézek a legmagasabb lámpavasra, ahonnan térfigyelő kamerák pásztázzák a környéket. Jólesően veszem tudomásul, nem vagyok egyedül eltökélt gondolataimmal, tetteimmel.
Nagyszerű érzés nemzetőrnek lenni, mert célt ad életemnek!

 

hu@freemail.hu

Alulírott, az Ön által teremtett világnak legszomorúbb és leginkább megpróbáltatott Nemzetőre, azzal a kéréssel, sőt felhívással fordulok Önhöz, hogy a kétezer-egy éve rámbízott kulcsot tőlem örök időkre érvényesen visszavenni szíveskedjék. Indokaimat színe elé tárva, bizonyos vagyok benne, hogy Ön is belátja, nem dönthettem másként. Amikor a megbízólevélben láttam, hogy kötelességem a magyar nemzet élére szólít, még nem sejtettem semmit, sőt, büszke megtiszteltetéssel nyújtottam nyakam az Ön kezeiben himbálózó kulcs felé. Hogy milyen sors méretett rám, csak később kezdtem el gyanítani. Szánakozva néztem az Őrizetes esetlen lépteit, folytonos máshoz dörgölőzését, hirtelen fellobbanó és elsöprő erejű hiteit, ahogy rekedtségig ordít valaki más mulatságból és unalomból fabrikált eszményéért, ahogy értetlenül mered maga elé, mikor nevetség tárgyaként egyedül marad a porondon. Az első rúgásnál nem esett el, csak megtántorodott, de azután már mindig bizonytalanul járt. Később hiába zártam kulcsra a kaput, kijátszott, és elszökött, de egy idő után már emiatt sem aggódtam, mert tudtam, hogy meggyűlöli majd a könnyedséget, és hazajön, hogy porral és sárral maszatolja össze arcát, és lelkét addig gyötörje, amíg elég formátlan lesz ahhoz, hogy Ön felé emelhesse. Amikor mindenhol béke és csend terül, ő akkor is olyan mélységek között száguldozik, amelybe én beleszédülök, több mint kétezer éve rángat végig naponta földtől a fényes égig, és ennyi idő végképp fűrészporrá őrölte bennem a hitet, hogy egyszer majd megváltozik. Legutolsó lázas hite után, amiért megint mindenét eladott, megtépázva és bűnbánóan sompolygott haza, majd fájdalmát ordítva végighajszolta magát a legkegyetlenebb örvényekben. Minden erőmet megfeszítve őrhelyemhez láncoltam magam, és nem hagytam, hogy magával sodorjon. Forrón kívántam, hogy ha van isten, ne könyörüljön rajta, de ő visszatért, és látom, ahogy újabb rúgások felé menetel megfoltozott reményeivel, ahogy újabb melegséget szimatol, és izmai megfeszülnek, hogy elinduljon, és odahízelegje magát. Nincs már bennem erő, hogy hiábavalóan megpróbáljam visszatartani, és ha megtenném, hasonlatossá válnék hozzá, a tanulni képtelenhez.
Alulírott, az Ön által teremtett világ legtehetetlenebb Nemzetőre, szomorúan és szilárd elhatározással kijelentem hát, hogy a kétezer-egy éve rámbízott kulcsot visszaszolgáltatom. Amennyiben indokaim nem győzték volna Önt meg, és nem mutatkozik hajlandónak a kulcs visszavételére, úgy azt a döntésétől számított nyolc napon belül beolvasztva postázom az Ön címére. Bízva belátásában és kedvező döntésében:
Magyar Nemzetőr

 

lakatosmihály@hotmail.com

CURRICULUM VITAE
Az ifjú Történelem megtanult írni, eljött hát a Nagy Anyakönyvezés ideje.
„Szülők neve, születés ideje és helye, tanúk ?" - hadarta a kérdéseket, mire ők csak álltak zavartan, gyűrött kucsmáikkal a kezükben. Az ősökre senki nem emlékezett, hazájuk mint sztyeppén a fűszál, a bábaasszony megszökött egy idegen harcossal.
„Nos, jó - komorodott el az ifjú -, amikor először megpillantottalak benneteket Árpád népével kószáltak a Kárpátok lejtőin. Az ő szavaik a ti szavaitok is, dalaik otthonra leltek a ti ajkaitokon is, hát hozzájuk írlak. Ha testvérek nem is, mindenképp rokonok lehettek" - tette hozzá engesztelőleg.
Csak egy apró öregember alkalmatlankodott a hátsó sorban: „Azt hiszem, kérem, Átilla, a hun, meg Csaba... Talán ezt is beírhatná..."
„Van írás róla ?"
„Írás ?! - hüledeztek. - Az mi ?!"
„Engedelmével - tört utat az öregember, s egy ákombákomokkal telerótt botot mutatott. - Talán ez... Az ükapámtól maradt..."
Az ifjú megvizsgálta, majd kérdőn nézett rájuk: „Érti ezt valaki ?"
Az emberek a földet nézték.
„Mire megtanultam írni, ti elfelejtettetek. Milyen jövője lehet egy ilyen népnek ?! Azt mondom, ne húzzuk az időt..."
„ Ha esetleg mégsem vállalná senki Átillát - hunyorgott ravaszkásan az öreg -, mük vállalnánk. Nem lennénk hálátlanok..."
„Nem lehet! Legendákat nem hitelesítünk. Értse meg, a szabályzat nem engedi! A következőt!"
Hűséget esküdtek hát Árpád népének, mely örömmel fogadta a rettegett harcosokat. Csak szabadságot kértek cserében. „Rendben!" - könnyebbültek meg a vezérek, hogy csak azt kell adniuk, ami amúgy sem az övék.
A kereszténységet felvetették velük (Istennel nem lehet tréfálni), de a szabadság maradt. Aztán fegyvernyugvás jött, s őket a határszélre küldték, hogy védjék a hazát. Így lett belőlük őrnemzet.
Legújabb hazájuk terméketlen vidék volt, nehogy belefeledkezzenek szántásba-vetésbe-aratásba. Pityókát kapáltak, puliszkát ettek, s ha fellobbantak az őrtüzek, lóra kaptak. Oda se, neki, csak szabadság legyen!
Némely főúr időnként megszegte a vezérek ígéretét. Ilyenkor testvéreik vérét ontották, mert az ígéret szép szó. Testvérek közt meg pláne!
Később őrnemzetből nemzetőrökké lettek, Bem apó legvitézebb katonái. „Csak nem fajult el..." - bólintott a Költő, s drágagyöngyökben mérte vérüket.
„Hazádnak rendületlenül" - biztatták őket, míg egy nap hátranézvén megrendülten fedezték fel, hogy a haza viszont hűtlen lett hozzájuk. „Hinnye, a keservit! - vakarták a fejük búbját. - Most mi lesz ?" Már nem voltak sem őrnemzet, sem nemzetőrök, s mint nemzet is gazdagabbak lettek egy -iség képzővel. A testvérek meg a haza elillant, a pityóka, s a puliszka maradt.
Hogy hol vannak és mi lett velük ? A legfrissebb hírek szerint őrzött nemzetiséggé lettek.
Valahol a Hargita környékén.

 

amarcord@c3.hu

Engem Kertész Bandi nevezett ki nemzetőrnek. Nekem adta a Dózsát meg a Vörös Lobogót. A

Vörös Lobogót most majd Bp. Nemzetőrnek nevezik el az új bajnokságban, és nekem is ki kell írnom a Nemzetőr-kupát, mondta, akkor, amikor utoljára feljött hozzánk. Disszidálnak, ezért adja nekem a Dózsát meg a Lobogót. Neki voltak a legjobb gombjai az osztályban. Arra nem emlékszem, szomorú volt-e, hogy nem viheti ki a gombjait. Azt mondta siet. Kezet fogtunk, pedig addig sohasem fogtunk kezet, kicsit furcsa volt.
Délután váratlanul nagy lövöldözés hallatszott. A Széna tér körül akkor már két hete nem volt harc. Négy óra lehetett most, sötétedett. A gangon többen álltak, és füleltek. A galambok felrepültek, ott köröztek a házak felett. Sorozatlövések hallatszottak, de valahogy túl szabályosan. „Maléter – mondta Mayer Petya papája. – Maléter, tízezer harcossal a Bakonyban." Aztán sötétedett, és áramszünet miatt gyertyával világítottunk. Persze a csengő sem szólt. „Ki az?” – kérdezte apám. Akkor jött Bandi.
Volt egy fiatal történelemtanárunk, a Fényes, az arról beszélt, hogy kimegy. „Nyú Ziland” – mondta. Oda még lehet, és abban az is jó, hogy az van innen a legmesszebb. Mutatta a térképen. Nemsokára már nem jött be, egy-két óra elmaradt. Nemsokára valaki azt mondta, visszajött, és most kabinos a Lukács uszodában. Mentünk megnézni.
Amikor megkezdődött az iskola, meg a bajnokság, 57 márciusában, kiderült, hogy mégsem Nemzetőr, hanem MTK lesz megint. Banditől hiába vártam levelet. Februárban még írt Bécsből, azt írta, hogy minden marha jó, és hogy megkergetett három florisdorfi vagányt. „Ez Bécs Angyalföldje” – írta: hogy ott kergette meg őket, vagy a florisdorfi vagányok mentek be Bécs közepébe, ahol aztán megkergette őket, arról, azt hiszem, nem írt. Én azt válaszoltam, hogy egyelőre csak próbameccseket játszom a Dózsájával meg a Vörös Lobogójával, mert formába kell lendülni a csapatoknak. - Elfelejtettem mondani, hogy a november végi sorozatlövések, azok a forradalom alatt elesett orosz katonák temetéséről hallatszott díszsortüzek voltak, de csak később derült ki.
Kertész Bandinak volt egy nővére, a Csufi. Nagyon tetszett. Egyszer épp jött fölfelé a Marczin, mi meg ott fociztunk, ment az Alvinczi út felé. Tizennyolc éves volt, vagy már érettségizett is. Én köszöntem Csufinak, ő meg visszaköszönt, és mindenki engem nézett.
Bandival sokat sakkoztunk, majdnem mindig ő nyert. Kertes házban laktak, és néha a gesztenyék a sakktáblára potyogtak. Ezért én meg akartam óvni az egyik meccset. Ez persze még azelőtt volt. - Amikor május lett, focizni lehetett az iskolaudvaron. Egyszer kiabálva jön egy srác, messziről kiabál, hogy ő is játszik. Hirtelen azt hittem, hogy a Bandi jött vissza, csak mikor közelebb ért, akkor láttam, hogy nem ő.
Kevesebbet gomboztam, nem nagyon volt, kivel. A Nemzetőr-kupát soha nem írtam ki.

 

m2468@freemail.hu

Nemzetőr vagyok!
Ki-be járok évszázadok óta a testekben, s mint lélekalkotó elem, ott végzem tevékenységemet. Néha kételkedem abban, van-e jogom olyan helyzetekbe sodorni alanyaimat, akik gazdaként gondomat viselik? Ők nem tudják, nem tudhatják, mennyire gyenge vagyok Én szolgálnám őket, de valójában ők a szolgáim. Olyanok lesznek egyre többen, akik védtelenek koruk kihívásaival szemben. Ők érzik meg igazán, mire van szükség. Eldobált, megtaposott, elégetett könyveket lapoz a történelmi széljárás. Azokban is lakom, mint mindenben, ami emberi.
Keveseknek adatik meg, hogy komolyan szemügyre vegyenek. Sokan nem vesznek rólam tudomást, mert valójában ártalmatlan, jó vagyok. Időnként valami nem emberhez méltó gonoszság munkál a lelkekben, tudatokban. Néhányan közülük időnként összehajolnak, eldöntenek dolgokat és sorsokat, de engem kirekesztnek. Nincs rám szükség, az évszázadok tanulságai alapján látszik, a partikularitás a legnagyobb erő. Az önzés ellen nem tudok mit tenni, kiszolgáltatottan bolyongok évezredes államunk határtalanságában, s azon töprengek, mi célja lehet velem az elrendeltetésnek.
Azonnal elhagyom az agyonlőtt, akasztott, elégetett emberi testet. Az utolsó percben mindenki hozzám fordul. Nem önzésből, nem félelemből, hanem mert kapaszkodót keres. Megadom nekik, amit várnak. Nem tehetek mást. Szeretnem kell, pedig néha hiábavalónak érzem létezésemet. Nem látom magam a tükörben, csak a test, amit kitöltök, de az arcon szeretek mutatkozni. Időnként nagy az egyetértés a tudat nevezetű társammal, bár néha összekülönbözünk. Neki a racionalitás, nekem a belső harmónia parancsol. Ha összeveszünk, napokig rossz a közérzetem. Jót teszek-e, támasz vagyok-e, vagy csak én is saját önzésem hatását hagyom érvényesülni? Az időtlenség általában igazol. Jó, hogy vagyok. Nélkülem nem tartana itt az ország, az emberiség, döntéseire időnként ráfizetne. Egyes emberek nélkülem nem lehetnének nemzetük támaszai, alanyai, áldozatai.
Néha unatkozom, néha boldog vagyok, de nem mutathatom ki érzelmeimet. A születő új generációk már egyre kevesebbszer foglalkoztatnak, fontosabb számukra a külcsín, a jólét, a pillanatnyi öröm. Szerencsére nincsenek nagy nemzeti traumák, a szélsőségek is jobbára csak csínytevések. Nélkülem sokan élnek, de velem halnak. Hagyom. Hol időben érkezem, hol későn. De jelen vagyok. Lelkiismeret. Nemzetőr.

 

lepenyhal@egon.gyaloglo.hu

"Nemzetőr vagyok"
Oldalkocsis motorkerékpárommal elvadult tájon gázolok. Az oldalkocsiban szőke szépszemű lány bóbiskol, a hátsó ülésre gumipókkal fölerősítve pedig egy kanna jófajta magyar bor. Majd ha már másképp lesz, majd ha jobban bízok az egyikben, netán kevésbé a másikban, akkor lehet, hogy helyet cserélhetnek.
Az áldozataim kicsiny, pusztai bogarak, hortobágyiak. Ma délelőtt, miként Krúdy gyakran tette vala, brióst reggeliztem. Hogyan is képzelhetem, hogy vacsorám már igazi magyar vacsora lesz. Minden flanc nélkül, csak egy egyszerű magyar vacsora, olyan egyszerű, amilyet csak álmodni lehet.
Attól tartok, hogy a szürkület, mint egy nagy marha, szemembe bődül majd az országúton. A motorom Pannónia, legtöbbször Panninak hívom. A leány az oldalkocsiban Dzsennifer, de őt nem hívom sehogy. Hagyaték. Reám testálták, de úgy is mondhatnám, hogy hozzám vágták. Gyönyörű, főleg, ha beleszámítom, hogy csak egy ráadás a motorbiciklim oldalkocsijában. Amúgy filozófiával foglalkozik, tőle tudom, hogy Hans-Georg Gadamer még nem halt meg. Na jó, bevallom, egyszer-egyszer odafigyelek, hogy mit mond.
Most viszont másképp áll a helyzet. Motorzúgás, menetszél, ráadásul fülhallgató a füleiben.
Megállunk egy zajos mulatóhely előtt, tagjaink még merevek a novemberi széltől, amikor az első kört isszuk. Nyilallást érzek a szívem táján. Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezem tőle:
- Dzsennifer (és most szólítom őt először Dzsennifernek majd négyéves ismeretségünk óta), mit szólnál hozzá, ha.
- Ötleted van? - vág a szavamba egykedvűen.
- Mit szólnál hozzá, ha egy taglóval leütnélek, kilenc egyenlő darabra osztanálak, és ha megkérdeznék, hogy miért tettem, azt válaszolnám, hogy azért, mert nemzetőr vagyok.
-Azt, hogy eszelős vagy - mondja és kiszalad. Visszatelepszik az oldalkocsijába.
A gondolatmenettel még kicsit eljátszok, majd tiszta szívvel betörök a pulthoz, és kikérek egy unikumot.
Már nem reszketek. Berúgom a motort, és elindulunk Debrecen felé.
A külvárosban átültetem a még mindig sétálómagnót hallgató Dzennifert az oldalkocsiból a hátsó ülésre - aznap este még gyorsétteremben vacsorázunk, de a másnapi pacalpörköltet már ő főzi meg.

 

tszenesi@freemail.hu

Nemzetőr vagyok
Üljön le! – mordulok rá az imént kopogó, ajtót nyitó, köszönő emberre. Aktámból nem nézek fel, így láttam a régi partizánfilmeken, amint szabotőrt kísértek a Gestapo-tiszt elé. Jó nézni az az asztalomon heverő jelentések betűit, sóhajtani egy elbizonytalanítót, számolni húszig és ráemelni a tekintetet az előttem gubbasztó kispolgárra. Mit akar? Meg vagyok elégedve durva kérdésemmel, hozzám nem lehet csak úgy bejönni, akár egy közértbe. Ez nem ügyfélszolgálat, közönségkapcsolatok irodája, nyílt nap sincs, nem is volt itt ilyen soha, és ha rajtam múlik, akkor nem is lesz. A PR-esek egyszer javasoltak ugyan valami hasonlót, de aztán kirúgtam őket. Mert lakásért amúgy is jönnek dögivel. Tudja, útban van a harmadik gyerek – köszörüli meg torkát a hívatlan látogató, a szék megnyikordul alatta; a nyolcadik kerületi albérlet paprikáskrumpli-szagú konyhájában az asszonyával kiagyalt terjengős történetbe fog. A valóságot mondja, bár itt-ott kissé megcsúfítja. Nem elég ezeknek a nyomorult Suzuki-kiutalás, a részletre kapható háztartási-felszerelések, a már évek óta száznegyvenbe kerülő Kaiser, az üdülőcsekkből összespórolható Lido di Jesolo, miközben – sajnos, igen, sajnos – annyi polgártárs él borzalmas körülmények között. Az izzadt kérincsélő beteg anyósának látleteit veszi elő bálászakója belső zsebéből, amikor félbeszakítom. Befejezte? Ajtót mutatnék, de a látogató minden bátorságát összeszedve – a kórházi jelentéseket inkább hagyja, visszagyűri a többi papír mellé – annyit mond: volna itt még valami. Nemzetőr vagyok – köszörüli meg torkát, és a nagyobb nyomaték kedvéért nemzetiszínű szalaggal átkötött igazolványát puhán az asztalra ejti. Retteg, hogy kárba vesznek az alapkiképzéssel töltött hónapok, az utána feláldozott hétvégék, a területvédelmi gyakorlatok a megyehatárnál, a helyközi járaton bemagolt harcias nóták.
A titkárságról a telefon csörgését hallani, a szemközti házban őszülő filmszínész csukja be az ablakot, lent gyalogost gázol a tizenötös busz, a párkányra három veréb repül. A morzsákat még délben szórtam ki nekik, eddig nem jelentkeztek, most viszont éles hangon veszekednek a falatokért. Négy óra lesz tíz perc múlva.

 

igloia@hotmail.com

A nemzetőr, ahol tud, segít. Manapság, például a temetőben. Részt vesznek a szertartás lebonyolításában, eldöntik, kik emlékezhetnek, és kik nem. Hallatják a hangjukat, hogy tudjuk, léteznek.
És ha kívánják a sajtó szabadságát? Például a tv-ben? Elég lesz hallatni a hangjukat a Szabadság téren, és új műsor indulhat a magyar egyen Nemzetőrök sajtóklubja címmel.
Tudták önök, tisztelt olvasóim, hogy van már új 12 pontunk is? 2000. márciusában jelent meg a Magyar Fórumban.
Mi épül itt? Ki szépül meg sebtében? Kit mosdatnak ki? Kit fésülnek meg? Kinek zsinóros mentéjét adták a tisztítóba? Kinek aranyfüstös sarkantyúját fényesítik, hogy aztán bebocsátást nyerjen fényes szalonokba.
Ki a felelős azért, hogy 2001. novemberében ilyenek jutnak eszembe, arról a szóról, nemzetőr? A hatalom megtartásának szándéka és a hatalom akarása szentesít-e minden eszközt? Nem felelősek-e azok is, akik hagyták, hogy idejussunk? Nem vagyunk-e felelősök mi magunk is? Mi lehet a megoldás? Legyünk mi is nemzetőrök?
Igen, legyünk nemzetőrök! De nem temetőben ordítozók, tévében véresszájúskodók, púderrel, vendéghajjal megtévesztők és megtévesztettek. Legyünk nemzetőrök! Legyünk olyanok, amilyenekké 48-ban és 56-ban váltak kis- és nagyemberek! Legyünk olyanok, mint az, aki híres festőtől rendelt képet, és több mint százötven éve nemzetőr kardjára támaszkodva, piros-fehér-zöld karszalagos egyenruhájában. Legyünk olyanok, mint az, aki azt pingálta nagy papírosokra: „ Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának.” És pénzzel teli dobozok voltak az utcasarkokon, és nem állt azok mellett senki. Mert akkor nemzetőr volt az egész utca, a város, az ország.
Azokban az időkben szabadság kellett, most csak nyugalom kellene. Azokban az időkben fegyvert kellett fogni, most csak fel kellene emelni a hangunkat. Legyünk nemzetőrök, hallassuk a hangunkat: mi csak szeretnénk nyugodtan dolgozni, szeretnénk azt látni, bárhová nézzünk is, hogy mindenki becsülettel végzi a dolgát. Legyünk nemzetőrök! Szándékunk tisztasága megengedi, hogy hallassuk a hangunkat. Legyünk nemzetőrök! Kérdezzünk! Politikusaink nem rosszabbak-e annál, mint amilyeneket megérdemlünk?
Nemzetőrök! Fogadás jobbról, vii-gyázz, mit gondolsz, mit írsz! Fogadás balról! Van ott egyáltalán valaki?

 

aakosh@mail.datatrans.hu

Nemzetőr vagyok
Szobámba beragyog a Hold, már a következő napra gondolok - felvértezem magam: a nemzet őre vagyok.
A reggel szomorú egyhangúságában, kedélyes dühvel a szokott flasztert járom, a Medence aljára taszítottak társaságában. Őrizem a hidakat: nekem azt mondták, hogy figyeljek, mert fényes nappal szöknek át a Dunán a budai hegyek dörzsölt, jómódú szocliberálisai. Azt is mondták, hogy eljön majd a nap, amikor nem kellenek a hidak, és mi megyünk a hegyekbe. Lassan Lipót az utolsó mentsvárunk, Pest nagy része el akar esni, látom, amikor délutánonként jelenteni megyek a kancelláriára. Nagy meglepetésre egy társam kétségeinek adott hangot a napokban küldetésünk értelméről, mire nem nagy meglepetésre fegyelmiztették.
Nincsenek kétségeink, nekünk nincsenek, mert nem lehetnek. Én meg vagyok elégedve a helyzetemmel, nincsen okom a panaszra. A fizetés tisztességes, a kaja jó - csak a csajok - ők nem kedvesek velem (sem). Mostanában újra divat lett félni az egyenruhától. Vajon miért zavarja az embereket egy paramilitáris szervezet gyengén felfegyverzett katonájának látványa? A Józsefvárosban szinte menekülnek előlünk, a razziákat is négyes csoportokban kell végrehajtanunk. Ismerhetnének minket, széles e hazában jelen vagyunk mindenhol, ahol legalább egy zászlót is átadtak. Képzelhetitek mit éreztem, amikor a bajtársamat Egerben megsebesítette egy feldühödött tüntető, aki a MOB-DMK (Magyar-Osztrák-Bajorr Duna menti Köztársaság) ellen tiltakozott. Kicsit féltem, és ezért nagyapa biztos nem lenne büszke rám; az ő kakastollait rettegte a környék. Miért kell az ellenzék, milyen világ ez, mit ér az ember ha magyar? De nincsen okom panaszra.
Ja, és nem igaz, hogy a Nemzet Őrségének bármi köze is lenne a Parlament átalakításához. Olyan nagy probléma az is, hogy a jövő évi választásokat elhalasztják? És mondjátok meg Ödönnek, hogy én sohasem ütnék meg egy kultúrantropológust, még ha az fel is háborodik a rezervátumok kijelölésén. Mégiscsak jobb dolgom van mint a bátyámnak, akinek igaz hogy jó pénzért, de egy dolomitbányában kell dolgoznia. Pedig ő karmester volt, csak beintett a Zenekarnak.
Nemzetőri tevékenységünknek is köszönhető, hogy most, a Demokrata harmadik évében már nem tesz fel kérdéseket, nem értékel minket az Unió; és ez az aminek örülhet minden igaz magyar polgár a Korona alatt. Nemzetőr vagyok mint annyi társam, ne sirasson engem senki: magyarnak lenni nem kollektív tudathasadás.

 

edinaindi@yahoo.com

No gyerekek, akkor itt most egész pályás -mondták a reguláris hadsereg vezetői, és tényleg lett roham, rohanás, rothadás, meglepően mozgalmas állóháború. Nekem meg szólt a Jó Ízlés, hogy álljak nemzetőrnek; Thomas Paine gyújtó hangú verbunkját duruzsolta a fülembe, azt mondta lehetek "reménysugár" ott, ahol még gyertyát gyújtani sem szabad mindenkor, mindenkinek.
Életveszélytől nincs mit tartanom -ez már nem az a gerilla-alakulat, melynek tagjai jó tíz éve bújtak elő rejtekükből, hogy öltönyt öltsenek és mára részben ők alkossák az ellent-, a létbizonytalanságtól annál inkább.
A sorozott honvédek a másik oldalon jó pénzt kapnak: szép kék bankót, melyen a királyfej furcsamód szakasztott a tokás főparancsnok, de abból legalább jó sokat. Emitt mi csak immateriális juttatást, tiszta lelkiismeretet kapunk. Harc nem nagyon van, nem kard ki kard egymás ellen küzdünk, mint inkább ki-ki a legitimitásért. 'Miénk a haza, miénk a hősi ős, a nemzetiszín pántlikával átkötött lágy kenyér! Legyen végre csend, vagy lesz nemulass!', ordítják felénk. Majd békülékenyebben: 'Nesztek, a mismásolt imázst megkaphatjátok, mint üveggolyót, nosza, párosodni, előre a nemzethalál ellen, az adókedvezményért, ti örök értetlenkedők, gyerünk!'
Ámde nekünk, nemzetőröknek nincs ínyünkre a monokultúrás (t)enyészet utóbb ismertetett víziója, és fogságban amúgy sem szaporodunk. Ha nem lehetünk in capitibus többek, per capita sem leszünk azok. Fogyadkozunk és fogadkozunk, hogy maradunk néphad, a magunk örömére.

 

peerkrisztian@freemail.hu

Nemzetőr vagyok

Azt hiszem, jó nemzetőr vagyok. Van hozzá érzékem. Tudok például tettre kész lenni, ha baj van. Ha baj van, az jó, akkor van pótlék, meg legalább nem unalmas. Nem mintha azért csinálnám, hogy teljen az idő, vagy a pénzért, hanem mert kell. Szeretek menteni. Mi mindig látjuk, hogy nem is olyan nagy a baj, ezért mi jelentjük a vigaszt. És teljesen önzetlenül, oda megyünk, ahova vezényelnek. Legtöbbször áradáshoz vagy szemlére. Egyedül ezt nem szeretem, az alakiságot. Ez csak fölösleges bántás. Minden olyan koszos, és mindig olyan tisztának kell lenni. Embert még nem mentettem, csak csirkét. De az is él. Félti szegény a kis életét. A katonáknál, szerintem, erősebbek vagyunk, és a rendőrök a legerősebbek, mert ők a leggecibbek. És az utcai harcban az számít. Az egész egy évben a közös tömegoszlatás-órák voltak a legjobbak, aki nem focizik, azt csinál, amit akar. Ez meg  már üdülés. Sokan kérdezik, mért szolgálok tovább, erre mindig azt mondom, hogy most már nekem szolgálnak. Minden tizedik szembejövővel csináltatok tíz fekvőtámaszt. Ja, a neve, az nem jelent semmit, ez is katonaság, csak olyan, mint a könnyített testnevelés. Össze vagytok zárva, férfiak. Nincs ilyen oktatás, hogy mi a nemzet, vagy akármi. Az elméleti képzést eleve el lehet lógni.. Ők fizették a jogsim, meg a főiskolát, adtak lakáskölcsönt, nemzetőr vagyok, bazmeg, kinek nem tetszik? Aki meg a sivatagban strázsál egy torta mellett, az a dezertőr, na jó.

 

lavor@freemail.hu

Kedves kollégák!

Lapunkhoz az alábbi olvasói levél érkezett. Szerkesztőségünk belső szabályzata értelmében, a kiegyensúlyozott hír és véleményszolgáltatás érdekében e véleményt az Önök válaszával, esetleges ellenvéleményével együtt szeretnénk közölni.

Üdvözlettel: Lavor

Tisztelt szerkesztőség!

Egy olyan jelenségre kívánnám felhívni a tisztes figyelmüket, melyet olvasván az egyik szemem először elmosolyodott, a másik azonban rövid gondolkodás után ríni kezdett.

Sajnálatos időket élünk, melyben minden magyarosan gondolkodó józan ember tudja, hogy melyik oldalra kell állania, és az nem a bal.

Ezekben a vésszel teli, de szerencsésen jobbra fordult napokban, amikor a baloldaliság és az értelmiség vészesen hódit - különösen a médiákban -, amikor Magyarország iskoláiban nincsen kötelező erkölcstani oktatás, amikor egész nemzedékek nőnek fel hiányos bibliai ismeretekkel,  és folytathatnám a sort, de ezt mindenképpen el akartam mondani, mielőtt rátérnék a lényegre.

A lényeg pediglen: Ebben a jobb napokat látott országban, István 1001 éves birodalmában, amikor a Szent Korona végre méltó helyre, köztársaságunk vezetőinek közelébe került, hogy kisugárzásával segítse törekvéseiket népünk szellemi nevelésében, amikor az ország imázsa napról napra szépül, amikor végre az ország kormányzó rúdja a keresztyény-nemzeti erők biztos kezeibe került, sajnálatos módon nemzeti szimbólumaink használati gyakorisága tovább csökken. Olyannyira, hogy még egy általam igen nagyra értékelt újság is foglalkozott e kérdéskörrel.

Ezekben az időkben tehát meleg szívdobbanással olvastam, hogy egy világhálós folyóirat „Nemzetőr vagyok” címmel hirdetett meg pályázatot. A magyar nemzetőrök nehéz időknek hősei, s mint ilyeneket megilleti őket a nemzeti jelkép titulus.

Hogy akkor miért is rítt az én másik szemem? Előadom az én eszmefuttatásomat: egyik szemem a címnek megörülvén, azért felvetődött bennem a kérdés, hogy milyen is valójában ez az újság. Már a címe is árulkodó: Terasz. Erről köztudomású, hogy francia származású szó, s ezen elnevezés önmagában idegen befolyásra utal, jelentése pedig nyitott tér házhoz kapcsolódóan, amely nyitottság a baloldali liberálisok álszent jelszava.

A médiák és a reklámok erkölcsei ismeretesek. Erről a Terasz nevezetű organumról pedig egy újságban (melynek nevét számra nem veszem) is megírták, hogy önreklámozási célból pályáztat. Ezért ezúton szeretném kifejezni tiltakozásomat, mindazok nevében, akik nemzetünknek és értékeinek igaz vigyázói, az ellen, hogy egy ilyen folyóirat kisajátítsa e nemes nemzeti jelképünket.

Felhívom az illetékesek figyelmét, tegyék meg a szükséges lépéseket. Ne hagyjuk, hogy értékeinket jöttment balosok keze érintse - még ha csak képletesen is!

Azok pedig, akik saját céljaikhoz álságos eszközökkel kívánnak élni okuljanak, Kurt Vonnegut híres német író Éji anyánk c. művének tanulságából Békés András által fordítva: „azok vagyunk, aminek kiadjuk magunkat, így hát vigyáznunk kell, minek adjuk ki magunkat.”

Magyaros üdvözlettel

Alter Pál

 


Nemzetőr vagyok

(A fattyú)

 

Soha nem tudtak hitelt érdemlő magyarázattal szolgálni a történészek Marie Joseph Paul Roch Yves Gilbert Motier du La Fayette márki szélsőségességének okáról: hogyan állhatott a liberális alkotmányos monarchia híveként a függetlenségpártiak oldalára, miként jutott el a Nemzeti Gárda megszervezésének gondolatától a köztársasági tüntetés szétverésééig. Egyáltalán: miért védte a forradalmat, ha utána keresztbe feküdt a forradalmároknak.

A történelem eseményeit a társadalom fejlődéséből eredeztetők például máig hajlamosak a fanatikus elme számlájára írni a Jean-Paul Marat titkos naplójában olvasható bejegyzést Lafayette-ről, erről a ,,fattyúról", s meg sem kísérlik összevetni a korabeli, anyakönyvi jellegű forrásokkal. Pedig az egészen rövid életű Journal című párizsi hetilap, amely hivatalának tekintette az udvarhoz tartozók talányos históriákkal való szórakoztatását, 1761 őszén sajátos történetet közölt. Az elbeszélés szerint a Bois de Boulogne-ban kiránduló előkelőségek módfelett szutykos gyermekre találtak, aki minden kérdésükre csupán annyit felelt: nemzetőr vagyok. A lap által meg nem nevezett előkelőségek furcsállották, hogy miközben értik a szavakat, fogalmuk sincs azok jelentéséről. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) szórakoztatónak találták, s magukkal vitték a fiúcskát, akinek származása örökre titokban maradt.

A La Fayette család almanachjában ugyanezen év teléről való rejtélyes bejegyzés található: ,,nö.v.: a gyermek nehezen találja a helyét". Az nö.v. megfejtéseként a ,,nemzetőr vagyok" kínálkozik. A ,,gyermek" a krónikában csak bő fél évvel később kap nevet, ugyanakkor az immár közel ötéves Marie Joseph Paul Roch Yves Gilbert Motier születésére korábban semmilyen adat sem utal. A fiút a későbbiekben ellentmondásos, a helyét nehezen találó személyiségként jellemzik szerető (nevelő?)szülei: élvezi a gazdagság minden előnyét, de lázad ellene, lányos szépség, viszont a férfias játékok barátja. Kedélye hullámzó: hangosságával a társaság központja, mégis olykor megmagyarázhatatlanul magába roskad.

Lafayette ábrándosságáról más források is szólnak. A kivégzésre váró Robespierre beszélt egy esetről zárkatársának, aki túlélve thermidor 9-ét később többfelé terjesztette a forradalom szereplőiről hallottakat. A monarchia visszatérte idején mindig akadt, aki hajlandó volt fizetni e mesékért egy-egy kupa bort, ezért az egykori zárkatárs - mai fogalmaink szerint - hamar alkoholfüggő lett, s szavainak mind kevesebben adtak hitelt. Jó száz évvel később e kocsmatörténetek alapján egy Jean-Paul Lagardelle nevű ember csekély sikerű, száraz regényt írt. A nemzetőrség születése ebben a következőképpen szerepel: amikor felmerült a forradalom eredményeinek védelme, az addig szinte alvó Lafayette e szavakkal riadt fel: nemzetőr vagyok. Akkor szervezd meg te a nemzetőrséget - kaptak a szón a jelenlévők. Lafayette nem látszott túl lelkesnek, Robespierre meg is jegyezte: mintha valami szellemmel viaskodott volna, miközben feltápászkodott.

 

 

Nemzetőr vagyok

(Bejegyzések a szolgálati naplóba)

 

1.) Ezt nem rakjuk bele az újságba, uram, mondta a szerkesztő és visszaadta a közleményünket. Miért, kérdeztem (most már úgy látom: elég határozatlanul, sőt talán nem túlzás: szerencsétlenül). A bajtársak azzal küldtek ide, hogy adjunk hírt a készülő toborzásról. A szerkesztő megláthatta tekintetemben a pillanatnyi bizonytalanságot. Az is lehet, hogy amúgy is kész volt a válasza: a parlament törvényben törölt el minden múltbéli képződményt, a vitézi rendet, a nemzetőrséget és így tovább. Demokráciában nincs szükség ezekre. Igen, határozottan emlékszem: a képződmény kifejezést használta és én ezt már akkor és ott is igen bántónak találtam. Nemzetőrség tehát nincs, nem létező szervezet pedig nem tarthat toborzást sem, emelte fel mutatóujját tudálékosan a szerkesztő. De hát én nemzetőr vagyok, nyögtem.

2.) Lehetek-e nemzetőr, ha nincs nemzetőrség?

3.) Te hogyan vagy nemzetőr, kérdezték a bajtársak, és megmondom őszintén, nem esett jól a kérdésük, az elkötelezettségemben való nyilvánvaló kétkedés, a korholás csalhatatlan bizonyítéka. Leírom százszor, hogy toborzás és kiragasztom minden környékbeli lépcsőház bejáratára, feleltem (némi bűntudattal, hiszen ha nem is tehettem róla, mégsem tudtam elintézni, amivel megbíztak). Én így vagyok nemzetőr, szelíden, meggyőződésből meggyőzően, de ti hogyan vagytok nemzetőrök, kedves bajtársak, kérdeztem és a beállt csendben hosszan figyeltük egymást.

4.) Az a baj, hogy csak maroknyian vagyunk, mégis esszük egymást. A jövőt kockáztatjuk minden tétova mondatunkkal, a dicső múltból sarjadó jövőt. Mert mi az, nemzetőrnek lenni? Önzetlen elkötelezettség. A szunnyadó lovagkor élesztgetése. Férfias jellempróba. Sem a ma, sem a holnap nem nélkülözhetné, hogy azok maradjunk, amik voltunk: a sorsunkkal bátran szembenéző népek, küldetésünk beteljesítők, a helyüket kivívók.

5.) Kiragasztgattam a felhívásunkat. A házmesterek meg mindenhol levakarták. Mint mondják: szépészeti okokból. Köcsög szerkesztő!

6.) Büdös a kabátom. Megáztam benne, aztán meg átvette a nemzetőrirodán a többi kabátok ételszagát: mintha a ruházatunk a bajtársiasság szellemében kívánna egyesülni a sültolaj- és káposztaszag köztársaságában. Az én felöltőmet átjárja még a félelem szaga. Belőlem dől, miközben azon görcsölök: hátha igaza volt a szerkesztőnek. A világnak nincs szüksége a szolgálatainkra.

7.) Milyennek láthatott? Biztosan azt hitte: nem vagyok képes nagy tettekre. Nézem a tükörképem: keresem magamban a mindenre elszánt vadat. Életem teljében satöbbi járó férfi nézek vissza. Nem tigris és nem leopárd. Hiányzik a ruganyosság a pillantásomból. Éberség!

 

Nemzetőr vagyok

(A piruló vámos)

 

Áll a vonat folyosóján, csomagokkal körülbástyázva. Közel a határ. A kellemes emlékek udvariasan átengedik helyüket a szorongásnak, ennek az egyenruhások láttán születő, minden utazást lezáró ismerős, kelet-európai érzésnek. Fáradtan dől a falnak. Vámos nyomakszik át a tömegen.

Nem akar félni. München jut eszébe, a nyugati pályaudvar, a főbejárat előtt a krémszínű Mercedes taxik. Talán más autóra nem is adnak iparengedélyt, futott át az agyán, amint felmálházva az épület felé nyomakodott. Aztán a fogadócsarnok tágasságát jegyezte meg, s a hozzá mérten idétlenül kicsi újságosbódét. A kirakatában a nemzetközi kinálatban meglapult egy négynapos Népszabadság, kicsit odébb a Nemzetőr. Rémlik, mintha a kedvese ezt is a fontos emigráns irodalom között említette volna. Már tudja, hogy az apróságokra félretett maradék márkájából erre is költ: a legfrissebb számot választja. Belelapoz. Idegesíti a sok hirdetés, az oldalakon átfolyó sok, termetes cikk. A Budapesti levél végén megakad a tekintete a dőltbetűs vicceken. Nem tud nevetni. Begyűri a lapot a hátizsákjába, az alján ott lapul már a Magyar füzetek Rümann utcában beszerzett 56-os emlékszáma, és egy példány az Állatfarmból. Karácsonyra szánt tilalmas könyvek.

- Jó napot kívánok - nyújtja az í-t a vámos. - Vámvizsgálat.

Fiatal ember, vele korú. Rezzenéstelen arc, mintha nem is emberhez tartozna. Biztosan tanítják ezt a kifejezéstelenséget: látszódjék, hogy a szabályok betartása ugyan emberre szabott, de mégsem emberi feladat - gondolja, nem annyira a gondolat szépségéért, csak hogy távol tartsa a nyugtalanságot.

Sejti, melyik táskát nyittatja majd ki a vámos. Egyelőre nem lendül a keze a zsákért.

- Ebben mi van? - bök a zsákra a vámos.

- Személyes holmi - magyarázza.

- Mutassa... ...kérem - teszi hozzá. A hangjából inkább kelletlenséget érez, mint fásultságot.

Lassan nyitja a zsákot: nyújtja a percet. Nincs hová pakolnia, a vámos kezébe adogatja egyenként a holmit. A nyitott, lányos tenyérben trikó borul a tamponos csomagra, a könnyű szövetnadrágra melltartó repül. Nyúl a következő darabért, s vízcseppet érez legördülni a gerince mellett. Már nem sok mindent húzhat elő. Ezek meg biztosan tudják, mi az a tiltott irodalom. Ezek - sokszorozza meg a vámost, rögtön mögé képzelve a hatalmat, az egész ,,elnyomó gépezetet", ahogy a kedvese szokta mondani, felindultságában. Ha lebukik, nem tudja magát kibeszélni: előállítják a határon, bevonják az útlevelét, lesheti, mikor adják vissza. Ha elkerülhetetlen, előbb a Nemzetőrt kellene elővenni, talán elsüthetne egy bágyatag viccet: ,,nemzetőr vagyok, ez a szaklapunk", vagy ilyesmit.

Bugyit húz elő, mutatja kérdőn: belerakja-e a férfi tenyerébe.

A vámos elpirul, megrázza a fejét.

- Köszönöm - ejti vissza az apróságokat a lány kezébe.

Óvatosan pakol vissza, takarásban maradjon a zsák nyitott szája.

Nézi a távolodó vámost, a hátán a zubbonyt keresztbe szelő, feszesre húzott antantszíjat. A gallér fölött ráncot vet a nyírott tarkó. Piroslik a füle.