Eredményhirdetés

 

 

Az alábbiakban a Terasz.hu Irodalmi Szekciójának legutóbbi,

 

„Egy katona naplója”

 

című pályázatának eredményhirdetését, és a zsűri munkalapját találjátok.

 

A dolgozatok alatti négyzetekben szereplő első szám és a piros szövegek az egyik zsűritag megjegyzései. Amennyiben bárki bántónak találná, megnyugtatom, a

 

„Nemzetőr vagyok”

 

című következő pályázatra mindhárman megírjuk a dolgozatonkénti egy mondatunkat. Ez a legkevesebb.

 

Gratulálunk a győzteseknek, sok sikert azoknak, akik a következő fordulókban nyerik el a pálmát. Jó munkát mindenkinek!

 

A zsűri nevében: Onagy Zoltán  

 

 

 

 

gyurmaember@freemail.hu  - 24 - - -Peer Krisztián - - - - - 1.

peerkrisztian@freemail.hu - - 23 - - - - - - - - - - - -  - - - - - -- 1.

kaisersoze@freemail.hu - - - - 21 - - - - - - - - - -  - - - -  -  1.

freisong@freemail.hu - - - - - -23 - - - - Faludi Ádám -- -  - - 2.

vasstibi@chello.hu  - - - 22- - - - - - - - - Vass Tibor - - - - -- - 3.

ho8@freemail.hu - -  21 - - - - - - - -  Horváth Orsolya- - -- - 4.

munchausen@pannongsm.hu - 21 - -Németh Zoltán - - - - - 5.

 

 

 

 

sors75@freemail.hu - 14
fekete_istvan@freemail.hu - 13
animus@axelero.hu - 14
animus@axelero.hu - 16
olaszimi@freemail.hu - 14
gacser@freemail.hu - 18
aesk@rdslink.ro - 17
szuppaoriza@budsmoker.com - 19
aesk@rdslink.ro - 18
usarmy676767@hotmail.com - 18
ho8@freemail.hu - -  21 - - - - - - - - - - - - -
4.
szel1989@freemail.hu - 18
barokkr@elender.hu - 20
rx@axelero.hu - 18
berzsian@t-online.de -18
animus@axelero.hu - 19
briant@freemail.hu - - 15
goffer@freemail.hu - - 19
vasstibi@chello.hu  - - - 22- - - - - - - - - - - - - - -- -
3.
klaszlo@eximbank.hu - 18
allec@pro.hu - 19
thymmmy@freemail.hu - 15
thymmmy@freemail.hu - 19
sagan@soldier.hu - 19
istvankornya@yahho.com - 19
freisong@freemail.hu - - - - - -23 - - - - - - - - -- - - -  - -–
2.
boconadi@np.hu - 17
esem@freemail.hu - 20
kadisa@freemail.hu -19
kaisersoze@freemail.hu - - - - 21
- - - - - - - - - - - - - -- -  1.
peerkrisztian@freemail.hu - - 23 - - - - - - - - - - - - - - - - - -- 1.
gyurmaember@freemail.hu  - 24 - - - -  - - - - - - - - - - - - - - 1.
c1ca@slovanet.sk - 20

munchausen@pannongsm.hu - 21 - - - - 5.

zorg@emil.hu - 19

*

versenyen kívül:

bsl@freemail.hu

bsl@freemail.hu
sors75@freemail.hu

KatonaSors
A bevonulásom előtt kemény gyereknek hittem magam. Kerültem az összetűzéseket, de ha valaki kihívta maga ellen a sorsot, akkor megismerhette képességeimet. Az előző mondat tárgya rövid időn belül rajtam ragad és a barátaim a Sors becenevet adományozták nekem.
A gimnázium után nem tudtam mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal, így nem bántam, mikor megkaptam a sorozólevelet. A haverok mind orvosi igazolások után rohangáltak, de én megakartam mutatni nekik, hogy az igazi férfi igenis elmegy katonának. Fennhéjázva mondogattam, hogy „ők hívták ki maguk ellen Sorsot”. A sorozás után két héttel már a laktanyában töltöttem az éjszakát.
Már az első nap igyekeztem a figyelem középpontjába kerülni, akinek csak tudtam, elmeséltem becenevem eredetét. Sokan hitetlenkedve figyelték az elhangzottakat, vékony felépítésem alapján nemigen akartak hinni nekem. A harmadik napra ébredtem tudatára szabadságom elvesztésének. A „befordulásom” együtt járt azzal, hogy az eddigiektől eltérően, akibe csak tudtam belekötöttem.
A bomba akkor robbant, amikor a fürdőben egy alacsony, de meglehetősen jó felépítésű sráccal összevesztünk egy szabad fogason. Kaptam is, de inkább adtam. Az orvosok szerint szegény nyolc napon túl gyógyult. Az eset után természetesen mentem a fogdára.
Mivel még nem tettük le a katonai esküt, két nap után kiengedtek. Azt mondták, majd utána megkapom a büntetésemet. Az ott eltöltött két éjszaka után megfogadtam, hogy igyekszem betartani a játékszabályokat.
A körletbe visszatérve már senkinek sem volt kétsége afelől, hogy nem csak a számat jártatom. Ennek ellenére - vagy inkább pont ezért - a társaság központjából a perifériára kerültem. Mindenki tartott tőlem.
Reggel volt, az utolsó előtti nap az esküig, amikor visszatért a ’gyenguszról’ az ellenfelem. Egész nap kerültük egymás tekintetét, mindkettőnknek kínos volt a helyzet. A nap folyamán végig azon gondolkodtam, hogyan tudnánk rendezni egymás között a dolgot. A többiek is érezték a feszültséget a levegőben, így takarodó után a sötétben próbáltak meg kibékíteni minket. Már jó pár javaslatot vetettek fel mire én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe.
Most már tőlem is jöttek az ötletek, de az ajtó mellett fekvő megvert srác még mindig nem válaszolt. Én mindenképpen szerettem volna rendezni a dolgot, így megfogadtam az egyik felvetést, mely szerint oda kéne mennem ágyához és ott bocsánatot kérni tőle a történtek miatt. Nem jött be. A srác még mindig nem reagált az őt körülvevő eseményekre. Nem tudom mit történt velem, de egy hirtelen jött ötlettől vezérelve befeküdtem mellé az ágyba és föléhajoltam.
Az ajtó kinyílt és a folyosó fényei megvilágították az ágyat, melyen feküdtünk. A századparancsok körvonalait fedeztük fel a fényárban. Ott állt vagy fél percig, aztán szó nélkül becsukta az ajtót.
Az esküt már nem tettük le. ’E’ kategóriát kaptunk mentális problémák miatt. A megvert srác azóta minden karácsonykor küld egy képeslapot.

4-

5-

5-

Remélem, Z., ide gondoltad a megjegyzést! (1)

 

fekete_istvan@freemail.hu

Én voltam katona!
A gyermekeim büszkék lehetnek Rám.
Büszkék lehetnek Rám, mert fejet hajtottam a társadalom akarata (?) előtt és bevonultam egy évre.
Büszkék lehetnek Rám, mert megtanultam a gépfegyver használatát és ellőttem vele tizenegy golyót, ebből hatot sorozatban.
Büszkék lehetnek Rám, mert eldobhattam egy támadó kézigránátot és a biztosítószeggel biztosíthattam, hogy soha többet nem kelljen térden állva felmosnom.
Büszkék lehetnek Rám, mert ezek után megtanulhattam, hogy működik a motoros fóka és hogyan lehet felnyalni vele a padlót úgy, hogy a vödörben lévő víz tiszta maradjon.
Büszkék lehetnek Rám, mert a szókincsem további szavakkal is gyarapodott. Ma már tudom mi az ales, a cselló, a csókos, a gyalásó, a gyengusz, a rovancs, a stoki és az ücsi valódi jelentése.
Büszkék lehetnek Rám, mert ma már szabályosan tudok jobbra és balra fordulni és az sem okoz gondot, ha az utcán hátraarcot kell csinálnom.
Büszkék lehetnek Rám, mert az őrszolgáltatok alatt megtanultam, hogyan lehet állva aludni.
Büszkék lehetnek Rám, mert egy éven keresztül fizetésemet kimenőnek és eltávnak hívták.
Büszkék lehetnek Rám, mert megtanultam, hogy egy hónap nagyjából hétszáz órából áll és egy óra sokszor egy hónapnak tűnik.
Büszkék lehetnek Rám egy év múlva már minden ajtónyitásra felálltam.
Büszkék lehetnek Rám, mert mire leszereltem, a civil kapcsolataimat vastagon fedte a por. A mai napig sem tudtam mindegyiket leporolni.
A gyermekeim felnéznek Rám.

A barátom nem volt katona. Szegény ’szívbeteg’.
A gyermekei nem lehetnek büszkék rá.
Nem lehetnek, mert egy éven keresztül senki se mondta meg neki, hogy mikor kell felkelni, lefeküdni, enni, inni, kijönni, bemenni, vigyázzba állni, pihenni.
Nem lehetnek, mert neki nem mondta senki, hogy senki.
Nem lehetnek, mert a katonaság helyett az el nem vesztett civil kapcsolatai révén vállalkozást indított.
Nem lehetnek, mert a vállalkozása sikeres lett és ma már saját lakást, autót tudott venni belőle.
A gyermekei ezt biztos nem bocsátják meg neki.

Én is büszke vagyok Magamra.
Én is büszke vagyok Magamra.
Én is büszke vagyok Magamra.
Én is büszke vagyok Magamra.
Én is büszke vagyok Magamra…

5-

4-

4-

Hm. Nagyon önérzetes. Nem régen lehetett katona. (1)

 

animus@axelero.hu

Egy katona naplója
Nálam pont fordítva volt, mint a többieknél a zászlóaljban. Pontosabban ketten voltunk, én, Kanalas Lajos, meg az Orsós Anti. Mi bevonuláskor örömünkben, leszereléskor bánatunkban rúgtunk be. Pedig valamivel többször mostuk fel a körletet mint a többiek, egyszer-kétszer a kantinban is visszazavartak a sor végére, és igen, volt egy-két tiszt meg tisztes, aki megkérdezte, miért nem megyek vissza Indiába. De más is kapott a seregben, és egy-kettőre én is öreg katona lettem, aki – ha úgy tartja kedve – megfingathatja a kopaszokat. Nem nagyon tettem. Enélkül is jól elvoltam. Jókat ettem, minden nap beállhattam a melegvíz alá. De amit a legjobban szerettem, az épp az volt, amit a többiek a legjobban útáltak: a kiképzés, az alakizás, a gyakorlatra vonulás. Telt tőlük a nap. És észre is vették, hogy hajtom magam, nem sumákolok. Mire leszereltem, ott virított a krumplivirág a galléromon.

Már odahaza, irígykedve hallottam a nagyapámtól, hogy az ő idejében még három évig tartott a katonaság. Az öregek kitettek magukért, amikor hazaértem. Húslevessel, rántotthússal, zöldszilvánival vártak, pedig már megint nagy volt az elmaradás a lakbérrel, a gázzal, meg mindennel.

Vagy három napig csag lődörögtem, szunyáltam, ha jól esett, akár délben is, és a seregről álmodtam. Aztán újra elkezdtem azt az életet, amit azelőtt folytattam. Vállaltam lépcsőháztakarítást, tüzelőaprítást, gyűjtöttem a fémhulladékot a haverokkal. A mi városunkban más nemigen akad a magamfajtának. Éhenhaláshoz sok, megélhetéshez kevés.

A hulladékudvarban mindig kihúzgáltam a bálából egy-két újságot. Ahogy belelapozok az egyikbe, azt látom jókora betűkkel: ÉRTELMES, FÉRFIAS FELADAT, KISZÁMÍTHATÓ JÖVŐ. Szerződéses katonákat keresnek!!!

Rohantam a kiegre. Megvan a nyolc általános? Bűntetlen? Az ezrednél még megnézték, le tudok-e nyomni negyven fekvőtámaszt – ment a dolog – nyolcszor körbefuttatták a focipályát. Aztán az ezredirodán megkérdezték, hogy a hadtáp, a páncéltörő vagy a kutyás járőr tetszene-e jobban. Persze, hogy a kutyás járőr!

Már megint fordítva örültem. Én voltam erre a beosztásra az első jelentkező. A gádzsók biztos féltek a kutyától, a határtól, a hidegtől, a sártól. Én meg odakint érzem magam a legjobban. Csak azt nem szeretem, ha a Rexi nem vadra jelez. Néha kénytelen vagyok bekísérni a szerencsétleneket, de ha asszony és gyerek is van, inkább félrenézek. Barnák, ijedt arcúak, mintha a rokonaim lennének.

A zsold nem sok, de van hol aludnom és fillérekért eszem. A városba nemigen járok ki. Nem ismerek ott senkit, lányt felvinni a szállóba különben sem lehet. Pihenőidőben elcsocsózgatunk, tévézünk, megiszunk egy-két sört.

Otthon hamar híre ment a szerencsémnek. Régebben észre se vettek a lányok, most meg, ha kéthetente hazamegyek…

Csak ez a szakállas ürge ne szórakozna Amerikával. Azt mondták az eligazításon, hogy most aztán legyünk éberek, mert jönnek az afgánok. Hát nagyon szeretném, ha nem erre jönnének. Mert a hadtáphoz semmi kedvem.

4-

4-

6-

 

animus@axeleto.h

Egy katona naplója
Én, Roberto Giuliani, 24 éves, egy kis szuvenír kereskedésben dolgozom. Mielőtt behoztak ide, a fogdába, San Marino Köztársaság tizennyolc katonájának voltam az egyike. Meghagyták, írjam le szép sorjában, hogy történt a dolog.

Pechem volt, kérem, nem mondhatok mást. Jó barátom, Sandro, aki már két éve szolgálta a mi kis államunkat, épp a régenskapitányok megválasztásának előestéjén jelentett beteget. Ami nagy baj, mert hogy festene a díszsorfal, ha az egyik sorban eggyel kevesebb katona állna. Mit sem sejtve szaladtam fel Sandróhoz. Ágyban feküdt, és könyörgött, ugorjak be a helyére, csak erre az egy napra. Egyáltalán nem örültem, hogy rám gondolt. Inkább a szőke túristalányok körül forgolódtam volna.

Luigi bácsi, a parancsnok még aznap este elmagyarázta, mit, mikor és hogyan.. Másnap, a régenskapitányok elvonultak a sorfalunk között, hivataluk kapujában még egyszer meglengették a kalapjukat, aztán jobbra-balra át, kettes oszlopba fejlődj – elvonultunk. De sajnos, ezzel még nem volt vége a napnak.

Engem a városkapuhoz vezényeltek. No szép, gondoltam, komiszabb helyre nem is lehetett volna. Egészen koraestig tűz oda a nap. Ez a hála, amiért kisegítettem a gárdát! Álldogáltam, mi mást tehettem, és legeltettem a szememet. A pléhsisak meg szinte izzott a fejemen. Egyszercsak kezdtem a szőkéket vörösnek látni, és eszembe jutott, hogy a mi kis boltunkban hányszor előfordul, hogy egy ilyen áttetsző, hamvas szőkeség órákig válogat a bizsuk között, aztán semmit nem vesz. Felnéztem az alabárdom hegyére, és elképzeltem, milyen lenne, ha tényleg katona lennék, valamikor a jelmezem korában, és rajtaütnék társaimmal egy ilyen szőkékkel teli falun…

Telt az idő, nagyon lassan, és már minden ember az idegeimre ment. Felpaprikázott egy habos rózsaszínben pompázó ötvenes nő – nyilván amerikai – kilónyi arannyal a nyakában. Nem is tudom, miért. Hiszen a mi üzletünkben naponta megfordulnak az ilyenek, s ott inkább szórakoztatnak. Most azoban, bevallom, a dísztőrömre tévedt a kezem.

Az a szerencsétlen is minek jött oda fényképezkedni! És épp egy terepszínű sortban, sokzsebes melényben, mint egy sivatagi felderítő. Hogy sosem únják meg ezeket a bárgyú fotókat! Válamra tette a kezét, és belevigyorgott a kamerába. De a legjobban az dühített, hogy látszott a hülye mosolyán, azt hiszi, nekem is tetszik, hogy bratyizik velem. Vörös köd ereszkedett a szemem elé, és ahogy az illető ellépett mellőlem, rácsaptam az alabárdommal.

Nagyon sajnálom, higgyék el! De kérem, vegyék figyelembe: nekem életemben először volt fegyver a kezemben. Megszédültem… Most már végképp tudom: nem vagyok én katonának való…

5-

5-

6-

A vér, a vér, a vér, ahh /// (1)

 

olaszimi@freemail.hu

Az utolsó sorállományú határőrök
Szinte gyerek voltam még, mikor bevonultam sorállományú határőrnek, de már akkor is karrierista. Sorállományú őrmester, szakaszparancsnok lettem.
Ott álltam a ’csúcson’ és mivel az elkövetkező fél évben immár nem volt hova jutnom, igyekeztem kihozni belőle a legjobbat. Mivel ez a pozíció feljogosított arra, hogy bármikor elhagyhassam a laktanyát, mondanom sem kell, a katonaság ettől kezdve inkább munkahellyé változott. Fizetést ugyan nem kaptam, de ennek ellenére boldog voltam. Szinte minden estémet és a hétvégéimet is otthon töltöttem. A többiek irigykedve néztek rám, de valahogy sikerült elfogadtatnom velük ezt az állapotot azzal, hogy velük szemben módjával gyakoroltam parancsnoki teendőimet.
Akármilyen szerencsés helyzetben is voltam, már egy hete tudtam, hogy szombaton én leszek az őrparancsnok az egyik őrzött objektumban.
A reggeli átadás-átvétel után a délelőtt szokás szerint lassan, egyhangúan telt. Az őrök kétóránként váltották egymást. Az ’öreg’ katonák unalmukban szívatták a ’kopaszokat’, én meg ebben a kényes helyzetben is igyekeztem megőrizni a nehezen elért status quo-mat.
Mivel a századon belül elfoglalt helyem elsősorban az ’öreg’ katonáktól függött, nem szóltam bele a gonosz játékaikba. Csak akkor állítottam le őket, amikor délután az ’öregek’ már vagy húsz vödör vizet öntöttek szét a pihenőszobában és takarítatták fel a ’kopaszokkal’. Akkor is csak azért, mert féltem, hogy egy váratlan ellenőrzésnél nem tudom ésszerűen megmagyarázni a mesterséges tavunkat.
Szerencsém volt, mire a főhadnagy megérkezett a századról, a ’kopaszok’ már lecsapolták a tavat. A rövid ellenőrzés alatt a tiszt mindent rendben talált és fél óra múlva már ott is hagyta az őrszobát. Ezután az angyalok ismét ördöggé változtak és a ki tudja honnan szerzett alkohol hatására elszabadult a pokol. Vagy két óra telt el mire az ’öreg’ katonák kifáradtak és lecsillapodtak a kedélyek. Addigra már este tíz óra lett, elérkezett az őrségváltás ideje. A ’kopaszok’ most boldogan mentek a máskor olyannyira gyűlölt őrhelyükre.
A felvezetők már visszaérkeztek, mikor egy éles csattanást hallottunk. Tudtam, hogy másnap reggel minden golyóval el kell számolnom, ezért idegesen körbetelefonáltam az őrtornyokat. Mivel az egyikből nem érkezett válasz, magamhoz vettem két, viszonylag józan öreg katonát és kimentünk a toronyhoz.
A golyó a száján keresztül hatolt be, majd a koponyájának hátsó részét leszakítva távozott. ’Kopasz’ katona volt, akkor még a nevét sem tudtam. Azóta nem tudom elfelejteni.
A hivatalos vizsgálatok majd egy hónapig tartottak, de nem tudták megállapítani miért lett öngyilkos K.F.
Fél évvel halála után megszüntették a sorállományú határőrséget.

4-

4-

6-

Kattonatttörttténett kattonákkal

 

gacser@freemail.hu

...
21:45 Megmosdom, összehajtom a gyakorlóruhát. Cigi
22:00 Szááázadtakardóó! Alszom.

1998. NOVEMBER 17., KEDD
06:00 Szááázadébresztőő!
06:00 Állok az ágy mellett.
06:01 Kinyitom a szemem.
06:05 Reggeli torna. Futás!
06:15 Fekvőtámasz.
06:17 Fekvőtámasz egy kézzel.
06:18 Fekvőtámasz kéz nélkül.
06:19 Fekvőtámasz (büntetésből, mivel az előző feladat nem sikerült).
06:20 Reggeli torna vége.
06:21 Irány a mosdó.
06:23 Harminc ember mosakszik és borotválkozik a három mosdónál.
06:26 Új rekord.
06:27 Már megint a WC-t kell takarítanom.
06:40 Reggeli szemle.
06:41 A rekordot hivatalosan nem ismerik el. Két katonát visszaküldenek borotválkozni.
06:45 Szááázadsorakozóó! Megyünk reggelizni.
06:55 Találkozom a reggelivel. Inkább kimegyek elszívni egy cigit.
07:00 Második cigi.
07:06 Harmadik cigi. Amit ma megtehetsz…
07:08 Nem hagyják, hogy elszívjam. Nem baj, már úgysem esett jól.
07:12 Ismét a körletben. Magamra kapom a ’könnyített’ menetfelszerelést.
07:20 Menetelünk a gyakorlópálya felé.
07:30 Megkezdődik az elméleti oktatás az RPG-ről.
08:28 Cigi
08:45 Ismét elméleti oktatás. Nem emlékszem miről.
09:12 Majd leszakad a vállam a ’könnyített’ menetfelszereléstől.
09:34 Cigi
09:44 Egy kis testmozgás. Kúszunk a sárban.
10:32 Kúszunk a sárban.
11:12 Néhányan még kúsznak a sárban. Mi nem megyünk haza a hétvégén.
11:34 Már senki nem kúszik a sárban. Senki nem megy haza a hétvégén.
11:41 Cigi. Leverem magamról a megszáradt sarat. A rohadt életbe, már megint moshatok.
11:51 Őrvezetőnk elcsúszik a sárban. Mosolygom.
11:57 Ismét a körletben. Megpróbáljuk rendbe rakni magunkat. Fél siker.
12:03 Szááázadsorakozóó! Megyünk ebédelni.
12:15 Találkozom az ebéddel. Nem mozog. Megeszem.
12:30 Gyors cigi.
12:35 Irány a körlet.
12:40 Vigyázban ülünk a stokin a körletben.
12:42 Az őrvezető szembesít minket azzal a ténnyel, hogy a csiga is gyorsabb nálunk.
12:42 Mosolyom az őrvezető sáros ruháján.
13:40 Parancsra gondolkodunk az elhangzottakon.
14:12 Abbahagyhatjuk a gondolkodást, megyünk ’alakizni’
14:15 Cigi. Csak nehogy valaki észrevegye.
14:19 ’Alakizunk’.
15:19 ’Alakizunk’.
16:11 Sikerül megkülönböztetnünk a jobb és a bal lábunkat (az őrvezető szerint).
16:13 Irány a körlet.
16:20 Levelet írok. Közben beszélgetek a többiekkel.
17:48 Szááázadsorakozóó! Megyünk fürdeni.
18:01 Sorban a századfürdő előtt. Elkezd esni a hó.
18:10 Felkapcsolják a reflektorokat.
18:31 Levetkőzöm.
18:32 Zuhanyzom.
18:33 Felöltözöm.
18:45 Végre mindenki befejezte a fürdést. Megyünk vacsorázni.
18:55 Ez sem mozog. Megeszem.
19:10 Cigi.
19:20 Irány a körlet.
19:30 Sorban állok a telefonnál. Cigi. Cigi. Cigi.
20:45 Telefonálok.
21:01 Takarítás. WC.
21:31 Visszatapsolnak.
21:35 Cigi. Cigi.
21:45 Megmosdom, összehajtom a gyakorlóruhát. Cigi
22:00 Szááázadtakardóó! Alszom.

1998. NOVEMBER 18., SZERDA.
06:00 Szááázadébresztőő!
06:00 Állok az ágy mellett.
...
Hol a csattanó, a poén, a tanulság? Az nincs.

5-

6-

7-

Pedig egy kis csattan, tanuls a végén elvóna – (1)

 

aesk@rdslink.ro

Egy katona naplója
Első éjszaka. Két órát aludhattam. Nincs is háborús zaj. Csak sötét. Bekapcsolom a rádiót. Nem tudom mitől ragadnak a gombok ezen a masinán. Koszosak, talán csak véresek. A hírek is véresek. Minden véres és kormos. Az álmaim is.
Ellenség vagyok, azt mondják. Biztos úgy van. Mellettem alszik Milos. Fajtáját tekintve ő az az állat, akiből a napi hírekben szenzációt kovácsolnak azok, akiknek megéri. Skót viszkitől bűzlik a pofája most is. Amcsi katonáktól kapta. Nagy szar ez a háború. Teljes a demokrácia: mindenki mindenkinek az ellensége.
Üzlet a levegőben, azt hiszem, ettől nem tudok aludni. Lord úr és Miszter úr délután elegáns katonai dzsippekkel érkeztek a táborba. Nem sajnálnék két sorozatot a gyomrukba egy jólszituált gépfegyverből. Úri vadászok. Nagy vadat fognak lőni. Embert.
Rettegek, miért tagadjam, itt, elbújva a borostáim mögé. Ha lenne egy golyóálló békegalambom, megcímezném valamelyik ENSZ-szervezetnek, vagy a Jóistennek, és szólnék: Hé, én, a névtelen szerb katona, félek! Nem leszek ismeretlen hős, sőt ismert hős sem. De ezek a seggfejek itt emberre akarnak vadászni. Ettől félek. Isten ezredesnek tisztelettel jelentem, tessék már csinálni valamit, a kurva kibaszott életbe, mert ezek itt, Szarajevótól alig tizenkét kilométerre, menekülőkre fognak vadászni. A katonák csak hajtók lesznek. Akár be is mondhatnák valami elegáns rádióban: Akciós ajánlat a jugoszláv háborús övezetben! Ha Ön angol hadimilliomos és unja a medvéket, oroszlánokat, jöjjön ide! Jó pénzért vadászhatja a Föld legnagyobb állatát: az embert! Háromszáz dollárért terhes asszonyt lehet lőni a háborús övezetben! Gyerekért és cigányokért csak száz dollárt fizetnek.
Amerikai óvszert hoztak nekünk tegnap ajándékba. Én is zsebre tettem egyet. Azt mondják, banán ízű.

Második éjjel. Azt hittem könnyebb dolog megőrülni. Fekszem a priccsen és nem merek a zsebembe nyúlni. A zsebemben lakik a halál. Háromszáz dollár képében. Elkísértük Lord úrékat ma a Vadászatra. A századosunk tökrészegen hever. De ő még él. Az öregasszony, a két kócos kölyök, meg az átkozódós, kajla öregember halott. Mert Lord úr jó céllövő.
Az öregasszony azt hitte, Lord úr segélyt hoz. Neki, és a két ijedt kiskölyöknek, akiket már valószínűleg elkapartak azóta.
Hányni kezdtem ott az elegáns amerikai dzsip mellett. Röhögtek. A századosom is. Az öregember is röhögött, mikor Lord úr célzott és nem talált. Valami kormosszárnyú angyal üthette félre a fegyvert. A százados lőtte le a földarcú öregembert. Nem kapcsolom be a rádiót. Az éter hullámai úgysem bírják el a valóságot.

Harmadik éjjel. Mondtam már, hogy én vagyok a katona-angyal? A multimilliomosok civilizált társadalma nekem is vadászpénzt kellene fizessen. Ropogott a mellkasa, ahogy beledöftem. A száján vér jött ki. Kivettem a zsebéből a kilövési díjat. A szemét már nem fogtam le. Hadd lássa saját lelke háború sújtotta övezetét! Nem tudom, ragadt-e a horvát öregasszony, meg a kis purdék vére… Azt viszont tudom, Lord úr vére igencsak ragadós!

6-

5-

6-

A vér, a vér, a vér, majd gondolkozz el, lehet-e véres tárcát írni? (1)

 

szuppaoriza@budsmoker.com

 

NAPLÓ
1.
Háború.
Mondhatni: az egész világ iz andör ettek. Eddig csak agyrémnek minõsítettem, hogy most, a huszonegyedik elején ilyesmi történhet – de most…
*.
A legjobban az illatok hiányoznak, az otthon illata, a szobámba lassan bekúszó reggeli kávé illata, a mosott ruhák friss illata, az otthonosság-szag… Talán a legjobban mégis Niki illata hiányzik, a teste friss illata zuhanyozás után, az elõzõ éjszakai szeretkezés illata reggel, a bujaságé, a sûrû levegõé…
Nagyon magányos leszek itt…
*
Nem tudom, hogy hol vagyok, hanyas században, de itt vagyok, benn vagyok, és lehet, hogy nem is megyek többé haza.
*
Hogy igazi kulturszázadba kerültem, már rögtön az elsõ napon kiderült. Magammal hoztam néhány könyvet otthonról (talán az otthonosság érzését elõsegítendõ…). Amikor a fürdõbõl visszatértem, a könyveimet a földön találtam, hanyag összevisszaságban. Valami gyanúsan csillogott a papírborítókon. Kiderült, hogy Kovács IV. egyszerűen levizelte a könyveimet. Gondolkoztam rajta, hogy odamegyek, kiosztom, de aztán jobb belátásra tértem. Nem lett volna bölcs dolog már az elsõ napon szétveretnem magam. Valamit mégis mondhattam, mert a Tádé felemelkedett az ágyról, alig tudták visszahúzni a barátai. “Csak egy buzi könyvmoly ez” – mondták. Nem zárom ki a lehetõségét annak, hogy én csak egy könyvmoly vagyok, de a “buzi” jelzõ jogosságát azért némileg kétlem.
Most lényegében “vakon” írok, nem akarom, hogy Kovácsék tudják, mi zajlik a takaróm alatt – nem szeretném ha naplómmal is történne valami.
A háborúhoz humorérzék is kell, mi?
*
Nem, a háborúhoz egy fikarcnyi humorérézék sem kell. Ami szükséges: mérhetetlen közöny az ember, az Ember iránt. Hogy úgy tudj átlépni egy holttesten, hogy közben ne szökjön könny a szemedbe. Hogy ha elõzõ nap likvidáltál néhány ellenséges elemet, másnap reggel a tükörbe tudj nézni. Hogy reggelenként az elsõ cigaretta elõtt ne legyen keserû a szád. Hogy úgy tudd felölteni a méretes vérfoltokkal tarkított egyenruhád, hogy ne roggyanjon meg a térded.
Ez kell a háborúhoz.
A túléléshez, na ahhoz kell a humorérézék, de mit tegyek, ha nincs kedvem nevetni…
*
Vajon az ellenséges lövészárkokban kuksolóknak mi hiányzik leginkább?
Az illatok, az illatok, nekem az illatok, majdnem csak azok. Ahol jó illat van, ott nagy baj nem lehet. Bár úgy tudom, hogy a pestisnek mandulaillata van, szóval… Mégis, az illatok adhatnak igazi biztonságot – lett légyen az az istálló szaga a lovaknak, vagy punciillat, vagy bármi. Ahol a jó illat, az ismerõs szagok, ott a helyem. Nem itt, a trágya közepében.
Ha jön a parancs, mennünk kell, nincs “dehát”, meg “csakegyperc”, nincs, csak kuss van, meg a menetfelszerelés a hátamon.

5-

7-

7-

l., mint fönt (1)

 

aesk@rdslink.ro

Na, most éppen ott vagyok, ahol a madár se jár. A folyó vize halványzöld, haragos, a kaszárnyát még a magyarok építették.
Az erdő megnyugtatóan sűrű és sötét. Szarvasbőgésre várva szimatolnak az orvvadászok, kapcájukat szárítgatják a favágók, az erdészek meg eladják az összes fát, amit csak bírnak.

A hegyivadász egység, amelyhez szanitéckiképzőnek jöttem, gyakorlatra készül. Kisebb afférom volt a parancsnokkal. Valamiért nem akarta megérteni, hogy a mentőautóba is kell benzin. Igaziból minden konfliktus abból fakad, hogy én egykilencvenhárom vagyok, a parancsnokok meg valamitől mind alacsonyabbak. Ettől aztán én úgy viselkedem, mint egy nagy ember, ők meg úgy, mint egy kisebb, akinek nagyobbnak köll látszani.

Jó hely különben a sereg. Békén hagyják az embert. Tavaly úgy elmentem három hét szabadságra novemberben, hogy február végén üzentek utánam: jó volna munkába menni. Hát mentem.
Pálinkát is hoznak mindig eleget a fiúk. Ha meg nem, akkor bémenyünk a városba. Múltkor annyi részeg katonát láttam Brassóban a sétálóutcán, hogy nem is bírtuk volna mind megverni őket. Igaz nem is akartam. Meg ők sem. Inkább a katonai csendőrökkel pofozkodtak.

A tisztekkel sincs nagy baj. Van amelyik úgy kezdi, hogy vagánykodik, aztán mind rájön, hogy jobb engem békén hagyni, úgy én sem bántok mást. Foglalkozzon mindenki a saját dolgával. A tisztek dolga nem az én dolgom, az én dolgom meg nem a tisztek dolga. Büszke vagyok rá, hogy abban az egységben, ahol és amíg szolgálok, nem hal meg katona. Pedig nem olyan egyszerű ez, mert a román seregben egy bakancs-feltörte láb is halálos vérmérgezést okozhat. Pedig csak a szabályokat kellene betartani és értelmesen eljárni minden más esetben.
Amire amúgy kicsi az esély, tekintve az általános értelmi állapotokat.

A seregben főleg isznak az emberek. Közben verekednek, ellopnak ezt-azt. Leltárkor aztán mindenki kiegészít, amíg majd egyszer egy józanabb előadónak feltűnik, hogy hiányzik a villanykapcsolók egyharmada, aminek következményeként kiderül: három épület helyett kettőt húztak fel csupán, egyet elloptak mindenestül.

Mondom: jó hely a sereg, csak az elején kell megverni valakit, akinek elég nagy tekintélye van: utána már messziről tisztelik az embert. Mire idekerültem dolgozni, én már kezdtem unni a verekedést. De azért még képes vagyok szájbarúgni bárkit, ha okát látom.

A fegyelmezetlenséget valamiért végképp nem szeretem. Vagyishogy az alárendeltek csinálják azt amit mondok, mert jobb lesz az úgy. Meg lehet kérdezni azt a katonát, amelyiket úgy megpofoztam tiszteletlenség okán, hogy leszakadt a füle. Vissza is vartam neki utána.
Pedig készültségben voltunk éppen: akár le is lőhettem volna.
Jelentkezni fogok a békefenntartókhoz. Nincs is annyi pénz, mint amennyi zsoldot fizetnek azoknak. S ha esetleg meghalnék, tiszta haszon a családnak: házat vehetnek belőle. A maradékból pedig békében ihatnak, amíg csak bírnak. 

6-

6-

6-

Kemény fickó. Vagy a humora nem jön át. (1.)

 

usarmy676767@hotmail.com

1956. november 2.-ikán Bibó István államminiszter fogadta Matti Salamainen-t
a Finn Köztársaság katonai konzulját. Egy magas szőke férfi is volt Salamainen társaságában, katona, újságiró, életművész, legalábbis igy mutatta be a konzul. Jyllka Rantanen százados pár nappal azelőtt érkezett Bécsből. Negyvenöt éves volt, komoly harci tapasztalatokkal amit a finn-szovjet háborúban szerzett. A gerillahadviselés mestere volt. Rantanen aznap meglátogatta a Magyar Honvédség több alakulatát, és a Ferencvárosban működő civil felkelő csoportok állásait.

Bibó emlékirataiból ismerjük Rantanent, a Századost. A professzor-minisztert elbűvölte a finn hideg professzionalitása, harcászati tudása, az a mód ahogy a felkelő parancsnokokkal beszélt, a német és orosz nyelvek furcsa keverékén, majd tökéletes angolsággal egy parlamenti vacsorán és ahogy kisfiúsan flörtölt Johannával a Tüzoltó utca vöröshajú felkelő-tündérlányával. Csodálta a szabadságban született ember természetességét, a katona és az ember egységét. A demokrácia katonai tipusa. Ezt irta róla Bibó.

Az 1956-os Intézet egyik kiadványában látható egy fénykép, az egyetlen fénykép Rantanenről. Valahol Pesten készült, a Százados mellett civilek puskával, egy tizenéves fiú és Johanna. Ennyi. Egy katona két napja.

Pár nappal később, Jaglom tábornok, a rusajlo tankhadosztály parancsnoka, Konyev marsall parancsára már a kora reggeli órákban elfoglalta a Parlament környékét. Pontos információi voltak a lehetséges védelmi állásokról, illetve azok hiányáról. Tudta, hogyan kerülheti el az aknatüzet, hogyan vezetheti a harckocsijait egészen a Kossuth térig veszteségek nélkül. Az Agy-ra támaszkodott, Konyev marsall büszkeségére, Protapopov ezredesre, akit egyszemélyes hirszerző ezrednek neveztek. Nem volt Rantanen nevü századosa a finn hadseregnek. Salamainen konzul szovjet kém volt. Ezt maga Kekkonen elnök is tudta, ennek ellenére Matti Salamainen jómódú nyugdijasként halt meg evtizedekkel később Turkuban. A magas, szőke férfit, David Ignatovics Protapopovnak hivták. Néhány éve Los Angelesben találkoztam vele egy vacsorán. A kortalanul szép magyar felesége mutatott be neki, a nőnek még mindig eredeti tizianvörös haja volt, gyönyörű volt, fájdalmasan gyönyörű.

6-

6-

6-

 

ho8@freemail.hu

Egy katona naplója
Gyilkosok közt megyek végig, jól tudtam, mégis inkább a kíváncsiság, mint a félelem lassította le lépteimet az engem vezető börtönőr mögött. A nyolcadik cella volt az övé, előbb csak vékony, görnyedt hátát láttam, ahogy a kiálló bordák ütemesen föl-alá süllyednek. A kulcscsörgésre sem fordult hátra, megvárta, amíg megkerülöm a négyzet alakú asztalt, és vele szemben leülök, csak akkor emelte fel borostás, beesett, szürkés arcát, és szegezte rám mélyen ülő, szúrós szemeit, mit akar tudni, kérdezte csikorgó hangján. Mindent, mondtam suttogva, aztán csalódottan láttam, hogy megrázza a fejét, ma nincs kedvem beszélni, holnap se lesz, ne jöjjön ide többet. Nem mozdultam, tanácstalanul néztem a kezét széttáró őrre, nem a tanulmányhoz kell, mondtam. Akkor minek. Csak. Szeretném tudni. Gyors, vicsorgásszerű mosoly, nyomós érv, vakkantotta, és a kezembe nyomott egy gyűrött, foltos papírlapot, már úgyis átmásoltam, többel nem szolgálhatok, isten áldja. Nem szólalt meg többet, amíg szálkás betűit olvastam.
december 21.
Végre hosszú, keserves és halálos út után hazaértem. Feleségem sikoltva borult a nyakamba, a két kicsi idegenkedve nézte vérfoltos, szakadt, füstfekete ruhámat, de az asszony rájuk parancsolt, hogy öleljenek meg. Láttam, hogy engedelmeskednek neki, ez jó. Tűrtem, hogy megmosdasson, megborotváljon, de a ruhát nem hagytam kimosni, visszabújtam bele, nem szólt semmit, és nekem szedett először a forró levesből. Tart tőlem, ez is jó. A Nagy csak szentestére jön haza, külön családja van már, mondta, nem nagyon értettem, de ráhagytam. Különös ez a ház, mindennek furcsa szaga van, sokat beszélnek.
december 22.
Első győzelem. Gyanútlanul ténferegtem a házban, amikor feltűnt a gyerekszoba zárt ajtaja. Lenyomtam a kilincset, persze nem engedett. Követeltem, hogy nyissák ki, de azt mondták, nem lehet, ajándékot csomagolnak. Mondtam, hogy betöröm, és meg is tettem. A rájuk szegeződő puskára fellelkesültek, és előszedtek két pisztolyt, rám fogták, tratratratra!- kiáltották, és bemenekültek a sáncok mögé. Egyikőjüknek a kibukkanó fejét találtam el, azonnal meghalt, a másikat hátulról cserkésztem be, és a tüdején érte a golyó, ő még élt egy keveset. Az asszony őrjöngve rontott be, nekem támadt, szitkozódott, hányt, ütött. Láttam, hogy áruló. Őt a kertbe hurcoltam, a nagy körtefához kötöztem, és egy zsákot húztam a fejére, sikerült elsőre eltalálnom a szívét, ez jó, szükségem lehet még a golyókra, mert rengeteg ember gyülekezik a ház előtt, nem tudom, mit akarnak, erősítést kéne
Itt vége szakadt a kéziratnak, csak az élőket szabad siratni, mondta megvetően kisírt szemem láttán, és én tényleg őt sirattam, halott anyám és öcséim emlékénél is jobban sirattam, Apa-nyúltam a keze után, de ő hátat fordított, ne jöjjön ide többet, és már csak vékony, görnyedt hátát láttam, ahogy a kiálló bordák ütemesen föl- alá süllyednek.

7-

7-

7-

Tegyétek félre egy új olvasatra! (1)

 

szel1989@freemail.hu

Egy katona naplója
(A vágy természete)

Ágaskodik és dagad, minden perc hízlalja. Képtelenség másra gondolni alegységügyeletben, körlettakarításkor, miközben a fogkefe sörtéi ráfekszenek a folyosó hasadékaira, erőteljesen végigsöpörve a padlóréseken, előre-hátra, vagy az alaki foglalkozásokon: az embernek egyfolytában ugyanaz jár az eszében, és semmi sem térítheti el a gondolatait, sem a jobbra át, és a balra át még annyira sem. Akár napi parancsba adhatnák, mint a menetgyakorlatot, amit szintén teljesíteni kell, és valahogy ez is végtelen menetelés, csak máshogy: nincs kitaposott útja, és a célja is távoli, mindenképpen a kilométerek valóságán túli világba vész. Ez magától való, nincs rá utasítás, hacsak nem az ellenkezőjére, ahogy a vágyat tagadja a környezet is, a férfiközelség, a hálóterem kipárolgása, az ájult horkolás karéneke, a hajnali torna idején a kövön csattanó bakancsok zaja, a zárt alakzatban mozgó testek savanyú gőze.
Mind alaktalanabb: ívekhez, mozdulatokhoz, hangulatokhoz egyre kevésbé köthető. Nélkülözi a tárgyát, mert nem is a beteljesülés a lényege, sokkal inkább a léte maga, ahogyan a parancsok uralmát kérdőjelezi meg, feszítőn, fájdalmasan, türelmetlenül, s talán költőien: gyengédség lakozik a kantin harsányságában, puhaságról ábrándozik a szögletesség, befejezetlenséget ígérget a képzelet, a véges helyett a végtelent, a kimaradástól kimaradásig, utasítástól utasításig tartó tér-idő rendszert meghaladó másikat.
A vágy: lehetőség, s így időtlen, bár az ölelésre készülődés lehetősége távolibb, mint az ölésre készülődésé, de ebben a békehadseregben mindkettő egyformán feltételezés, s így az ölelés elérhetőbbnek tetszik, már ha tetszés kérdése ez és nem ösztöné.
A vágy a mindenséghez köt és egyben eloldoz tőle: fegyelemre késztet, kivárásra, miközben csendes esőként mossa az önuralom képességének partjait, hogy az omladék a legváratlanabb pillanatban temesse maga alá a katonát. A közelgő robbanásról árulkodik a remegés, a mondatokon eluralkodó ideges trágárság, a piros bicikliről szóló üzenetek harsánysága, a farkasnevetés. Sürgetővé válik az eltávozás, ami persze nem lohasztja majd a vágyat, pontosabban annak új alakját, az elvágyódást, de növeli, szabadságként jelölve a kaszárnyán túli univerzumot, s a szabadság cáfolataként a kaszárnyát, elmondhatatlanul szomorún, hiszen még ha kecsegtető is, de csak tévút ez: a kint sem szabad, legfeljebb szabadabb. Helyesebbnek tűnik hát a vágyat konkrét (ne mondjam: kézzel fogható) ölekhez kötni, maradva az elérhetőség talaján, az arcot létező vállgödrökbe temetni, elégedetten szusszanni e fontos állomáson.

6-

5-

7- finom – de nemigen tárca, versszöveg, lírai vallomás. (1)

 

barokkr@elender.hu

"Egy katona naplója"
Október 25. Mindenki szuszogott a marhavagon sötétjében, vakoskodtak, lökdösődtek, mindenki át akart jutni a másikon, hátha ott több a hely. A lábammal elrugaszkodtam a nedves deszkáról, finoman, a levegőben spicceltem, nyakamon a vékony kötél engedelmesen utánam libegett, ahogy átúsztam az összeterelt emberek felett, illedelmesen biccentgettem nekik.
- Katona úr! Meztéláb megfázik az éji cúgos levegőbe’! – figyelmeztetett egy női hang. Nem válaszoltam. A rádió szignálját hallottam átszűrődni a deszkákon, az édeskés, mélyített hangú nő arra szólította fel Hallgatóit, halkítsák le a készülékeket, s búgva udvarolni kezdett, maradjanak vele reggelig. Átlebegtem a vagon ablakához, a puskám a tető minden lécén kopogott. Beszivárgott az állomás pucér villanykörtéjének sárgás fénye. A vasutas ott állt, egyik kezében tárcsa, másikban zseblámpa. Kihúztam a fejemet a hurokból. Meghallottam, amint a vagon túlsó végén ütemesen csörrent egymáshoz két kis fémdarab, aprót csilingelt, s mire csend lett volna, újból összekoccant. A katonaborbély jókedvében az egyik asszonyt döfködte, a plecsnijei csörömpöltek egyre. Azt hitte, nem halljuk.
- Halljuk! – kiabáltam a vagon túlsó végébe a borbélynak, ne fertőzze meg az összes asszonyokat ebben a ránkszakadt éji csendességben. Valaki almát evett. Zabált. Csámcsogott. Szájából rám is fröcskölt a leve. Aláereszkedtem a levegőből. Odaléptem az első asszonyhoz, aki a legközelebb állt. Megfogtam a fenekét balommal, jobbommal a lógó mellét markolásztam. Engedte. A szomszéd férfi morogni kezdett.
- Csönd! –ordítottam. Csönd lett a vagonban. Valaki óvatosan vizelt a vödörbe, a szélén csurgatta, hogy ne zavarjon másokat. Közben átfogtam a nő derekát, azt súgtam neki, hogy nem pipiskedünk. Balommal megoldottam az övem, gomboltam a sliccem, jobbommal felnyaláboltam a szoknyáját, az asszony készséges felém tolta a farát, s amíg pillanatokra összesimultunk, peckességem a mélyébe mártogattam, de egyre erősebben éreztem az asszony szagát. Megundorodtam. Édeskés bűze volt a nőnek, lóhús szagot árasztott. Ellöktem magamtól bűzös testét. Balommal a földre loccsantottam a magom. Nem múlt el az édeskés lóhúsbűz, addig kergetett, amíg okádnom nem kellett. Nőre, férfire, gyerekre. Ezekre. Mindegy. Akkor végre fellélegezhettem. Újra felemelkedtem a levegőbe. Ott lebegtem mozdulatlanul. A rádióban a búgó női hang közölte, fél három is elmúlt, az éjszakai levegőben hűvösen köd gomolyog a selyemrétek fölé, s Önök, kedves Hallgatóink, most örökzöld dallamokat hallgathatnak fúvós átiratban. Eltelt lassan a vagon a hányás bűzével. A szerencsétlen jámborok csak álltak, és szívták magukba a förtelmet. Valaki úgy nyüszített, mint a nyulak. Magasan, élesen vakkantgatott kínjában.
- A fúvósokat lehalkítani! –üvöltöttem ki a vasutasnak. Nem reagált. Oda lebegtem a borbélyhoz a vagon túlsó végébe. A vödör fölött csücsült.
- Tojsz? - kérdeztem.
- Tojok. –felelte. – Tojok az egészre.
Mit mondjak, elég nehezen ment neki.

7-

5-

8-

Ha nem írja, hogy „peckességem a mélyébe mártogattam”, nyolc pontot kap. Pontosan a katona igénytelenségét írja le, de a farok az farok, nem „peckesség”, a francba, hogy nem én tanítottam magyarra mindenkit! (1.)

 

rx@axelero.hu

Ma volt az első napom a fogdában. Délben kellett jelentkeznem a sorállományú őrparancsnoknál, aki természetes közvetlenséggel fogadott.
- Két rab van még rajtad kívül - mondta. - A Toma, aki hat hónap futkosó után harminc nap fogdával kívánt akklimatizálódni, meg a Lajos, mert fennhangon elküldte a kurva anyjába a Kupa őrnagyot az ezredsorakozón. Kint vannak a pihenőben, te is kimehetsz, de ha jön az üti, a támlás ilyenkor előre becsenget egy hosszút, két rövidet, akkor futás a cellába. Egy őr majd utánatok megy, és rátok zárja az ajtót.
A pihenő sarkában ketten sakkoztak. Biztosan ők azok, a Tomára halványan emlékeztem, jó fél éve már, hogy kivezényeltek a hadbírósági tárgyalására. Egy esti kimaradáson részegen megpróbált felülni egy gazdátlan kismotorra az utcán, ezt tupírozták fel lopási kísérletté, s ezért kapott hat hónap futkosót. Az ebédlőben volt a tárgyalás, messze ültem, a Toma arcát nem láthattam, de a fekete hajára, a mokány alakjára emlékszem. Meg a hadbíró üvöltésére: - Vádlott! Egyenesen álljon! Ne hazudjon, hogy csak ráült a motorra, igenis el akart indulni vele!
Toma alig hallhatóan válaszolt, hogy csak tréfából ült rá, nem akarta ellopni, ugyan hová is mehetett volna vele részegen, fél órával a papírja lejárta előtt. A bíró folyamatosan üvöltött, mint akit erre hitelesítettek, az ügyésznek nem is kellett megszólalnia, a hivatalból kirendelt védő meg hivatalból hallgatott. Nyilván nevelő célzattal vittek oda, hát azóta a hadbíróságról nem a jogszerűség ugrik be, és amikor utóbb olvastam a 22-es csapdájában a fergetegesen megírt, abszurd hadbírósági tárgyalást, nem tudtam nevetni.
A Toma alakját látva mindez a másodperc tört része alatt átfutott az agyamon, s igyekeztem szemügyre venni a másikat. Túl a negyvenen, csapzott, hosszú, őszes hajjal, surranó helyett zöld, keresztpántos, kínai strandpapucsban - csak semmi katonás, üzente.
Hiszen ő tartalékos, csaptam a homlokomra, pár napja valaki mesélte az esetet, tíz napra hívták be, de nyomban összehozott húsz nap fogdát pluszban.
- Én vagyok az új rab - mondtam köszönés helyett, mert nem mertem kapásból letegezni a Lajost, több mint kétszer idősebb nálam. Rezzenéstelen arccal ültek tovább a sakktáblát bámulva. Kemény fiúk, gondoltam, majd arrébb húzódva az őröknek kitett könyvet kezdtem lapozgatni. Velőtrázó csengetés: egy hosszú, két rövid.
- A geci Molnár - állt fel a Toma - képes nappal is jönni. Besiettünk a cellába, kattant a retesz, kisvártatva üvöltve közeledett az üti:
- Maga azért van itt, hogy a rabokat foglalkoztassa, az őrszoba körül nagy a fű, tépesse le velük.
Pár napja kaszáltak, semmi értelme nem volt az egésznek, de a fogdás őr kivitt bennünket, és ímmel-ámmal elkezdtük tépkedni a füvet. Az üti elégedetten visszaindult a parancsnoki épület felé.
- A kurva anyjával szórakozzon ez a hülye paraszt - sziszegte a Lajos.
Tényleg a kurva anyjukat - gondoltam, dehogy mertem mondani -, bejön nekik ez a fogda, csak sziszegjünk, mint a kígyó, hogy eltaposhassanak.

7-

5-

6-

Durva. (1.)

 

berzsian@t-online.de

Egy katona naplója
Több hónapos homályos várakozás után egy mandulaillatú kézben láttam meg a napvilágot. Az elsõ napok emléke csak valami lágy, fényes boldogságmasszaként maradt meg bennem. Tükrös toalettasztal, titokzatos parfümök párája, függönyön átszûrt napsugár, egy cserepes virág árnyéka, csönd, nõi nevetés és zongorahangok. Késõbb a puha kéz búcsúsimítása, egy testembe rejtett mandulaillatú fénykép, nõk sírása egy pályaudvaron, pezsdítõ harsonaszó, pattogó kórusének, az érdes férfikéz, és a hosszú, sötét zötykölõdés egy mellzsebben, köhögtetõ dohánymorzsák között.
Aztán az az este, az elsõ csoda, amikor toll karcolta fehér testemet, sötét tinta szívódott rostjaimba, és az egész mágikus aktus rejtélyes üzenetekké állt össze bõrömön. A katona fegyelmezett, gyors mozdulataiból, amikkel a szálkásan egymásra sorakozó jeleket véste, csak annyit sejtettem, hogy valahogyan kapcsolatban állnak a harsonaszóval és a nem szûnõ kórusénekkel. Az állandósuló ütemes rázkódásból tudtam, hogy megyünk valahová. Ünnepélyes várakozásban bûzlöttek szomszédságomban a dohányszemek. A katona szívdobogásával mértem az idõt.
Nem tudom, mikor kezdõdött. Szokatlan, apró remegések a tollhegyen, fanyar izzadtságszag a tenyérbõl, a szemlélõ szem ideges rándulásai. Majd egyszerre felgyorsult az idõ. Menekülõ nyúlként vágtatott a szív. Kórusének helyett vad ordítások, dobogó, kattogó, sikító zajok. Fojtó füst, nyirkos föld közelsége, mindenséget betöltõ rengés.
Öleltem a fényképet, amelyen az arc kontúrjai meleget sugároztak. Egy idõ után már valóságosan éreztem egész lényemmel a régi nõi arc lassú, gömbölyû mozdulatokkal táncoló vonásait. A ritkuló titokzatos esti üzenetek megváltoztak. Éreztem, már nem a harsonaszóhoz kapcsolódnak, hanem a táncoló vonalakhoz a fényképen. A katona reszketõ tollvonásai ugyanúgy melegítettek, mint a nõi arc.
És akkor a hideg fém. Rajtam keresztül siklott a katonába. Forró, sûrû, vörös massza itatta át mindenemet. Majd a nagy zuhanás. Kiestem a zsebbõl. Embertestek zuhantak rám és földrögök. Elfelejtettek.
Megszûnt az idõ. Végtelen csönd. Nedvesség, sötét. Csontok. Férgek. Gyökerek mozgása. Bomlás. Már azt hittem, nem vagyok.
Sokáig tartott, mire megértettem, ott vagyok újra mindenütt. Pipacsszirmokban a vér, rejtélyes üzenetek egy mezõ fûszálaiban, tinta, zongorahangok, harsonaszó, izzadtságszag, hideg fém, egy táncoló nõi arc melege és mandulaillat. Szívhangok. Béke.

5-

6-

7-

Ez az úr egy lírikusféle. Sooltan, ezt nem te írtad ifjabb korodban? (1.)

 

animus@axelero.hu

A behívó váratlanul ért. Na hallják, negyvenhét évesen! Bár ha jobban belegondolok, egy behívó mindig váratlan. Az ember csak akkor néz szembe a valósággal, ha már majd’ belévakul. Most itt ez a toronyhistória. Persze, hogy eszükbe jutott az öreg lokátoros!

A multik nem nagyon szeretik az ilyen rendkívüli eltávokat. Rögtön mondták: nyugi, majd elintézzük. Illendően megköszöntem, ám ahogy közeledett az indulás, valami számomra is megmagyarázhatatlan, kellemes bizsergést kezdtem érezni.

A büfékocsiban egy felest is kértem az üveg sörhöz, és még szélesebbé vált a jókedvem, amikor a kiképzőközpont homlokzatán megpillantottam a kék-fehér zászlót: Hiszen én nátókatona leszek! Eszembe jutott a pol. tisztünk ahogy az „imprlizmus” cselszövéseiről rántja le a leplet.

Furcsa volt, hogy főhadnagy uraznak. Kaptam egy egész kényelmes gyakorlóruhát, és berendezkedtem a körletben. Csak hatan osztoztunk a hálón, ám a matrac hepehupái, az ágynemű tapintása és mosodaillata ugyanolyan volt, mint annakidején. Jól esett az alvás. Hajnal felé arra ébredtem, hogy úgy gondolok a feleségemre, mint huszonnyolc éve, kiskatonaként.

Pedig már a fiam is katonaviselt. Elnéztem itt a laktanyában a kortársait. Lerítt róluk: ugyanúgy rühellik a katonaéletet, mint ahogyan a fiam vagy én annak idején. Amikor szembejövet tisztelegtek, a szájuk szegletében valami gúnyféle moccant.

A harmadik este mégis odaléptem hozzájuk. Addigra elegem lett a saját évjáratomból, az egzisztenciális panaszáradatból, a nagyokos politizálásból és a szexuális kérkedésből. Megkérdeztem, beállhatok-e rexezni. Mit tehettek szegények, ha egy tiszt kérdi. Szerencsére rögtön telitrafáltam a gombát, ettől kicsit feloldódtak. Fizettem egy kört, a további oldódás végett. A fiammal még sohasem söröztem. Ő az egyetemen hajt, én a multinál, alig látjuk egymást. Talán róla is sikerül megtudnom valamit ezektől a gyerekektől.

Ők nem politizálnak – jelentették ki. Nekik aztán édes mindegy, melyik párt jön be. A szex? Olyan a számukra, mint az evés-ivás. Hiányzik – ennyi. Dolgozni meg kell – vagy kellene, ha lenne munka. Család? „Ó hol van az még…!” Lakás…? „Viccelni tetszik?” – válaszolgattak udvariasan.

Az ötödik este elfogyott a Marlboro lightom. Úgy csaptam le a kantinban a mezitlábas Szimfóniára, mint valami rég nem látott különlegességre. Amikor a rexasztalnál körbekínáltam, senki nem vett. Egy parti hosszát még maradtam a fiúkkal, aztán visszasomfordáltam a zsugázó tartalékosokhoz. „No, nem túl sokat újítottak a ketyeréken, mióta utoljára jártam itt! De ultiban remélem jobb lettem, ha lehet ezt még egyáltalán fokozni” – zárta a partit az egyikük.

Arra értem haza, hogy a fiamat is berántották. Tagadták, hogy a lépfene miatt, bár biológus hallgató. Nyugtatgattam az asszonyt, miközben láttam magam előtt a gyereket a szakfanderszerű védőöltözékben. Alig vártam, hogy leteljen az ő hete is, és beüljünk valahová sörözni.

6-

6-

7-

Jó ez, vagy csak szép, tiszta? Figyeljetek oda. (1.)

 

 

briant@freemail.hu

Kamaszként játékos álmokban görögökkel harcolt. Egy Januárban úgy érezte, felnőtt. Lett fegyvere, fényes pajzsa, szeme büszkén csillogott. A csatazaj elhalt, gondolta: győzött, vígan mulatott, majd betolták a falovat, s a halál mámoros álomban érte.
Jó ember volt – viszonylag –, új életében birtokos lett. A nyugodt élet fásulttá tette, s ő dicsőségre vágyott. A február már a légió tisztjeként látja. Nézése átható, izmos karja barbár koponyákat tör be. Fényes kardján, pajzsán meg sem szárad a vér, s egy lándzsa ismét bátor szívét éri.
Hős volt, s bűnös, egy bugyor neki is kijár. Forrongó lelke lassan tanul. Szolga nem tud lenni, elszökik hát, s Hun Attila jöttére márciusban zsoldosnak áll. Kezét fel sem emeli még, mikor egy nyíl a torkát fúrja át.
Öregember, de még erős, szenvedve, de békében élt. Keresztény lett, istenfélő. Keményen dolgozott, kovácsként. Családját a himlő vitte el, őt meghagyta az isten. Miért? Az áprilisi szél keresztes hadjárat hírét hozza. Legyen Jeruzsálem újra a miénk!
A félhold alatt halálát lelte, s hitte szentül, hogy igaz ügyért. Nem érti meg, hogy ez kevés az üdvösséghez. Pokol után újra élet. Májusban friss szellő éled, s szerzetesként fejlődik e lélek.
De a csendből is megárt a sok. A sok jó tett pedig jutalmat kér. Meg is kapja, Júniusra földjén úr lesz, újra. Gondos gazda, szelíd lord, de a szomszéd hordája gyakran rátör, s ő ezúttal sem bírja kardja nélkül.
Hogy mi jön most, szinte sejti. De a sírban kardjával mellén fekszik, s ez az éj is kínzó álmokat hoz. Polgárként is szorgos, gondos. A fegyvertől immár retteg. Júliusban új hitre lel, de az új hit veszélyes. Szent Bertalan éjén végzete eléri.
Karddal, kereszttel, kalapáccsal, úrként, parasztként, polgárként, úgy érzi már mindent próbált. Szelleme ébred, kérdezni kezd: Emberként hogyan lehet naggyá, tartását mi adja? A hitnél jobbat, az egyenes deréknál szebbet, ő bizony nem ismer. Az augusztusi tűző napon új hazát keres.
Szeptemberben, új otthonában európai iga nyomja vállát. Tárgyalással semmit nem nyer. Büszke csak szabadon lehet az ember. Válasza kész, és rövid habozás után már egy kontinensért küzd. Szíve tombol, de álmában fagyos kételyek gyötrik. Mindegy: a szabadság szent!
Négy évi börtön után feladja, falnak fordul, szíve megáll. Októberi esős reggelre ébred, vértanúkat temetnek ma éppen. Ezúttal kiegyezne egy nyugodt élettel, családdal meg ilyesmivel. Írni kezd és gondolkodik, szerencséje is van: Rudolf halálakor ő már a földben pihen.
A november gyászos hónap, Halloweennel indul. De ő most lelkes munkás és szakszervezeti vezető. Asztalán hálaadáskor kövér pulyka gőzölög. Nem is sejti még, hogy rövidesen a ’sárgák’ bombái hullnak a Gyöngy kikötőre. És, jaj, már megint mennie kell!
Karácsonykor az öreg ezredes felölti díszes egyenruháját. Fátyolos szemmel, remegő kézzel simogatja állát. Elmereng, hogy mit, miért tett, életével hogyan gazdálkodott. Körülötte család, béke, ő ezt védelmezte. Katonáknak lenniük kell, hisz mindenhol vannak.

4-

6-

5-

Szép, szép, de nem tárca, novellakezdet (1)

 

goffer@freemail.hu

Egy katona naplója
Nem emlékszem már mindenkire, hisz több mint ötven éve volt. De mondja csak, hogy hívták, hátha eszembe jut. Engedelmesen mondom nagyapám nevét, a néni homlokát ráncolva gondolkodik. Végül megrázza fejét, és bocsánatkérően elmosolyodik. Nem, nem emlékszem. Még csak keresztnévről sem, hogy lett volna ott olyan. De mit mondott rólam a nagyapja, arra csak emlékszek, nem vagyok még annyira bolond. Előhúzom a kis, kopott fedelű noteszt, és kinyitom a fehér szalagnál. A néni arra kér, olvassam fel én, ám néhány mondat után megállít. Megkérdezem, hogy minden rendben van-e. Nincs semmi baj, de összekever valakivel. Velem sosem történt semmi ilyesmi. Nem nagyon értem elsőre, mit mond, inkább továbbolvasom. Nem hagyja, leint, s mosolyogva, kedvesen figyelmeztet. Azt gondolom olyasmiket olvas nekem, amikhez semmi közöm. Akikkel ez történt, nem hiszem, hogy örülnének, ha mások megtudnák. Hogyhogy semmi köze hozzá, értetlenkedem. Hisz épp azt a részt olvasom neki, emlékezzen csak. Hiába erősködik, fiatalember. Ilyesmikre nem emlékezhetek. Ezek másnak az emlékei. Hanem jó egy ember lehetett a nagyapja. Bár nekem az ég adta világon semmi közöm hozzá. A nagyapám kedves, bajuszos bácsi volt. Örökké mosolygott és a légynek sem ártott, mondom. Hát nem úgy látom, de nekem mindegy. Nem úgy látja? Szerintem még örültek is nekik a lányok, mondom. Háború volt, nem lehetett könnyű férfit találni. Csak a helyzet ijesztette meg őket. Magukat. Na engem csak ne keverjen bele. Ha hiszi, ha nem, férfit akármikor borzasztó könnyen találni. De mi ott nem is láttunk katonákat egész idő alatt. Úgyhogy nem rólam van szó. Felolvasom neki a saját nevét a nagyapám naplójából, és azt is, hogy honnan való. Elmagyarázom neki újra, hogy ezek alapján sikerült megtalálnom. Hát aztán. Mást is hívtak ott így. Ismertem is a másik Kovács Sárit Porondon. De az a Kovács Sári is a Boda-tanyán volt negyvenötben, kérdezem. És újra olvasom elölről, hogy nagyapámék egy szekérrel fél óra alatt kiértek a Boda-tanyára. Várjon csak, mit olvasott, honnan indultak a nagyapjáék? Nem is volt ott olyan hely, hogy Rákos. Ahol én voltam, az Patak mellett volt. Látja, ott van, nem is egyről beszélünk. Sajnálom, hogy ezért utazott ilyen sokat, de ha a leveleiben megkérdezi, hogy a Rákos melletti Boda-tanyán voltam-e, akkor nincs ez az egész. Idővel belátom, hogy hiába minden. Röviden elnézést kérek, felhörpintem a maradék kávét és távozom. Rántott hús szagú vonaton zötykölődöm, eső veri az ablakot. Kezemben nagyapám katonakori naplója, és a lista, hogy újabb nevet húzzak le róla. Még mindig maradt pár. Azon gondolkodom, lassan meg kéne szabadulni a nyavalyás notesztől. De azért némi elégtételt jelent, hogy mikor búcsúzóul a néni megkérdezte: Na és ha tényleg én volnék, akkor most mit csinálna? – azért sem árultam el neki.

8-

5-

6

Finom kis visszatekintő, nézzetek rá jobban! (1)  

 

vasstibi@chello.hu

EGY KATONA NAPLÓJA
Özv. Katiné Kun Marcella második fia életéből vett négy hamisítatlan mozzanat
1989
Befut a parancsom. „Katona lesz, akit a sors talál, de a katonaság még nem halál.” Vörösmarty szavaival indít útjára hivatásos katonatiszt apám, aki foglalkozásából fakadóan hamarabb tudja, hogy rádiós leszek, mint én.
Miskolc-Lillafüred, Szentlélek és Nagyhárs: akárha jó tárca, erőteljes irodalmisággal megformált hegyek és vonulatok. Frissdiplomás tanítóként új ábécét magolok: Morze kódjain pötyögöm, hogy Szűrös kikiáltja magát. Éljen a köztársaság.
Véletlenül, a torony neve, ahol szolgálok: Orpheusz. Hosszú éjszakákat nyomok, a völgyben fekvő körletből fölhordják kajámat és postámat a toronyhoz. Egyik nap ennivaló könyv jön, benne versemmel. Az első nyomtatásban megjelent versem Orpheusz tornyába kapom. Felvágósan Petőfit morzézok haza: „Kardot fogék kezembe lant helyett. Költő valék és katona vagyok.”
Katonatársaim a tornyot véletlenül csak orfinak becézik, később beigazolódik, a lanthoz hasonlóan ez sem meglepő: megroppan a gerincem, kikötök az ORFI-ban.
1990
Kezdem kapiskálni, életem gyógyíthatatlanul nagy ajándéka a Bükk legmagasabb pontján, lakott helyektől távol eső hegycsúcson eltöltött katonaidő. Kiélvezem. Megosztom ételem a vadakkal. Őzek a kenyeres pajtásaim és szarvasok, disznók, mezei egerek. Hónapokig (csak) a Garadna patakban fürdök. Csiperkét, lábgombát is szerzek, az otthoni klóros víztől elkezdek viszketni. Átszokom katonának.
Adok, veszek, mint jó rádiós, kitöltöm rendesen a diplomás sorállományúakra kiszabott időt, kitöltik egyre gyakrabban az eltávozási engedélyemet: egyenruhában járhatok újságíró iskolába. Apám Vörösmartyját az Orpheusz tetejéről belátom: a katonaság még nem halál.
Föltalálom magam, a csaucseszkus forradalomról írom az első tárcáimat. Főiskolás KISZ titkár koromban sokat járhattam Romániába, vannak élményeim, bezártságomban újraírom az ő nagy szabadságukat. Újraírom az élményeimet, a forradalmuk miatti fokozott készültséget, azt, hogy karácsonykor miattuk nem mehetnek haza a magyar sorkatonák. Éljen a köztársaság.
2000
Véletlenül az Orpheusz Kiadónál megjelenik a legfontosabb verskötetem. A katonailag is neves tényhez hozzátenni csak a Szolgálati szabályzat című szövegéből merek: „A ragozás hibátlan, az érzelmek katonás rendben tárgyiasítva.”
2001
MUOSZ-os sajtóigazolványom van, de a régit, az elsőt úgy vigyázom, mint őrkatonák vigyázták az Orpheuszt. A lant húrjai indokoltan el-, a katonák igazoltan megpattantak.
A torony ma már csak a Bükk kiálló, rút fogpiszkálója. Rágódni sem azon érdemes, hogy melódia miért nincs, a táj miért lehangolt. Éljen a köztársaság, ma már a Garadnától viszketek. Átszokom Katinénak.
Orfi, ORFI, kiket derékba tört a had, a sereg, azoknak üzenem, ma már Kosztolányival indítana utamra apám: „Mint egy szegény, sebesült katona, a piszkos ősz járkál a mély aranyban, a sebkötőit is letépi halkan, s csorogni kezd a vére bíbora.”

7-

8-

8-

„kapiskálni”!? Hogyan lehet ilyen szót leírni?! Ez a pályázó a múltkori második? (1)

 

 

klaszlo@eximbank.hu

Kedves naplóm!
Itt ülök egyik üres oldalad felett és próbálom leírni katonai szolgálatom első napját.
Hidd el, akartam hogy más is eszembe jusson, de csak nagybetűs és durva dolgokat tudnék papírodra ordítani az itt SZolgáló AR!!!cokról, K.ülönféle emberek ANYJÁT!!!!! emlegetve, PIrosbetűs kimenőNApokról álmodozva…Inkább abbahagyom….
Néhány hónap múlva találkozunk……

6-

6-

6-

Az ötlet, ha hosszabb lenne, mondjuk, megérne egy ötödik díjat (1)

 

 

allec@pro.hu

EGY KATONA KÉTSÉGEI
Én nem vagyok katona, illetve csak gasztronómiai értelemben.
Kiskölyökként gyakran halottam a környezetemben kajálások alkalmával: "Adj egy katonát!" Gyengébbek és túl kékvérűek kedvéért: ez afféle miniatűr ételmintát jelentett, az adott étekkínálat kicsinyített keresztmetszetét egy falat-bonsaiba sűrítve.
Körülbelül ilyes húscafatnak érzem magam egy rendszer, pontosabban erőszakszervezet torkán, két rágómozdulat között egy roppantás, pikáns hősleves, esetleg becsinált.
És ez a viccesebb megközelítés, vulgó az embert megerőszakolja egy ország, népcsoport, és borzalmak tüzén gyorsan olvadozó eszmék nevében az arctalan hatalom, felbujtja ölésre, és próbálja felkészíteni, ugyan dobd már oda azt a nyomorultul egyszeri életedet öreg.
Amikor egy katonai oktatóépület folyosóján először megpillantottam a "Hatékony célzott lövés álló alakra" (vagy valami hasonló állatság) című ábrákkal illusztrált oktatótáblát, egyszerűen a zsigereimben éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Szóval lát ilyen tacepaokat az ember kisiskolásként, amin róka van meg süni, aztán persze jönnek komolyabbak, geometria, szív keresztmetszete, földünk országai, etc.. De ez? Úgy éreztem onnantól kezdve, hogy ilyesmit próbál a fejembe pumpálni, egyetlen szervezet, hatalom, kormány, sőt eszme sem érdekel, és ha a világon csak ilyen hatalmak és kormányok vannak, akkor egyik sem.
Persze ezek nevetségesen naiv gondolatok (csak veled merem megosztani kedves Naplóm :), sőt egyetlen bélyeggel leszerelhetőek: szélsőséges pacifizmus. Csakhogy szerintem többről van szó.
Egy háborúnak tényleg nincsenek nyertesei, maximum haszonélvezők szűk köre. Résztvevői kivétel nélkül szerencsétlen áldozatok két táborra osztva, és ez bizonyos értelemben akkor is igaz, ha vérszomjas tálib harcos az illető. Ő egyszerűen csak azért nem tudja hogy áldozat (és azért az), mert neki már gyerekkorában vállról indítható rakéták voltak azon a bizonyos táblán, rókák és sünök helyett.
Ezért ha nem élem túl ezt a háborút és valaki megtalálná naplómat, arra kérem, ne higgyen a hírügynökségek jelentéseinek, üdvrivalgásoknak és patetikus méltató szavaknak:
Teljesen értelmetlen és felesleges volt a halálom, mint ahogy minden erőszakos halál az.
Csókollak Benneteket.

7-

5-

7-

Ügyes, tudjuk, hogy ki ez? Volt a „talibánon” (1)

 

thymmmy@freemail.hu

Egy katona naplója
1994. nyárelő

Közeledett a nyomor. Lassan, de elért bennünket, és a vészjósló behívók sorozata is. Voltak, akik szökni próbáltak, de sokan tehetetlenségünkben, hiszen még felocsúdni sem volt időnk - éjjel leptek meg bennünket - egyetlen aláírással döntöttünk életünk felett. Vitték az embereket...
Községünkből három rozoga autóbusszal szállítottak bennünket oda, ahol közülünk sokan nem is jártak még. Hallottunk róla, hiszen hazánkhoz tartozott, és egy-két ottani városról is tudtunk, hogy az milyen szép és különleges, és hogy az a térség, úgy, mint a miénk több nemzetet is elbír... Aztán hallottuk a híreket, hogy mégsem bír el, és most ezért lőnek ott, és azért is, mert az a térség ki akar válni hazánkból, minket nemigen érdekelt, hadd váljon, csak békében, de akkor a kezünkbe nyomták a puskát, hogy mi legyünk azok, akik megakadályozzuk ezt az egészet...
Álltunk egy kukoricatábla szélén, felsorakoztattak bennünket, és mondták, hogy menjünk előre..., arra van az ellenség, a kukoricatáblán túl..., onnan hallani a durrogást... Elindultunk...
A szemközti oldalról hallatszottak a lövések, és mi is el-el sütögettük puskánkat, de csak úgy vaktában, hiszen nemigen láttunk nemhogy ellenséget, de a koromsötétben még a saját, túlméretezett bakancsunkat sem..., a lövések hangja viszont közeledett, és egyre inkább éreztük a vég elérkeztét, és már visszafordultunk volna, de nem mertünk, hiszen amikor elindítottak bennünket, azt mondták, hogy nehogy merészeljünk megfutamodni, mert akkor hazaárulónak minősülünk, hiszen nekünk a hazánkat kell védeni, hősiesen, bát-ran, őseink módjára...
Nem volt mit tennünk, a puska segítségével verekedtük át magunkat a kukorica rengetegében, mert egyes lőszerszám másra sem volt használható, mint a kukoricaszárak lecsapására, lőni nem lehetett vele, és elegendő golyónk sem volt hozzá, így néhányan, amolyan kutyariasztóként használva fel, halált fenyegetve durrogtatták, mi többiek meg ezek fedezékében megpróbáltunk visszavonulni, mert végül is megbeszéltük mi ötvenen ott a sötétben, hogy ezután előre egy lépést sem teszünk, inkább elszökünk, de a biztos halált nem választjuk. Könnyen felfogtuk ágyútöltelék voltunkat, visszahőköltünk, és a parancsnok, aki gonoszságból előre küldött bennünket, meglepetten értetlenkedett, hogy mi van? mi azonban nem tettük le fegyvereinket, és még a rozsdásat is neki szegeztük - hátha mégis megszólal, ha nemes célért kell hangoskodni - és követeltük hazaszállíttatásunkat, de a feljebbvalónk nem engedett, mert neki is volt egy-két feljebbvalója, aki ezért az incidensért éppen az ő fejét venné le.
Mi rozsdáspuskások mégsem engedtünk.
Visszavittek bennünket városunkba.
Otthon mindenki elszörnyedt az eset hallatán. Leszögezték, hogy a katonák, akiket szedett-vedett katonaruhában, használhatatlan fegyverrel bedobtak a mélysötét éjszakában a kukoricatáblára, egy nagyon primitív, kidolgozatlan, főleg hülye hadi parancs áldozatai...
Ezért nem minősítettek bennünket szökevényeknek.

4-

5-

6-

Ez nagyon kattonatörtténett :)) (1)

 

thymmmy@freemail.hu

Egy katona naplója
Sosem voltam katona. Nem azért, mert beteg volnék, illetve mert kihúztam magam a kötelesség alól. E téren szolgalelkű vagyok, a társadalom elvárásainak eleget tettem. Fiút szültem, aki majd katona lehet, s szolgálja hazáját. Ötéves volt, amikor riadtan, mindent otthagyva hazát változtattunk. Mert sok katona élt akkor azon a földön. Nem sorkatonai kötelezettségüket töltötték, hazájukat védték. Bátran, őseik módjára.
Nekünk nem volt mit védenünk. Nem értettük, hogy mit is, kitől is. Valami ősi földről meséltek akkor. Sosem jártunk ott, és nem is volt miénk az az ősi föld. De nekünk is kellett volna védeni. Férjeinknek, fiainknak. Tudatában voltak vagy sem kötelességüknek, akarták-e vagy sem, menniük kellett. Beláthatatlan következménye volt a parancsmegtagadásnak. Hallottunk a törvény szigoráról. Mindez félelmet plántált szívünkbe.
Mondom, nem voltam katona, de lehettem volna. Hisz szülőföldemen akkor azt hangoztatták minduntalan, hogy ha kell, a nők is mennek majd. Az idősebbek. A fiatalok meg a békésebb övezetben sebesülteket ápolnak, gyerekeket szülnek. Fiúkat, lehetőleg. Akkor nem tudtam hirtelen, én hova tartozom. Azok közé a nők közé, akiknek harcolniuk, vagy akiknek szülniük kell. Lehetőleg fiút. Mert, ha úgy nézzük, én már akkor teljesítettem állampolgári kötelességem: ötéves volt a fiam. Tíz év múlva mehetne ő is. Bátran, ősei módjára. Nem vártuk meg. Elhagytuk a szülőhazát. Gyáván. Utódaink jövőjéért.
Egy katona naplója? Igen. Egy választott hazában, békében, lehet, hogy lesz még katona a fiam, és akkor lenne lehetősége a naplóírásra!

6-

6-

7-

Olvassátok el egyszerre mindkettőt – kár, hogy nem hozta össze. (1)

 

sagan@sordier.hu

Egy katona naplója.
1960.augusztus
Anyámék a seregtől várták a csodát. Az úgynevezett helyrebillenésemet. Nyúztak, hogy a sorozáson a kérdőívet rendesen töltsem ki. Ahogy mások. A bizonyos kérdésre nem válaszoltam. Nem hazudtam, de nem válaszoltam. Talán akkor hittem a változásban Valamennyire. Aztán megláttam a Tarpay századost. Magas volt, szőke, és másfél mázsa. Egy erőmű hihetetlen szürke szemekkel. És tudtam hogy változás over.
Az első zuhanyozást megúsztam, nem nézegettem feltűnően, nem ajánlottam fel a hátmosást. Erősen folyattam a fejemre a langyos vizet, és úgy néztem a testüket. Amikor hatni kezdett a látvány, hidegre csavartam a vizet.
Nem lepleződtem le. Köszönhetem a trágár vicceimnek .Mindig durva röhögés volt a válasz. Szeretem megnevezni a nemi szerveket. Sokféleképpen.
Valamelyik első sorakozónál a „Kinek van szép kézírása?” kérdésre jelentkeztem. Csak épphogy futott át a fejemben apám figyelmeztetése, hogy a jelentkezők fogkefével sikálják majd a budiban a szart. De hát én művész vagyok, festő, és akartam hogy tudják. És követnem kellett a tisztet. És akkor……….akkor a Tarpay százados rezidenciájába vitt. Alig kaptam levegőt. Maga a százados tett elém egy vastag bőrkötésű könyvet, üres lapok voltak benne. Azt mondta, ez lesz a századnapló. Írjam ezt az első oldalra szép, cirkalmas betűkkel. Én halkan kérdeztem, hogy egy kis kép nem mutatna jól itt a közepén? Tud festeni? Aha. Van felszerelése? Itt nincs. Írok egy kimenőt. Vegyen meg mindent.
A századnapló után jött az ezrednapló, meg a többi. És a Tarpay százados előszobájában dolgozhattam!!!!! Aztán később megkérdezte: olajfestményt tud festeni? Most lesz az ezredes úr születésnapja. Tudok. Mondtam. És megint vásárlás, aztán egyik kép a másik után. Egy csendélet, egy tájkép, egy lány kutyával, az őrmester feleségének a portréja. És szabad bejárás a hadtápba, eltávkor két rúd téliszalámi a zubbonyujjba, és mindennap tiszta fehérnemű. És szabadidőmben a Tarpay százados portréját festettem. Magamnak. Fejből. Sokszor láttam. Naponta többször. A körlettársak csak addig tartottak csókosnak, amíg nem ajánlottam fel a cserét. Oké haver, itt az ecset, fesd tovább a Málik őrmester feleségét, én addig söpröm az udvart helyetted. Akkor béke lett. Éjjelig dolgozhattam. És egyedül zuhanyoztam. Takarodó után indultam a mosdóba. És néha azt gondoltam, hogy a Tarpay százados határozott lépéseit hallom a hátam mögött.

7-

7-

5-

„sagant” láttuk két hete is, igaz? Figyeljetek egy kicsit jobban! (1)

 

istvankornya@yahoo.hu

Az ékezet

A katona háborús időkben előbb mindig a haza szolgálatába akar lépni, vagy a haza fennkölt eszméjének szolgálatába léptetik, akár akarja, akár nem, s ha addig nem is tudta, mi az, hogy haza és szolgálat, akkor a seregben megsejthet valamit e fogalmak mélyebb értelméből.
Ezt a történelmi tapasztalatot az alább tárgyalandó, töredékesen megmaradt frontnapló írója – eleinte – nem vette komolyan. Csak a másodszori, tüzetesebb tanulmányozás során derülhetett ki, hogy nem olyan egyértelmű ez, mert itt-ott olyan furcsaságokat olvashatunk, silabizálhatunk ki a néhol alig-alig kivehető szövegből mint „meghalni magyar házamért”, vagy oldalakkal később „a házamnak szüksége van rám”. Ez a felismerés adta az ötletet, hogy a továbbiakban alaposabban elemezzük az ismeretlen katona frontnaplójának lapjait.
Másodszori olvasásra is még azt gondoltuk, hogy a sorok írója egyszerűen csak figyelmetlen volt (utólag biztosan nem olvasta a naplóját, javítást a szövegben nem találtunk), ám újabb és újabb példák kerültek elő, amelyek formálódó feltevésünket igazolni látszottak: az ellenség „...el akarja foglalni házamat”, majd később, hogy „... és gaz hordák dúlják édes házamat”. Az ékezethasználat rendszertelenségéből arra következtethetünk, hogy a katona tudatalattijának megnyilatkozását jelzi a két, békeidőben egymástól egyértelműen elkülönülő fogalom felcserélése (hazám helyett házam). Fordított irányú tévedés viszont egy se fordul elő, nem ír tehát ilyet: *kőből van a hazám, *a hazám körül kert van. Még mielőtt bárki is azt mondhatná, minden világos, felhívjuk a figyelmet arra, hogy mindeközben a ,haza’ szó és annak ,hazám’ alakjának előfordulása sokkal gyakoribb a szövegben, a korábbiakhoz hasonlóan majd mindennapi bejegyzésében szerepel helyes és egyértelmű – ám egyre negatívabb – összefüggésben. A további tanulmányozás során ráadásul megállapítást nyert a tény, hogy a viszontagságos visszavonulás alatt írt oldalakon már semmiféle ékezet- és ebből fakadó szóhasználati zavarnak nincs nyoma, a katona kizárólag ilyen környezetben használja a fennkölt szót: „Így kell hát meghalnom hazámért?”, máshol: „Ide jutottál drága hazám?” (Külön érdekes, hogy a szó döntően, kérdő mondatokban fordul elő.) Ezektől egyértelműen elválik a ,házam’ szóalak használata: „...romba döntik házam falát” és az utolsó mondat: „Egy élet munkája vész kárba, szép házam oda van!”
A frontnapló – ha csak a két szó ékezethasználatát tekintem is – egyértelműen mutatja, hogyan szűkül be a katona világa, és hogy hogyan válnak egyértelművé az írásmód pontossága révén a lényeges fogalmak, de látható az is, hogy ez a világ dicsőség híján úgy is marad, szűken és kilátásátalanul. A következő tudományos feladat ezek után nem lehetne más, mint egy, a dicsőség idejéből való napló felkutatása. És ez a nehezebb. Talán lehetetlen.

6-

6-

7-

Nem tudom, döntsetek ti. (1)

 

freisong@freemail.hu

Egy katona naplója
Nem tudni rendesen beszéd, írok notesz idegen nyelv. Érteni meg millió, olvasni el, aki megtalál lelőve zubbonyzseb. Írok mindent, amit nem mondani, írok este magam, fekve szálláson ágy. Ez egy átlagos nap. Én katona, nincs nekem térképen haza, jönni mindig messzi távol, lőni emberbe golyó, lőni bele sok, legyen kevés, ami emberből marad. Mindegy civil, mindegy uniform, időben lőni, ami mozog. Vagyok az ő célpont, gyorsan nyomni meg ravasz, nem hagyni esély engem hazavágni sok. Dobni hozzá gránát, leadni sorozat, vágódni hasra, lapulni föld, futni keresztül por meg füst, keresni fedezék, várni csönd. Vagyok univerzál katona, nincsen nekem senki, bevetés után másik bevetés, kapni rendes zsold, szeretni bérelt nő, venni tabletta, szlapálni pia. Élek én nagyot, csinálni munka elég, félelem bennem meghalni távol, otthagyni mennyek, kibírni pokol. Lőni Észak, Dél, Kelet, Nyugat, dzsungel, belváros, mocsár, sivatag. Van rólam pikcsör híres újság, címoldal, bazi nagy. Szeretni zene, szól mindig fülem. Megúszom élve aznap, hallgatom himnusz, univerzál katona, régi Donovan, elkopni tőle kazetta. Van fotó belül ragasztva sisak, Jézus, Buddha, Allah, Iggy Pop, meg ilyenek. Olvasok magazin, sok lap, érdekes sztori, fogni kézbe, forgatni ahogyan más forgat biblia. Elnök mondta, pusztítsuk el a gonoszt, nyomta tévében duma, nekem mindegy civil, mindegy uniform, jó meg gonosz, lenni kell munka, élni nagy élet, kapni öröm, besöpörni haszon. Vigyázni kondi, futni rengeteg, piszok fürge, vetni keresztül akadály, eltűnni szürke szamár a sűrű köd. Akna kikerülni, látni csapda, éles szem, név írni dögcédula, menni ahová küld a szokásos duma. Írni notesz, bele minden, ahogy van, egyszer majd élni csendben öreg, emlékezni fotel sok régi szép nap. Ha csinálni mégis hiba, kinyírni engem valami, olvasni notesz, aki megtalál, ki voltam én, vinni magazin, érdekes sztori, címlapon pikcsör, univerzál katona. Tegnap volt akció, figyeltem kukker, mindenhol szikla, kúsztam le lassan meredek, szegeztem kést ellenség torok. Mondta nekem, úgy jársz, ahogy az orosz, mutatta hegy, mutatta ég, repülsz te a szerjózsa minden iránya, mutatta gránát, kitépte kapszli, löktem le szikla. Este van, amit nem beszélni, írni be notesz. Nyomtam be kevés anyag, legyen fejembe éjjel tiszta. Bebújni mindjárt zsák, olvasni sztori, várok tévé, lesz tovább sorozat, szívok el cigi. Ez egy átlagos nap, alig több a semmi, dolgozni elég, várni a többi.

8-

7-

8-

Figyelni, ez a legjobb eddig! (1)

 

boconadi@np.hu

“Semmi sem idegen tőlem, ami emberi.” De mi legyen azzal, ami nem?
Idealista kamasz voltam.
Bevonuláskor, miközben a távoli kisváros laktanyája felé utaztam, a Kontroll Csoport hadseregre vonatkozó opusát hallgattam, és azt hiszem a fejhallgatómból dübörgő zenébe burkolózva kissé még a lázadó képében is tetszelegtem magam előtt.
Ezek az illúziók persze hamar szétoszlanak egy tökéletesen szellemtelen környezetben, lázadozni ugyanis eszmékért, illetve eszmék ellen lehet. Egy bizonyos színvonal alatt csupán két alternatíva kínálkozik: egyszerű, brutális megtorlás minden sérelemért, vagy meghunyászkodás.
Nálam a harcos attitűdből annyi maradt, hogy betegesen távol tartottam magamtól a szlenget, és “kincstári” stílust, továbbá nem fogadtam el a felkínált ezredírnoki beosztást. Talán hiba volt.
Körülbelül 4-5 ezer kg zöldségféle megtisztítása után írtam egy áthelyezési kérelmet. A szürrealista stílust játszottam meg, és bejött, két hét elmeorvosi kivizsgálásra utaltak be lakóhelyemen, amiből hetenkénti kontrollkezelés lett, egész éven keresztül. Azt hiszem az egyik délutáni rajzfoglalkozáson rontottam el, rajzoltam valami színpompás szivárványszerűt a képre. És semmi koromfekete izé, vastag tétova vonalak, szóval pancser voltam.
Az hadseregben töltött idő konklúziója:
Ebben az országban katonának lenni, a mai napig megaláztatást jelent, és tökéletes kiszolgáltatottságot, nagyrészt alkoholista, és ugyanolyan jelentős részben vértahó és szadista altiszteknek, és ami még rosszabb “a legyek urainak” saját társaidnak. A magasabb rangú tisztikar érdekesebb, ott az őrület sokkal cizelláltabban van jelen, némelyik úriember Rejtő figuráira hajaz, de sajnos minden humort nélkülözve.
Egyszóval a katonaságnál nincs semmiféle "emberfaragás" vagy hasonló dolog uraim, ez nem is tudom kinek az illúziója. Esetleg faragjanak zsoldosokat.
Unalmas és hálátlan téma ez. Mint egy igazi katonasztori.

5-

6-

6-

 

esem@freemail.hu

Egy katona naplója
Szent Jakab havának tizenkettödik napján
Menünk az kontyos ürdüngre, ki immáron Magyarországnak alvégit kapodja. Futár gyütt habos lovon, jó magyar királyunk levelivel, miszerént üstöllést nyargallnánk az vérszömet kapott Ali bégnek ellene. Az királynak szava minékünk szöntírás, zsódos seregömet lóra parancsolám.
Szent Jakab havának tizenhetödik napján
Négy nap lovagolván, mastan nyeregbül szállhatunk. Elibénk magasul az jajcai erőd, palánkval, sáncokval ugyan mögerősöde. De nem az okbul kapjuk az böcsületös zsódpénzt, hogy asszonymód az dolognak nehezit nyögdelljük. Mögállj, Ali bég, nyócezer vitézöm szomjazza az kutyahitű véröd!
Szent Jakab havának huszonharmadik napján
Immáron álló hét úta dúl az szakadatlan ostrom, nehézkösen bírunk az oszmán fattyakval. Ami likat üténk, rögvest befódozák. Háromszor rohanánk az falaknak észveszejtő rohamval, háromszor vertek le szurokval, szablyával. Kihirdetém: egy aranydénárt adok mindön kontyos üstökért, mellyet az dögletös törzsitül elvágva tösznek elibém. Ali, te vén kehes, zabolát tészünk az görbe pofádba!
Kisasszony havának hatodik napján
Sátramnak elibe gyűlnek az török kaponyák. Kilépni nem merészölök, mivel az dénárokbul egy fia sincsen már. Az király mög nem kűd, hijában sürgetöm. Köpcsény Balázs kapitány, készülj az halálra! Ennen pénzéhös seregödtül koncoltatsz föl mastan.
(Sz) havának ötödik napján
Az szreberniki várat víjjuk harmincezer haddal. Lovas, gyalog, pattantyús bőven, zsód bőven. Mesmeg jó vitézi próbákban sem szűkölködünk, csupáljuk az ellent, ahun érjük. Magam huszat vágtam, Csetei ecsém tizennyócat. Az nyelvvel ugyan nemügön bánunk, de ahun egy az szándék, ölég az szemvillantás maga. Immáron ivócimborákat szinte szörzöttünk. Hijában, no, az szpáhi is, janicsár is embör.
Ugyanazon hónak huszadik napján
Ki-kicsapnak az mögveszködött magyarok az viperafészkükbül, s mérgös fogaikval ugyan marnak bennünköt. Hírlik, az szultán maga gyün segéllni. No, csak lögyön tele az fenségös bugyelláris, akkoron baj nem lészön.
Az télnek idejin, az számlálást régön öszvetévesztöttem
Bujdosunk, miótátul Szreberniknél mögvertek bennünköt. Kétszáz emberömmel járjuk az Felvidéköt, szörzünk, ahun tudunk. Magyar, török szinte kitaszíta, bolygunk eltévedötten.
Ebet láték mútkorában: ottan szűköle átaldöfött gazdája mellin. Akarmint szólék rá, egyhelyt kushada, s voníta folyvást, hogy könyéradója elveszött. Akarmint édösgetém, nem mozdula. Nem tágíta onnat az oktondi férög, fejit urának hűlt kezire hajtván nyítt keservösen.
Jonhom facsarodék belé.

6-

6-

8-

Sooltanom, ezt külön neköd csinyálták, ögyed mög! (1)

 

kadisa@freemail.hu

Egy katona naplója
Guevara hagyományai
A katona és naplója: a mi zenekarunk, és a mi közönségünk. Szép, örökös, visszatérő repríz. Nője cornflake girl. Napló és katonája közt nincs, mert lehetne, hűtlen kezelés. a napló imázsa és központja egyben a katonánk. egyes szám első személyű naplója élete minden mozzanatára kiterjed, tehát rekostruálhatatlan.
Katonánk naplója szerint nem programoz a világbékéért, ötszáz társával egyetemben, bizony lángsírba inkább. Naplója folyamatos műfaj, nem tör soha strikeot.
“Na szóval, ha stabil oldalfekvésbe helyezkedem, és azt gondolom, hogy az otthoni pévécén, úgy nem látszom annyira.”
A katona naplója, és a katona tökéletes Van Dammja és ismeretlen Morrisonja,
akár a támadás után a harcok befejeztével felcsaphat becsüsnek, vagy kereskedőnek. Kereskedhet és korrumpálhatja magát, lehet az jégszekrény, lábbal hajtós varrógép, amerikai tánczene harmincas fordulatszámú lemezen, szerelmes képeslap, mely felkorbácsolja a belföldi szüzek szenvedélyét, családi házba való klímaberendezés, alarm bachter, idomított villanypásztor, kávéfőző, tojáshéjporcelán, szoknya, német napszemüveg, kólakoncentrátum, műanyag dzsíájdzsó, francia cigaretta, fogamzásgátló, vámolatlan gépjármű, tankjában szőkített olajjal, dugattyú, Estefany-szőnyeg, Esterházy-torta, ismétlőfegyver, parázna illatszer, műselyem bugyi, kerti kisgép, radíros ceruza és tömlő nélküli bicikliabroncs.
Katonánk naplója már homállyal teli; gödör a víz fenekén. A forradalom naplója bejegyzése alapján “fejlődő országok feszültséglevezetésére szánt tengerentúli segítséggel végrehajtott konfliktusrendezés”. Már definiál is két vegyitámadás között. Naplója brigádnapló. Saját és a Politika definícióival van tele. “Erőszakos megfélemlítő cselekedet (osztálytársadalmakban egy új fejlettebb rend létrehozása érdekében) valamely politikai rend megdöntésére.” A nem erőszakos lehetőségen el sem gondolkozik, az osztálytársadalmat nem érti.
Bizonygatja, a tantrikus szexben, tudják, mikor a föld az éggel, mint Hamingwaynél, abban van valami.
A Levegőtisztasági Hivatal Főosztályán, a Vízföldrajzi Társaságnál vagy a megújuló Kelet-Indiai Társaságnál nyugalmas állás várja, ide helyezik majd mint leszuperált veteránt. Az elsőnél tovább marad, elidőz egy kicsit, mert, hátha, tudják, szilikózisom is lehet. Naplója memoár. Naplója posztmodern irodalmi memento. Ismeretlen katonánk tökéletes naplója tökéletesen ismeretlen szívet takar. Áttetsző tudata és átvilágított vagyonbevallása lépcsőkön felbuzog, műkönnye nincs, napalmot sírni illetlenség, a forradalmat meg csendben is lehet éltetni.
Temetésén családjának többek között Vaclav Havel, Lech Walesa és Jorge Samprún fejezi ki együttérzését. Aztán majd a carrarai márványt gárdisták őrzik, mondjuk minden szeptember 29-én, mert az a nap politikailag úgyis felszabadult. Naplója és sírja protokollprogram lesz. Előbbit olvasni, utóbbit látogatni illik majd.

7-

6-

6-

Nem rossz ez, de túl sok az irodalom, túl kevés a katona (1)

 

kaisersoze@freemail.hu

Egy katona naplója
„Az a technikám, hogy a szexen gondolkozok itt a toronyba. Akkor nem alszok el. Például, hogy a faszomra eresztek ilyen idomított csigákat, amik föl-le csúszkálnak, és úgy szopnak le. Vagy hogy a múltkor a Tibi, akivel itt elég jóba vagyok, azt mesélte, hogy fáj-e a seggbeszotyola, hogy ő egyszer valami kiküldetésbe összejött egy csajjal, megbaszta rendesen, de hogy aztán az mondta neki, a nő, hogy lazuljon el, meg feküdjön kényelmesen, és a ridiküljéből elővett ilyen kencéket, és belenyúlt mélyen a seggébe, és hogy ott a prosztatáját masszírozta, és ettől elélvezett még négyszer tíz perc alatt, de hogy aztán, mikor megkérte a feleségét is, merthogy ezzel a nővel csak egyszer, aztán semmi, hogy pár hónapra rá, mikor megkérte a feleségét, meg előre odakészítette az ágyhoz a testápolót, akkor a nő, a feleség ebből rájött a másik nőre. Mondtam neki, hogy biztos buzi, csak még nem tudja magáról. Aztán mondta, hogy ja, van otthon egy csomó aranyhörcsöge, és ha rájön, akkor megborotvál egyet, bekeni vazelinnal, köt rá egy damilt, a derekára, hogy azzal majd ki lehessen húzni, és átszereli a porszívó csövét a másik végébe, ahol kifúj, és azzal föllövi a seggébe, hogy ott kaparásszon. De szerintem igazából csak poénkodott, hátha beveszem. Itt a toronyba nem volt semmi, a nagy baglyot is csak egyszer láttam az előbb. Azér beszélek magnóra mer akkor muszáj vagyok gondolkodni. És akkor nem alszok el a hidegbe. Elképzelek a többi hülyéről ilyen hülyeségeket. Hogy a Dezsőt úgy hagyja majd ott a csaja, mert nem tudja otthagyni, mert hogy szereti, a Dezső meg kényelmes, és ha összevesznek az egyik eltávon, akkor a következőn megy hozzá sírni, hogy fogadja vissza, hogy megbaszhassa, na, hogy a csaj összegyűjt egy nagy adag idegen gecit, és majd megmasszírozza a Dezsőt azzal, belemasszírozza a bőrébe, és akkor ő is ott tudja majd hagyni, mer attól másmilyen szaga lesz, meg a Dezső se akar visszamenni, ha majd elárulta neki, telefonba, hogy mit csinált. Ilyeneket gondolok ki. Meg hogy milyen lenne megbaszni azt a konyhásat holnap, a Tündit. Az a baj, hogy elfagy a kezem, mert, kedves magnóm, ide kell hogy tartsalak a számhoz. Most nem jut semmi eszembe. Mér nincs itt semmi mozgás, ami elfoglalna?”
És akkor véletlenül elsült…………

8-

5

8-

Ha jól megnézzük, erről szól a katonaélet, ha nem a háborúról – ki kellett volna venned a (censura)-nak küldött csomagból, mert ettől falnak megy :)))

 

peerkrisztian@freemail.hu

(Szolgálati közlemény: az első sorban szereplő "És a" egyszer áthúzva, a hetedig sorban szereplő "titkos" kétszer áthúzva, a tizenhetedikben szereplő "volna" egyszer áthúzva és zárójelbe téve található az eredetiben, kérem azt az állapotot visszaállítani, és a szolgálati közleményt eltüntetni - a szerző)

Egy katona naplója
- Legkedvesebb nyári élményem –
Nyáron két hétig nálunk nyaraltak az uncsitesómék. (Unokatestvér.) És a Az apukánk elutazott közben a tesómmal, ezért csak öten voltunk, az anyukám, a nagymamám, az uncsitesóim és én. Mi, gyerekek, mind nagyon jók voltunk. Két uncsitesóm van, Gabi és Karcsi, és nagyon szeretjük egymást. Építettünk egy bunkert a gazban.
A házunkhoz közel van egy gazos rész, ahol építkezés volt, de már nagyon régen abbahagyták. Mielőtt ideköltöztünk. Olyan titkos vadregényes hely: panelek, gödrök, dombok, bozótos és nagyon magas, sűrű gaz mindenfele, amiben rejtekutak vannak és tisztások. Itt bandáztunk az uncsitesóimmal, és építettünk egy bunkert. Szereztünk fegyvereket, például neoncsöveket és villanykörtéket, csináltunk gyilkos iszapot, és csúzlikat, ú-szögeset is. A nagyobbik uncsitesómnak nuncsakuja és dobócsillagja is volt. Azokkal is gyakoroltunk. De aztán az én dobócsillagomat elvették, mikor elkaptak, hogy a garázsajtókba dobálom. De legtöbbször csak a bunkerben rendezgettük a kincseinket. Volt egy totemünk is, egy háromágú fa, amit lekérgeztünk és befestettünk piros-kékre. A betonok közt is csináltunk egy bunkert egy barlangban, de azt lerombolták.
Aztán, éppen akkor, amikor az uncsitesóimékat is befogadta (volna) a régi bandám, a kisebbik, a Karcsi, az egyik panelről ráugrott a karomra véletlenül, és eltört.* Az uncsitesómék még nálunk voltak valameddig, de mire már én is kimehettem volna, elmentek.
Szerencsére közben megjött a tesóm és az apukám, de én addigra megfáztam, ezért a bátyám felolvasott nekem minden nap kétszer az A gyűrűk urából. Azért abból, mert először az Isteni színjátékból akart, de én még nem élveztem. Mert az nekik most kötelező. A gyűrűk ura viszont nagyon tetszett, lehet, hogy a kedvenc könyven lesz, csak még nem olvastam végig.
Ezt a dolgozatomat a tesóm segített írni, ezért a külalakot ne számítsák bele.
*: a karom.

7-

8-

8-

Te, Sooltan, ez a pályázó több néven van itt! Szerintem az előző meló is az övé! (1)

 

gyurmaember@freemail.hu

Egy katona naplója
Tegnap átadták az amerikai katonai hatóságoknak, azt a huszonnégy éves katonát, akit a pakisztán afganisztánnal szomszédos területén fekvő ideiglenes amerikai támaszpont közelében tartóztattak le a helyi közigazgatás fegyveresei. Mint ismeretes az őrmesteri rangban szolgáló katonát két hete a támaszponttól ötven kilométerre lévő piacon fogták el, mivel – mint ő is elismerte – ittas állapotban megbotránkoztató módon viselkedett. A rossz útra tévedt őrmester azonban hiába tanúsított megbánást, sokáig úgy tűnt, a helyi hatóságok azt szeretnék, hogy iszlám bíróság mondjon fölötte ítéletet. A katona vallomásából kiderül, hónapok óta foglalkozott egy helybélivel történő szexuális kapcsolatteremtés gondolatával. Semmiképp sem akart erőszakos lenni, vagy megsérteni a helyi szokásokat, állítja, épp ezért gondolt szorult helyzetén olyképpen segíteni, hogy egy nők által is látogatható, forgalmas téren tréfásnak szánt felhívást tesz közzé. Ezért kiáltozta a „hölgyválasz” szó általa megalkotott - azaz a nő és a válaszol szavak pastu megfelelőjéből összeragasztott - tükörfordítását. Mint a nyugati sajtó és a helyi hatóság előtt is elmondta, nem volt szándékában felgyújtani annak a helybéli asszonynak az arcfátylát, akinek hozzátartozói végül elfogták és a hatóságoknak átadták a magáról megfeledkezett amerikai katonát, pusztán annyi volt a szándéka, hogy öngyújtójával bevilágítva a fátyol alá, úgy lásson női arcot, hogy ne kelljen, a helyi szokásokat megsértve, felfednie azt. Az amerikai hatóságok ígéretük szerint hazaküldik és szigorúan megbüntetik majd az őrmestert, és lépéseket tesznek a további hasonló incidensek elkerülésére. Hangsúlyozták ugyanakkor, hogy a pakisztáni törvényhozás az amerikaiak korábban többször hangoztatott határozott kérésére sem engedélyezte a táboron belüli kényszer-bordélyok felállítását, így a katona tette, ha erkölcsileg elítélendő is, pszichológiailag érthető. Mindazonáltal kizártnak tartották, hogy a megtévedt őrmester továbbra is az amerikai hadsereg tagja maradhasson. Az interneten máris gyűjtés indult az őrmester megsegítésére, és a hírek szerint egy magát megnevezni nem akaró könyvkiadó felajánlotta neki szolgálati- és börtönnaplójának megjelentetését.

9

7

8

Na, itt egy tárca, parancsoljatok! (1.)

 

c1ca@slovanet.sk

Aranyos kislánykoromban volt baka a testvérem. Előbb Malackán szolgált, majd elvitték a francba, a cseh határhoz. Átláttunk a „burzsoá” németekhez, a hegy egyik fele Csehszlovákia, a másik nem, közte kerítés, dróttüskékkel, farkaskutyákkal, határőr-gyerekekkel.
Sírós esküje után jött a dínom-dánom katonaság – legalábbis bátyámnak.
Anyuék nem győzték a postát lesni, a csomagokat készíteni és a levelek fölött sóhajtozni. Egyszer csak Attila sovány borítékai hízni kezdtek. A gyerek nem lett bővebb szavú, nem is márkákat rejtettek a pocakos levelek, hanem énrám gondolt.
A centit nyírták. Kevesebb volt hátra, mint százötven nap.
Mennyire szerettem azokat a miniatűr idő-visszaszámlálókat! Csinosan meg voltak csinálva. Tízegységenként változott a motívum: hol szívecskék, hol zászlócskák, hol keresztek nyírva a szabóméterből, kipingálva.
Mekkorát nőtt akkor szememben Attila! A többiek naponta vágtak egyet; boldogan dobták ki a művészeti tárgynak felfogható fecniket, de az én testvérem rám gondolt. Nem vágott, egyszerre küldött 10-12 napra valót.
Régi fényképek közt domborítottak ezek a levelek, mint a kislányok, és szerelmes katonák naplói. Mennyi minden benne lehetett egy-egy centiben! Egymásra kacsintás, nagy sóhaj, na-igyunk-erre-is, A mával megint kevesebb.
A családi legendárium ereklyeértékű darabjaiként mutogattam a méterrészeket az arra kiválasztott embereknek.
A nyáron „kimeszeltük” a szobám. A tömbház közös szárítójába vittük betyárbútorom, meg a valamit is érő fiókokat, melyben a család dokumentációja pihent. A szobám nagyszerű lett, a fényképek és levelek nem kértek enni ott lent, és mi sem nagyon törtük össze magunkat, hogy rendbe rakjuk holminkat.
A fenti szomszéd szólt, hogy túlságosan nyakunkon az ősz; az erkélyen nem száradnak a ruhák => tüntessük el dolgainkat a teremből. Jó, jó, bólogatott anyu. A terem tényleg nem a miénk, és csak néhány ember kapott tőle kulcsot.
A múlt héten kaptuk magunkat apámmal, és egy csinos rakásba szuszakoltuk a nem használt asztalkákat, szekrényeket, székeket és sezlonokat. A két fiókot is, üresen, boldogan, a napfényen átpergő napsütésben kettesével-hármasával ugrálva a lépcsőkön.
Hol a képek, anyu? Hová tetted? Rontok a munkából hazaérkező asszonynak. Néz. Néz. Eltűntek?
De hol vannak, értetlenkedek. Nem ő tette el. Egy hete még ott voltak.
Aszentségit. Valaki elvitte a fotóinkat. De nagy öröm.
Majd kiszurkálja a szemünket, levágja a fejünket és woodoo-t gyakorol rajtunk.
Most akkor reszketünk. De mit csinál a katona naplójával? Rég nem láttam ilyet, tudja-é majd, hogy egyáltalán mi az és mire való? Pofátlan disznó.
Legalább most kérjem meg: ha már van kulcsod, és már elégszer döfted ki a szemünk és repesztetted le a fejünk, tedd csak szépen vissza azokat a „semmiket” a szárítóba. Mire jó neked egy idegen család idegen krónikája?
Légy szíves. És ne feledd a baka centijeit se, kérlek.

6-

6-

8-

 

munchausen@pannongsm.hu

Kedves Ismeretlen!

Könyörgöm, mielőtt bármit tesz, olvassa el ezt a csomaghoz kapott kis kísérőlevelet.

Katona vagyok, mindig is katona voltam. A feletteseim nem engedélyezik a naplóírást, azt mondják veszélyes lehet, ha az ellenség kezébe kerül, de én mégis titokban naplót írok. Jó, nem írom bele a helyszíneket, meg amúgy a katonai szempontból fontos dolgokat. A naplóm olyan dolgokkal van tele, hogy ma leesett a hó, meghogy ma láttam meg idén az első virágot, meg ilyesmi. Mégis sajnálnám ha elveszne, ezért küldöm el önnek most postán. Tudom nem ismerjük egymást. A címét a telefonkönyvből választottam ki, egyszerűen csak felütöttem a könyvet, ráböktem egy névre, ami az öné volt. Nemsokára megindul a front, magam az első vonalban vagyok. Nagyon csekélyek a túlélési esélyeink. Bár zsoldos vagyok, már nem szállhatok ki, ha megpróbálnám, agyonlőnének, a harcban ennél több az esélyem. Nagyon félek, hogy megsemmisül a naplóm, ebben az önnek küldött könyvecskében háromszáznyolcvan év mindennapjai vannak megörökítve. Képzelem, most csodálkozik. Pedig már mondtam, mindig is katona voltam. Alig párszáz éve vezetek naplót, régebben macerás lett volna, gyakorlatilag nem is volt még előtte papír, régebben még írás sem. Gondolom, most azt hiheti, viccelek, pedig az igazat mondom. Nem öregszem, mindig ügyesen odébb állok, mielőtt gyanút fognának, már említettem, zsoldos vagyok. Mindig a hódítók, a rosszak, a gonoszok oldalára állok, azon az oldalon könnyebb, nem várnak el akkora hősiességet, mint a másik oldalon. Jobban is fizetnek, de a rosszak mostanára annyira rosszak lettek, hogy már nekem, aki elhiheti sokat tapasztaltam, sokat láttam, ez már bizony jócskán megfekszi a gyomromat.
Ez a második naplóm, az elsőt sajnos elvesztettem valahol, de nem kár érte, az igazi változások mostanában történtek, remélem ön okos ember megőrzi, netán hasznát is veheti a naplómnak, de már mennem kell, elmegyek a postára, feladom önnek a csomagot, aztán megyek meghalni. Ha túlélném, akkor lehet, hogy egyszer keresni fogom, és visszakérem a naplómat, de ne féljen, nem fogom bántani.

Bízva megértésében és bölcsességében - Az örökké Katona-

7

6

8

Jó ez a fickó, azért hét nálam, nem kilenc (tényleg, nem is adtam kilencet), mert egy tárcaíró ne legyen idealista, ez a minimum! (1.)

 

 

zorg@emil.hu

EGY KATONA NAPLÓJA

Soha nem akartam katona lenni, már az egyszerrelép & rétes ügyet is világéletemben rühelltem. Mégis beszivárgott nálam a képbe ez a katona-dolog, illetve valamilyen módon képek kezdtek belém szivárogni.

Azt hiszem, az elején tényleg csak szemlélődő voltam.

Láttam repülőgépeket a második világháborús haditudósításokban amint lángszőnyeget terítenek Drezdára, katyusákat, ahogy neoncsőként fénylő lövedékeket köpdösnek az ég felé, irgalmatlanul sáros utakon vánszorgó hadosztályokat. Persze akkor fekete-fehér volt a kép (semmi vér), kicsit szemcsés is, és ha futni kezdett, a nagypapának oldalba kellett vágnia az öreg Videotont. Igazából nem éltem bele magam.

Vietnám érdekesebb volt. Színestévé, a napalm nyomán tekergő narancsszín tűzkígyó a méregzöld dzsungelben, hajnalban párafelhőből előbukkanó harci helikopterek, tempósabb klipszerű vágás. Néha, ahogy a kamera követett egy kisebb csapatot a fák közé, önkéntelenül elhajoltam az óriási levelek elől.

Az Öböl-háborúban már határozottan összedolgoztunk. Érezni és élvezni kezdtem, hogy partnerként kezelnek és belevonnak az ügybe. A harci gépek precíz felvételei a célkereszt közepén becsapódó rakétákkal, műholdfelvételek, vállkamerás anyagok. Én is módszeresebb lettem, távkapcsolómat kis bőrtokban kezdtem hordani az oldalamra szíjazva, hogy mindig kéznél legyen. Akkortájt próbáltam ki először fiam vadászbombázó-szimulátorprogramját.

De igazából, ez az új konfliktus Afganisztánnal kapcsolatban döbbentett rá, mennyire együtt vagyunk már a srácokkal. Persze én is keményebb lettem, jobban bírom a kiképzést. Hajnalban kelek, a CNN-t csak felhangosítom (naná, majd delta-készültségben kikapcsolni) és meghallgatom a reggeli jelentéseket. Ez persze részben megtévesztés, nem csak a puszta hírekre figyelek, médiagenerálisaim kódolt üzeneteket küldenek nekem.
A haditechnikai magazinokban már csak az újdonságok érdekelnek, a gyereket, meg az összes haverját lenyomom FPS játékokban.
A csúcs azonban az volt, amikor sisakkamerás felvételek alapján követhettem a többieket akció közben. Azóta tudom, ők is látják amit én, és próbálok úgy közlekedni, hogy kiszúrhassuk a tálibokat a tömegben. Vérbeli katona lettem kérem.

És győzni fogunk.

7

6

6

Ez sem rossz, és ez sem tárca. (1.)

 

 

Versenyen kívül, nem tudtam felrakni, nem fogadta el a gép: S.

bsl@freemail.hu

Egy katona naplója

A 7259-es képes volt megenni még a bogarakat is. Persze nem csak ő, hanem mindenki az egység katonái közül - ezt az újságok is megírták egyébként - a 7259-es viszont még élvezte a dolgot : a kötelező bogárevő gyakorlatokon mindig ő végzett elsőként, állítólag ízlett neki. A saját vizeletéért viszont már kevésbé rajongott, de mint a 14. ejtőernyős ezred kőkemény kommandósa nem panaszkodhatott. Igaz, nem is akart.

A 7259-es inkább csak indulni szeretett volna már.  Tizenkilenc társával éppen egy repülőgépben ült ; Kandahártól északkeletre egy feltételezett tálib katonai-központ közelében köröztek már egy ideje, parancsra várva. Egy jó kommandósnak ilyenkor már csak az akcióra szabad koncentrálnia, a 7259-esnek mégis máshol járt az agya. Először a  családja jutott eszébe, akik abban a tudatban élnek Denveri házukban, hogy a 7259-es (akit ők egyébként csak Tomnak hívtak), most valahol Európában van üzleti úton. Előbb vagy utóbb el kell mondanom nekik az igazat, gondolta, aztán hirtelen egy keményet csapott a sisakjára : megpróbálta kiverni ezeket a szentimentális gondolatokat a fejéből. Mi a fene lehet ma velem? - tűnődött, - hiszen nem először veszek részt bevetésen, voltam már Boszniában, Indonéziában, Iránban, Bruneiben : nekem nem szabadna izgulnom. Mégis most valami feszültség volt benne, valami megmagyarázhatatlan, leírhatatlan, lappangó rossz érzés. Lopva a mellette ülőre nézett, hátha le tud olvasni valamit az arcáról, de a 6144-es fapofával bámult maga elé. Talán a különleges helyzet miatt van ez - gondolkozott tovább - mert ez nem egy szimpla feladat, most közvetlenül a nemzetért, Amerikáért fogunk harcolni. A 7259-es ezután  bátorításképp (és hogy végképp kiverje családját a fejéből) felidézte magában Bush elnök szavait, hogy a nemzetnek most egységesnek kell lennie, hogy a bűnösök meglakolnak és azok az országok is akik segítik a bűnösöket, és, hogy azok akik ledöntötték a tornyot hamarosan meg fogják hallani Amerika hangját és, hogy ez a jó harca a rossz ellen. Bár nem akarta, de eszébe jutott más is a CNN adásaiból : egy szemüveges kopasz elemző például, aki nagy hangon bizonygatta, hogy az amerikai erőknek nincs esélyük Afganisztánban, ha mégis behatolnak oda, akkor a biztos halál vár rájuk. Emlékezett még a tálibok szóvivőjére, aki azt rikácsolta, a tolmács szerint, hogy az amerikaiak úgy fognak járni mint az oroszok, vagyis megdöglenek mind. Baromság - gondolta - mi vagyunk a legjobbak a világon. Megint rácsapott a sisakjára és erőszakkal megtisztította fejét a gondolatoktól. Ettől kezdve csak várt és hallgatta a motor zúgását.

A bevetési parancs megérkezte után már gyorsan  zajlottak az események. A repülő a célterület fölé szállt és a kommandósok egymás után kiugráltak. A 7259-es maradt utoljára, így neki nem kellett lézeres keresővel bemérnie a helyszínt, elég volt a többiek után manővereznie. 300 méternél azonban hirtelen elvesztette őket, amikor belecsusszantak egy hatalmas földközeli porfelhőbe.  Landoláskor sziklás talajra érkezett le, körülnézett, de a portól csak tíz méterre látott el. Megpróbálta felvenni a kapcsolatot a többiekkel, de az adó süket volt. Lehasalt a  földre, kibiztosította a fegyverét és onnan figyelte amint szétnyílik a porfüggöny és szakállas, géppisztolyos alakok jelennek meg jobbról és balról is, majd újabbak és újabbak követik őket. És akkor a 7259-es különlegesen képzett kommandós - aki még a bogarakat is képes volt megenni - szép csendben belecsinált terepszínű nadrágjába.

 

 

 

 

bsl@freemail.hu

szept.11.

Ma az esti imádság után hallottam, hogy történt valami Amerikában. Bekapcsolom al-Dzsazirát, erre látom, hogy romokban  van a hitetlenek egyik városa, az emberek szaladgálnak össze-vissza mint akik megbolondultak. Jó sokan meghallhattak.

szept.15.

Kiderült, hogy az amerikai merényletért a nyugat Bin Ladent hibáztatja.Jellemző, hogy egyből az arabok lesznek a felelősek. Az amerikaiak népírtásairól most biztos nem fog szó esni. Meg a zsidókéról se.

szept. 23.

Jusuffal és Ahmeddal ma kint voltunk a főtéren és tüntettünk Bin Laden mellett, mert ki akarják adni őt az

amerikaiaknak. Én sokáig nem tudtam, hogy Usamának mi a célja, de Ahmed adott egy könyvet, amiből kiderül, hogy ő egy igaz arab. Folyamatosan nézem az al-Dzsazirát, elképesztő mit össze nyavalyognak ezek! Ráadásul keresztes háborút akarnak! (Este megvertem az asszonyt, annyira rossz kedvem volt.)

szept. 25.

Ma megint tüntetés volt. Vittem otthonról egy házi készítésű Bush-bábút, és elégettük. Este láttam magam a

tévében. Jusuf kitalálta, hogy áruljunk a bazárban Bin-Ladenes ruhákat, zászlókat és kitűzőket. Allahnak hála

nagyon viszik őket.

szept. 26.

Az al-Dzsazira bemondta, hogy Amerika meg akarja támadni Afganisztánt. Ha így lesz, minden arabnak kötelessége lesz fegyvert fogni, hogy megvédelmezze az iszlámot.

okt. 8.

Tegnap a mocskos amerikaiak lebombázták Afganisztánt! Omar Molla dzsihádot hirdetett. Épp ideje volt. Holnap elindulunk mi is Jususffal és Ahmeddal.

okt 9.

Ahmed nem akar velem jönni. Azt mondja, hogy a tálibokért nem érdemes. Őket én sem szeretem annyira, de akkor is arabok! Jusuf a családjára hivatkozva nem akar jönni. Most kiderült, hogy mennyire arabok és igazhitűek ők! Én ha kell egyedül is megyek.

okt. 11.

Elindultam egyedül Afganisztánba, hogy megvédelmezzem az Iszlámot! Indulás előtt az asszonyt megvertem, mert sírt, a sarki boltban vettem egy szovjet géppisztolyt és vittem egy Bin Laden zászlót is. Allah legyen velem!

okt 14.

Lassan haladok, mert útközben minden embernek elmondom, hogy hova megyek és kérem az igazhitű arab férfiakat, hogy tartsanak velem, legyenek ők is az Iszlám katonái.

okt. 17.

Már Nokkundiban járok. Az emberek bíztatnak, mindenki egyetért velem, hogy el kell pusztítani az amerikaiakat, mégse jön velem senki.

okt. 18.

Ma végre szereztem két harcost magam mellé! Bekir 13 éves, Ismail 15. Igaz testileg elég gyengék, de lelkük erős, igazi arabok! Vettem nekik is fegyvert, meg két-két kézigránátot fejenként. (Már majdnem a határon vagyunk, sajnos a lábamon nagy bütyök nőtt a sok gyaloglástól.)

okt. 19.

A  határőrök nem akarnak beengedni Pakisztánba! Hiába mondtuk nekik, hogy a Dzsihádra jöttünk, csak azt

hajtogatták, hogy parancsuk van. Majdnem összeverekedtünk. Hát milyen arabok ezek? Allah meg fog büntetni minden arabot, aki nem akarja életét áldozni érte!

okt. 20.

Még mindig nem jutottunk be, pedig készek vagyunk a harcra!  Nem adjuk föl, addig várunk itt, míg el nem

kezdhetjük Szent Harcunkat! Vigyázz Amerika, jövünk!

 

 

 

Minkettő jó, miért nem magyarázod el, hogy kell felrakni, ha kérdezik? (1.)